“Kár, hogy a régi jó dolgokból már nem maradt semmi” - kellett neked panaszkodni, nagyapus, most nézz csak a filmes, TV-s vagy zenei felhozatalra. Minden a másolat másolatának másolata, vagy jobb esetben folytatás, előzmény, spin-off, esetleg crossover, mert manapság már nem dívik egyedi filmekre beülni, inkább biztosra költenek az emberek. Ilyenkor kell(ene) a legjobban megbecsülni azokat, akik még mindig törekednek az új, formabontó alkotások elkészítésére, de nekik nem marad más, csak a művészmozi. Aztán persze ott vannak azok, akik nem akarnak teljesen beállni a sorba, de szintén megragadják a nosztalgia elsöprő népszerűségét és igyekeznek azt a saját képükre formálni. Ők azok, akik szerelmeslevelet írnak egy-egy adott korhoz, hogy ezáltal leróják tiszteletüket, ugyanakkor nem mondanak le szerzői ambícióikról.

A Superbad-szerű vígjátékok korszaka már épp leáldozni látszott, aztán csak becsúszott végül egy hasonló kis korhatáros valami a Seth Rogen-Evan Goldberg produceri garázsból. Annyit változott a helyzet, hogy a Virsliparti után ismét próbáltak egyet csavarni a szitun, és ezúttal 12 éves színészpalántákkal durrogtatják el jól megszokott kúrós poénjaikat. Ennyi lenne? Igen. Nyárra viszont bőven elég.

Ó, a megterhelő kamaszkor! A tinédzserdrámák műfaja több-kevesebb sikerrel próbálja kipréselni magából említésre méltó pillanatait, legalábbis ami a sorozatokat illeti. Az HBO nyári lázálma egyike lett ezeknek a pillanatoknak.

Úgy is mindenki képben van

Nyolc rész után szerintem felesleges bemutatni a Halálos Iramban szériát, mert még az is tudja miről van szó, aki amúgy nem szeretne tudni ezeknek az alkotásoknak a létezéséről. Lehet őket hibáztatni? Döntse el mindenki maga. A lényeg, hogy a Halálos Iramban az egyik leghosszabb ideje futó akció film széria, ami valaha készült, és jóval túlment már azon a ponton és szemléleten, aminek annak idején megalkották. Egy egyszerű, szimpla kis illegális autóversenyzésből lett egy 2-3 évenkénti kötelező agyzsibbasztó zúzda, ami a nézők egyik felét a gyönyörrel, a másik felét az undorral tölti el. Nem tagadom, én a gyönyör táborába tartozom, így minden egyes infó morzsa kapcsán dörzsölöm a tenyerem, és várom a képeket, a plakátokat, az előzeteseket, majd  - szerencsés helyzetem lévén – a sajtóvetítéseket, ahol hátradőlök és előveszem…azaz várom, hogy kezdetét vegye az aprítás. Mert az bizony ezúttal se maradt el.

A spagetti-, vagy szebbik nevén italowesternek rajongójaként messze a Suttogó Szél c. képregény keltette fel a legjobban az érdeklődésemet az olasz képregények legjavát bemutatni hivatott Maximum Bonelli - sorozat eddigi kötetei közül. Már csak azon okból kifolyólag is, mert a western, mint képregényes műfaj túlzottan nem lett népszerű hazánkban sem, a Lucky Luke-on és a Kockás magazinban meg-megjelenő Blueberry-n kívül igazán sok ilyen cím nincs a hazai piacon. A Gianfranco Manfredi története alapján José Ortiz által illusztrált Suttogó Szél viszont jól pótolja ezen hiányt, szépen felvezetett cselekmény mentén és kiváló hangulatú illusztrációi révén.

Mi a helyzet, Mr. Besson?

Nem mondhatni, hogy Beeson csendben ül a babérjain és a régi klasszikusainak dicsfényében fürödve majszolja tonnaszámra a macaront. 2013-ban a Vérmesékkel ajándékozta meg a nagyérdeműt, melyhez olyan színészeket sikerült megszereznie, mint Robert De Niro és Michelle Pfeiffer. A recept egy akció-vígjáték elemeit képviselte, de az összkép elég felemásra sikeredett. Megvolt ugyan benne a potenciál, de egyik téren se tudta kimaxolni a benne rejlő lehetőségeket, így kritikai valamint közönség oldalról is csupán mérsékelt siker lett. Ugyan ez mondható el az egy évvel későbbi alkotásáról a Lucy-ról, amelyben Scarlett Johansson alakította a címszereplőt, és a végeredmény egy akció-sci-fit tett le az asztalra. A potenciál itt is megvolt, de az összkép ezúttal is túl vegyes lett, és szintén nem hozta meg Besson számára azt az újbóli áttörést, ami a régi dicsfényére emelte volna vissza a renoméját. Ezután rendezőként pár évre hallgatásba is burkolózott (íróként azért bőven tevékenykedett ezen időszak alatt), majd 2017-ben egy régóta dédelgetett szerelem projectjét vitte vászonra, a Valerian és az ezer bolygó városát. Szerintem kijelenthető, hogy az elmúlt évek projectjei közül ez hozta el számára a "legnagyobb" sikert, de kibékülve ezzel se voltak annyian (köszönhetően a félrement castingnak), mint amekkora potenciál ebben a projectben is volt. Ám ezek a kisebb-nagyobb (de főleg kisebb) sikerek se vették el a kedvét a filmkészítéstől, és az Annával megrendezte a saját John Wick filmjét…legalább is az első előzetes után ezt lehetett hinni.

Ari Aster lenne a poszt-horrorok új koronázatlan királya? Én még azért Jordan Peele-párti maradnék ebben a kérdéskörben, de örömteli látni, hogy a kényelmetlen Örökség után hasonló diszkomfort érzés végignézni a Midsommart is - még akkor is, ha talán az év egyik legviccesebb filmjével van dolgunk.

Július negyedike idén nemcsak a Függetlenség napját ünneplők számára volt piros betűs ünnep. A sorozatrajongóknak is jeles volt a dátum, hiszen a Netflix aznap tette elérhetővé az egyik húzónevének számító Stranger Things harmadik évadát. Az új etap megjelenésére másfél évvel az előző után került sor és hogy megérte-e a várakozás az attól is függ, hogy ennyi idő után ki mit vár a sorozattól. Elöljáróban elmondható, hogy nemcsak drasztikus újítás nem történt, de a totális önismétlés miatt még a legnagyobb rajongók is csalódottan állhatnak fel a nyolc epizód után.