„The Suicide Squad wishes you a Happy Anniversary Mr. J!” – David Ayer

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy minden idők legjobb képregényes gonosztevője nem más, mint Joker. A DC Comics szülötte még a múlt század közepe felé, 1940. április 25-én, a Batman #1 képes füzetben tűnt fel először, mint Batman egyik ádáz ellenfele. Az évek múltán egyre mélyebb képet kaptunk Jokerről, aki nem csak egy szimpla főgonosz lett, hanem a képregényes univerzum egyik legjobb, legbetegebb karaktere is. A Bűn Bohóc Hercege konkrétan olyan szintet képvisel a popkultúrában, mint Batman, és ahogy azt már korábban is említettem a Sötét lovag kritikámban, ez a duó testesíti meg a DC Comics jin és jangját. Egy tökéletes, hibátlan páros (ellentét), akik nem tudnak hibázni, ha együtt szerepelnek a papírlapokon, vagy a filmvásznon.

Joker a pszichopata fogalom iskolapéldája. Egy olyan bűnöző, aki a társadalmi normákra nagy ívben szarik, a törvényeket nem tiszteli, az emberi élet számára játékszer. Csak és kizárólag a saját érdekeit veszi figyelembe, ezáltal megtéveszt és hazudik. Élvezetből csinálja mindazt, amit csinál, legyen itt szó, bankrablásról, Batman hajkurászásáról, gyilkosságról vagy bármiféle olyan tettről, ami egy normális embernek eszébe sem jutna. Nem tervez, nem gondolkodik, csak cselekszik, és ez az, ami igazán veszélyessé teszi, hiszen kiszámíthatatlan.

Joker története immáron 75 évet ölel át, ám a filmvásznon mégis csak háromszor láthattuk kiteljesedni. (Leto lesz a 4.) No, de mégis mikor és kik alakították a gonoszt, ki volt a legjobb és mi lesz a jövőben? És felfér-e a listára egy olyan ember, aki egyszer sem formálta meg Jokert, de mégis az egyik legjobb Joker volt? Meglátjuk… íme a leghíresebb Bohócok:

(A filmet Kolozsváron láttam, a beszámoló spoilermentes! Az oldalon lesz majd egy teljes szerkesztőségi kritika is, a hazai bemutató hetében, május elején.) 

Az első rész leginkább azért fogott meg, mert végre együtt láthattam a "kedvenceimet" a vásznon. Emlékszem, a premiert megelőző héten, a lakótársammal maratont is tartottunk, az addig megjelent filmekből. Majd a moziban is azt kaptuk, amit előzőleg vártunk a Marvel nagy dobásától, a Bosszúállóktól. Egy igazi "kis" popcornmozit, remek poénokkal tarkítva, jó kis akciókkal fűszerezve és látványos harcjelenetekkel megpakolva. Emellett természetesen arra is volt idő, hogy a karakterek egy részét jobban is megismerjük. 

Most is hasonlóra számítottam, csak több akcióval, a Galaxis őrzőiből kiindulva több poénnal megspékelve. Magyarán szólva a folytatások legalapvetőbb jellegzetességeit felvonultatva. Ennek ellenére, nem kicsit lepődtem meg, hogy nem az előző reszt próbálták lemásolni, hanem egy kicsit csavarva, egy új irányba terelték a filmet, aminek eredményeképpen az egész valamilyen szinten sötétebb lett. Persze nem vettek 180 fokos fordulatot, a humornak és a komolyabb pillanatoknak is megvolt a maga helyük. (Bár a legnagyobb poén számomra még mindig az volt, amikor a befejezés pillanatában a fél moziterem megindult az ajtó felé. Ők nem láttak korábban Marvel filmet? Mindegy... lényeg, hogy van stáblistás jelenet!!)

Rengeteg dolgot megemlítettek a játékidő alatt, volt itt szó mesterséges intelligenciával való kísérletezgetésről, elme manipulációról, belső viszályokról, valamint pár karakterről is megtudtunk érdekességeket, ráadásul kaptunk egy egész jó kis főellenséget is Ultron személyében. Ennek ellenére végig erezhető volt, hogy a fő attrakciót a következő filmre/filmekre (Infinity Wars) tartogatják, mindenesetre a felvezetés nagyon jól sikerült. Szóval irány a mozi, mert az Ultron kora megéri a pénzét! 8,5/10

A Patlabor, vagyis a Mobile Police Patlabor, a japán animék jó szokásához híven, mangaként kezdte meg a pályafutását, aminek mind a 22 kötetét Masama Yuki készítette. A manga nagy népszerűségének köszönhetően kapott egy hét részes sorozatot, majd a történet folytatásaként 1989 nyarán egy egész estés filmet is, melynek legnagyobb vonzereje a rendezőjében rejlik, aki nem más, mint Mamoru Oshii, aki később a nagyszerű Ghost in the shellel lett világhírű. Bár legtöbbször baj szokott származni abból, ha egy film elé úgy ülünk le, hogy már a rendezőjének legjobb filmjét láttuk, de szerencsére ez a tétel itt nem áll fönt.

Nem kezdődhet el a hét újabb Trónok Harca-epizód nélkül, ennek érdekében az HBO mellett a kiszivárogtatók is sokat tettek. Míg a Hét Királyságban tovább szövődnek a vérrel írt sorsok, addig egyes szereplők egyre távolodnak Westeros-tól, csakúgy mint a sorozat cselekménye a könyvekétől. Bizony, ideje hogy a könyvolvasók tábora elhagyja az elmúlt négy évadot végigkísérő picsogást az eltérések miatt és külön kezelje a két különböző formátumú szériát: ez a Trónok Harca, amaz meg a Tűz és Jég dala.

Szól a funky, Shaft pedig végtelen lazasággal mutatja meg milyen is az, amikor a feketék megkapják a vásznat. Gordon Parks filmje egyik, ha nem a legismertebb blaxploitation mozi, ami napvilágot látott a 70-es években, és egyike azoknak a filmeknek, amik több feldolgozást is megértek, vagy meg fognak érni a jövőben, ugyanis a Samuel L. Jackson főszereplésével készült 2000-es mozifilm mellett, jövőre is látni fogunk egy Shaft-filmet, méghozzá Jamie Foxx nevével fémjelezve.

John Shaft magándetektív, aki egyaránt ért a fegyverekhez és a nőkhöz. Shaft legújabb megbízója egy harlemi maffiózó, Bumpy Jonas, aki elrabolt lányát szeretné megtalálni. Bumpy azt állítja: sejti, hogy kik állhatnak az emberrablás mögött. Egy szektára és annak vezetőjére, Ben Bufordra hívja fel Shaft figyelmét. Miközben a magándetektív a szekta vezetőjét próbálja kérdőre vonni, gépfegyveres támadók csapnak le rájuk. Kiderül, hogy egy külső maffiacsoport munkálkodik azon, hogy átvegye az uralmat Bumpy területe felett…

Parks talán nem is konkrét mozifilmet szeretett volna készíteni a feketéknek, hanem egy tanulmányt a magabiztosságról, a bátorságról és arról, hogy igenis képesek ők is megoldani a legnehezebb ügyeket. Shaft példakép lehet sokak számára, még akkor is, ha a való életben azért nem megy minden ilyen egyszerűen, de legalább rámutat a helyes útra. Parks mozija a feketék és a fehérek közötti egyensúly megteremtése mellett figyelt arra is, hogy ne csak egy átlagos szórakozás legyen, hanem jóval több annál. Hol film-noir elemekkel tarkította a játékidőt, hol pedig James Bondot idéző pillanatokkal. Ezenfelül a Shaftot igenis lehet a feketék Piszkos Harryjének nevezni, mert Richard Roundtree pont annyira volt badass, mint Clint Eastwood.

A Shaft sikeres lett, a feketék zsánere pedig elkezdte a virágkorát élni a 70-es évek elején, amit még jó néhány évig képesek voltak magas szinten tartani. Isaac Hayes betétdala pedig egészen az Oscar-díjig repült, ami még inkább azt bizonyította, hogy van potenciál az efféle alkotásokban, mert bár egy alapjában véve exploitation műfajról beszélünk, a sikerük akkoriban, mind a feketék, mind a fehérek körében hatalmas volt.

Szóval, aki látni akarja a NAGYBETŰS fekete filmet, annak a Shaft-ot kell megtekintenie. Laza, badass, szókimondó, exploitation és vagány. A hiányzó dinamika pedig nem tudta annyira elrontani a film összképét, hogy ne lehessen rajta jól szórakozni. 7,5/10

Fekete mellek, fekete nők, fekete gengszterek, vér, erőszak és brutalitás. A 70-es években a csúcson pörgött a blaxploitation zsáner, amely a majd’ egy évtizedes uralma alatt rengeteg olyan alkotással mutatkozott, mely elsősorban a feketéknek készült. Sajnos a zsáner mára már igencsak a feledés homályába merült, de szerencsére akad néhány olyan darab, ami a mai napig képes szórakoztatni az embereket. Nem hiába találunk klasszikus darabokat a blaxploitation berkein belül.

Coffy egy kórházban dolgozó, nyugodt és józan életet élő nővér, akinek a 11 éves húgát bedrogozzák és függővé teszik. A nővér ezt természetesen nem nézi jó szemmel, így beleveti magát az alvilág legmélyebb bugyraiba, és fejébe veszi, hogy megbosszulja az ártatlan testvérét…

Quentin Tarantino „Official Top 20 Grindhouse Movies” listáját olvasgatva bukkantam rá a Coffyra, melyről korábban is hallottam már ezt-azt, de sose jutottam el odáig, hogy meglessem. Tarantino neve viszont meggyőzött, de sajnos a film nem teljesen… Alapjába véve a Coffy egy jól bevált, rengetegszer felhasznált revanstörténetet dolgoz fel, amiben a főhős – jelen esetben főhősnő – egyedül intézi el az egész alvilágot. Jack Hill viszont mindezt úgy tálalta, hogy a film főszereplője, Pam Grier (Ő volt Jackie Brown a Jackie Brown című Tarantino filmben.) egy egyedi, érdekes és a tekintetet a képernyőre szegező figurát alakítson, aki majd elviszi az egész alkotást a hátán… vagy a mellén, nézőpont kérdése. Azonban hiányzott a filmből a dinamika, holott egy alig 90 perces alkotásról beszélünk. Ezáltal Coffy karaktere hiába vált érdekfeszítővé, az a-pontból való b-pontba jutása nem igazán működött tökéletesen. Hill nem találta meg a megfelelő tempót, ami illett volna Coffyhoz.

Grier egyszerre volt egy szende, bújós kiscica és egy kegyetlenül karomolós vadmacska, egy olyan hősnő, akit korábban a filmvásznon nem igen lehetett látni. Egyedül szállt szembe az egész alvilággal és magával a férfi társadalommal is. Utóbbi már csak azért is volt fura, mert a legtöbb exploitation film pont arról szól, hogy a nők árucikkek, tárgyak, amiket csak használni lehet, és akik nem kapják meg azt a teret, amiben ki tudnának bontakozni. Hozzák a melleket és a szexet, de a szerepük nagyjából ennyiből is áll.

A Coffy ugyanakkor mégis nézeti magát, mert Grier a felemás színészi képessége ellenére tudta tökéletesen hozni azt, amit Hill megálmodott és, amit a film elvárt. Egy veszélyes, tekintélyt parancsoló, a férfiak számára elérhetetlen édes élvezetet, amit a néző többé-kevésbé megkap, de a filmben szereplő alakok nem. 6/10

Verdák, csajok, nitró és persze száguldozás. 2001-ben Rob Cohen útjára indította Hollywood egyik legjövedelmezőbb franchise-ának, a Halálos iramban szériának az első epizódját. A siker óriási volt, a folytatások pedig kis túlzással évente jöttek. Az idén bemutatott 7. rész pedig egy kerek egésszé alakította az eddigi történéseket. No, de most tegyük félre Walker és Diesel kalandjait, fókuszáljunk inkább azokra a verdákra, amik feltűntek az epizódok alatt, és amik sokszor kihúzták főhőseinket a szarból.

TOP 10 verda a Halálos iramban szériában!

Egy, a sztálini Szovjetunióba helyezett történelmi krimi önmagában is izgalmasan hangzik, és ha egy olyan jól csengő színészgárdával felálló filmről van szó mint esetünkben, az biztos sokak érdeklődését (köztük az enyémet is) jóval a bemutató előtt felkeltette. És bár az élmény felemásra sikerült, a mindent lehengerlő atmoszféra és Tom Hardy újabb nagy alakítása sokmindenért kárpótol minket.

Lev Gyemidov (Tom Hardy) árva fiúból lett háborús hős, majd a titkosrendőrség magasrangú tisztje. Mikor gyönyörű feleségét, Raiszát (Noomi Rapace) gyanúba sodorja egy általa elfogott szakadár vallomása, Lev nem hajlandó bemártani kedvesét, ezzel vállalva, hogy kiesik a Párt kegyéből, elveszíti rangját és párjával együtt száműzik a távoli Volszk iparvárosába. Ilyen körülmények között próbál a helyi rendőrfőnök, Nyeszterov tábornok (Gary Oldman) segítségével felderíteni egy régóta tartó gyermekekgyilkosság-sorozatot, melyet a Párt "a Paradicsomban nincs gyilkosság" elve alapján igyekszik eltussolni. És igyekszik Levéket megakadályozni céljuk elérésében, az őket Moszkva és Volszk között oda-vissza üldöző Vaszilij (Joel Kinnaman), Lev korábbi szadista kollégájának képében.

Hiába a sok izgalmas fordulatot ígérő feszült történet, a krimi-vonal sokkal kevésbé sikerült szórakoztatóra, mint a szovjet diktatúra megjelenítése 1953-ban. Prága tökéletes Moszkvaként, ahogy a cseh fővárostól nem messze található Králuv Dvur is Volszkként. A szereplők ruhái, a külső és belső terek díszletei egytől-egyig hitelesek, látszik, hogy az alkotók mindent bevetettek, hogy abszolút autentikus környezetet teremtsenek filmjükhöz.

Persze a Szovjetunióban uralkodó közhangulat bemutatására nem elég a jól eltalált díszlet és forgatási helyszín. A színészek, a rendezői munka és a fényképezés kiválósága nélkül nem sikerülhetett volna ilyen mélységekben megmutatni a szovjet diktatúrában általánosan jelenlévő elnyomást és rettegést. A rendszer korábbi eszközeként ezzel néz szembe Lev, akit Tom Hardy hibátlanul formál meg, alakítása érzésem szerint kissé rá is telepszik a filmre, kisugárzása néha igencsak elnyomja kollégái jelenlétét.

Akikre pedig szintúgy nem lehet panaszunk, Noomi Rapace érzékeny alakítást nyújt, míg Joel Kinnaman egészen remekül hozza a kicsinyes vágyaktól fűtött, pszichopata tisztet. Talán csak Gary Oldman-en figyelhető meg némi fásultság (ami a felvett orosz akcentus helyenkénti elerőtlenedésén is megfigyelhető, de erről később), Vincent Cassel, Paddy Considine, Fares Fares és Jason Clarke is képesek mélységet adni karaktereiknek kisebb mellékszerepeikben.

Csak épp a gyilkosságok felgöngyölítése, a nyomozás folyamata az, ami kevésbé működik jól, néhol logikátlanságok, néha némi összecsapottság érhető tetten ezen a vonalon a történet előrehaladtával. Az akcójelenetek is az élvezhetetlenség határát súrolják, hála a követhetetlenül rángatózó kézikamerának és az egyébként elég bénán megkomponált verekedéseknek, melyek annyira naturalisztikusak akarnak lenni, hogy a mocsokban birkózáson és a közelről bevitt ütéseken kívül nem marad szinte semmi.

Sok helyen visszatetszést kelt, ha angolul megszólaló színészek idegen akcentust vesznek föl, én ebben a filmben egyáltalán nem éreztem bántónak ezt az elemet. Bár jól érzékelhető az akcentusok színészenként eltérő erőssége és hatásossága, de Gary Oldman kivételével senki sem esik ki látványosan a szerepéből. Tom Hardy ezen a téren is viszi a prímet, mellé Vincent Cassel ér még föl, kettejük minden szavát élmény hallgatni a fülbemászó, ízes-vaskos orosz akcentus miatt. A többiek visszafogottabban, de egyenletesen jól tartják fennt beszédükben az idegen kiejtést.

Summa summarum, a 44. gyermek kiváló lehetőség azoknak, akik bármikor vevőek egy elnyomó történelmi rezsimben való élet bemutatásáról szóló filmre. És, bár az izgalmaktól nem fogjuk izzadva a karfánkat markolni, az előző szempont hibátlan teljesítése okán mindenképp érdemes a figyelmünkre Daniel Espinosa filmje. 

7/10