Nyugi, spoilermentes kritika!
A Marvel legújabb tanmeséje arról, ki fal fel kit: Ultron a Bosszúállók-terelgette világi idillt, vagy a képregényes sztáristálló az eddig csilliárdokat leakasztó géniuszát?
Vajon mi tette a Marvelt igazán halhatatlanná? 7 évnyi univerzumépítgetés után is iszonyat konzisztens élményt képesek alkotni, a színészvilág tekintélyes szeletét már magukhoz csábították, szinte csakis feltörekvő, vagy éppen csendes szakértőkből préselik ki a rendezői és írói bravúrokat, vasárnap óta pedig hivatalosan is az amerikai box office-nyitányok egyedüli dobogós szereplője mindhárom fokon. Unalmas és elcsépelt mindig ezekkel előhozakodni, de akkor is igaz: a Disney legsikeresebb garázsa az évszázad igazi jegypénztári és franchise-bravúrja egyaránt, egy olyan recept birtokosa, melyhez ugyan elengedhetetlen összetevője volt a képregények poszt-fanatizmusának mihamarabbi felismerése és meglovaglása is, de végső soron akkor is atombiztos kontrollt igényel.
2012-ben viszont totál meglepő volt a szerzőiséghez nyúlás (innen indult a fent említett szakértői válogatás), amikor is Joss Whedon egy masszív televíziós portfólióval (Firefly, Buffy), és egy diszkrétebb, de azért impozáns filmszkript-életművel (Serenity, Ház az erdő mélyén, Toy Story (!), Titan A. E., és na jó, egy Alien 4 is) egyemberes gárdaként hozta tető alá a sokak számára definitív képregénymozit. Szóval tudod, ami a Sötét Lovag Nolannek, az a Bosszúállók Whedonnek. Azóta egy másodpercnyi pihenőre sem állt meg a járat, három év alatt egy Shakespare-átiratnyi szünettel együtt a második Marvel Phase-összegzőhöz is elért, melyben ugyan túlzás nélkül egy élet munkája van, de ezzel egyetemben egy, az embertelen teher alatt már rég összeroskadt zseni is a mozaik részese, aki csupán csak egy apró cserépdarab a Marvel nagy képében.
Sőt, mindenki úgy tetszeleg, mintha túlságosan is szétaprózódtak volna a végső képletben, de a fenébe is, csak így működhet jól a szuperhősök kozmosza: Tony Stark és Bruce Banner világmegváltó gondolata egy később bonyodalomba forduló mesterséges intelligencia-programról az eddigi gárda tetemes részét megmozgatja. Elsőre kevésnek tűnhet ehhez a 141 perc – pláne az első, csaknem 3 órás vágásokhoz képest –, pedig ebben nem hibázott Whedon: az eddigi legkiterjedtebb főgonoszhoz, az egészséges csoportdinamikához, valamint minden egyes mellékszerep (lehetőleg) filmelőzményes ismereteket mellőző kidolgozásához (beleértve az újdonsült "enhanced" mutánsokat) ez a szűkebb játékidő sokkalta fogyaszthatóbb keretet adott, az eddigi legjobb történetmesélési ívvel körítve. Szinte ellőhetetlen a poén arról ki mikor tűnik fel, hisz’ már számuk is eleve eget verdeső.
A Marvel igyekezete abban is megnyilvánul, hogy az Ultron kora nehezen lenne sorolható bármilyen folytatásos kliséhalmazba: nem sötétebb, hanem érettebb, nem nagyobb és hangosabb, hanem monumentálisabb (de ANNYIRA, hogy ezt elképzelni és túllicitálni is jelenleg lehetetlen lenne), és végül nem töltelék, hanem tartalmas. Talán utóbbi vonala mégis megtámadható, csakhogy igen, ebből fakad a film legégetőbb kérdése: ez az eszméletlen felelősségtudat, vagy maga a Marvel nőtte túl Whedon-t?
Merthogy itt ez a monstre szörnyeteg, évente kettő vagy három, egyenként minimum 300 millió dollár felett hozó tengerentúli eredménnyel, és ugyan néhány éve megadják a kellő kreatív beleszólást a felbérelt alkotóknak, de ahogy azt az Ant-Man körüli mizéria és a DC eheti rákontrázása is alátámasztja, az idő haladtával nő a tét és a kockázat is. A kezdetben meglepő tehetséget prezentáló arcoknak, mint James Gunn (A galaxis őrzői), a Russo-fivérek (A tél katonája), és Whedon is egyre komolyabb megpróbáltatások elé kell nézniük ahogy ez a világ kibontakozik, a Disney-Marvel évtizedekig kiható betonszilárd koncepciója pedig behúzatja velük a satuféket. A kisebb, operatív szinten ugyan most is él és mozog minden, amit Whedon kitalált, de sem a feszített, hároméves vágtaszerű munka, sem a Marvel stratégiai elképzelései nem tudnak neki teljesen szabad, de legfőképp nyugodt kezet biztosítani.
Ezért is van az, hogy az Ultron kora tagadhatatlan erősségei, mint a mozivászon iszonyatos szüksége (a Hulk vs. Hulkbuster gondolom nem egy szerverparkot fagyasztott le hetekre), a kimeríthetetlen szereplőgárda tudatos és fokozatos beemelése a sztoriba, és – még egyszer – Ultron konyhafilozófiájának egész IMAX-termeket lefedő célkeresztje mellett a példanélküli igyekezet néhol csődöt mond. Nehezen akar életszagúvá válni az elején még teljesen működésképtelen csoportdinamika, de még sok más ehhez hasonló hiba is a szkriptből ered, ami ugyan nem (teljesen) illogikus – habár nem tudom hány pofont kéne kiosztani az olyan forgatókönyvírói ballépésekért, melyek a karakterei figyelmetlenségén alapszanak –, de mégsem akar felemelkedni az események voltaképpeni nagyságához.
Pedig pont erre lenne szüksége a képregényvilág egyik legmonumentálisabb alkotásának, mely méreteiben ugyan egy remekmű, de ezt inkább múltjának és jövőjének elképzeléseinek köszönheti, mintsem mostani alakulásának. Ultron kora talán a „háborúk filmszériájának” (The Verge, 2015) egyik legkolosszálisabb mozzanata, de annak tudatában, hogy ez hova tart, és hogy mennyire őrölte fel a mögötte lévő geek-atyaúristent, aki mára már sem nyilatkozataiban, sem pedig bajos Twitter-profilján nem lel békére ebben a szörnyű világban, még szinte sehol nem tartunk. 7,5/10
