Michael Bay a legtöbb ember szemében a világ egyik legrosszabb rendezője. A robbantgatáson kívül nem ért semmihez, és a filmjei nagyon alacsony színvonalat képviselnek. De biztos ez? Biztos, hogy megérdemli Bay a sok kritikát, biztos, hogy rosszul végzi a munkáját? Én úgy gondolom, hogy nem. Nyilván nem sorolom a filmjeit a legjobbak közé, és egyik filmje sem a kedvencem, de bármikor szívesen veszem elő néhány alkotását, és nézem újra, mert Michael Bay egy igazi pop-corn mágus.

Ha kikapcsolódásra vágysz, ha nem akarod megterhelni az agyad, ha akcióra vágysz, ha látványra, akkor ő a te rendeződ. Minden más esetben messze kerüld el!

Bay a rendezői karrierjének első egészestés mozifilmjét 1995-ben rendezte meg, ami a Bad Boys címet viselte. Ezzel a filmmel gyorsan meg is szerettette magát a közönséggel, és talán a legkedveltebb alkotása a mai napig. Ezek után 2-3 évente jött 1-1 új filmje, és szépen lassan az egyik legjövedelmezőbb rendező lett Hollywoodban. Amibe belefogott, az bankot robbantott. A csúcsra a Transformers 3. részével ért fel, hiszen több mint 1 milliárd dollárt hozott a konyhára, ami a 6. legtöbbet kaszáló film a világon.
Na, ezek után mondja azt valaki, hogy Bay nem érti a dolgát. Nem a legjobb rendező, de szórakoztatni azt bizony tud!

Nézzük tehát, hogy melyik 5 filmje volt a legjobb.

Sharlto Copley néhány hónappal ezelőtt még Matt Damonnal játszott egy filmben és szuperkütyükkel mászkált az Elysiumban. Most azonban egy Lada Nivát hajt az erdőben és hullák között ébred. Az Open Grave című filmet itthon forgatták, és tökéletes példaként szolgál a magyar filmeseknek, hogy nem csak a pénz számít. Ha van ötlet, akkor bizony CGI és világsztárok nélkül is lehet ütőképes filmet gyártani.

A főhős egy hullákkal teli veremben ébred és semmire nem emlékszik. Nem tudja, hogy ki ő, és hol van. Miután kimászik a veremből egy házhoz ér, ahol 5 másik emberrel találkozik, akik szintén nem emlékeznek semmire. Miután „összeismerkedtek” rájönnek, hogy senkiben nem bízhatnak, de mégis együttes erővel kell megoldaniuk a rejtélyeket, amik folyamatosan felmerülnek. Hol vannak, miért vannak ott, és mi lesz 18-án…

Kérdezem én, hogy miért nem tudunk ilyen filmeket forgatni? Miért nem tudunk a drámán és az agyatlan vígjátékokon kívül mást is forgatni? Nincs ötlet? Nem mernek új irányba elindulni? Vagy mégis miért? Pedig az Open Grave sem egy filmtörténeti remekmű, és nem is egy lehetetlen alkotás, de mégis jó, mert ha gondosan és lelkiismeretesen dolgozol az ötleteden, akkor sikereket lehet elérni. Gonzalo López-Gallego, és az írók, Chris Borey és Eddie Borey egy egyszerű, de annál jóval élvezetesebb filmet kovácsoltak össze, mely az alacsony költségvetés ellenére is jobban teljesít, mint sok más, több tízmilliós alkotás.

Egy olyan thrillerről van itt szó, ami az első perctől kezdve fenntartja a feszültséget, és egy pillanatra sem ül le. Igazából ezt a legnehezebb elérni, de López-Gallegonak ez sikerült, és az ötletes, de eléggé B kategóriás szagú Apollo-18 után egy óriási lépést tett azon az emelkedőn, amit meg kell másznia egy rendezőnek, ha világhírű szeretne lenni. Az Open Grave, a cselekmény folyása közben kérdéseket fogalmaz meg a nézőben, és rákényszeríti arra, hogy a tekintete végig a monitorra szegeződjön. Gallego egy kirakóst játszik velünk, amihez folyamatosan adogatja a hiányzó darabokat, és mindezt úgy, hogy nem esik túlzásokba, és tesz kárt a magasa szálló feszültségben.

Mint már írtam a sikerhez nem kell mindenáron világsztár, így a Neill Blomkamp által „felfedezett” Sharlto Copley is remekül teljesít, de igazából ezt írhatom bárkire, aki a filmben szerepelt. Bár a karakterekről olyan sok információt nem tudunk meg, de ennek a filmnek az esetében talán nem is olyan nagy baj, hiszen a tudatlanság, az egymást követő kérdések feltevése teszi élvezhetővé ezt a filmet.

Gonzalo López-Gallego tehát jó munkát végzett, és hála a magyar területeken végzett fényképezésnek, a hangulatteremtéssel se volt baj. Nem egy megszokott amerikai helyszínt kaptunk, nem a megszokott épületeket, illetve kocsikat láttunk viszont a vásznon, hanem egy hozzánk jóval közelebb állót. Az Open Grave egy remek film, egy remek thriller, és egy remek horror. 7,5/10

Megérkezett az első előzetes az új Christopher Nolan filmhez, az Interstellarhoz. A rendező a Batman filmek után a sci-fi műfajt célozta meg, és a kiválasztott színészek (Matthew McConaughey, Anne Hathaway, Jessica Chastain, Michael Caine) segítségével várhatóan sikeres is lesz. Én személy szerint nagyon bízok benne!

Wesley Snipes a több „komolyabb” akciófilmje után – ha nem számítom bele a Pusztítót - úgy gondolta, hogy ideje lazítani is, és egy kicsit poénosra venni a munkát. Woody Harrelson tökéletes társként bizonyult ebben, hiszen ketten együtt zseniális párost alkottak, és akik ismerik a Bad Boys filmeket, azok könnyen észrevehetik a hasonlóságot a Rosszfúk és a Pénzvonat között. Két sztár, viccelődik, de közben komolyak is.

A New York-i metróban a tolvajok, a gyújtogatók, és a gyilkosok is lassacskán többen vannak, mint a normális emberek. A metrórendőrség két belevaló zsaruja, John és Charlie egy percig sem tud unatkozni, hiszen mindig akad valami meló. Azonban egy nap kibővül a csapat egy harmadig taggal, aki nem más, mint a gyönyörű Grace, akibe ind a két férfi beleszeret. No, de ez csak a kezdet…

Nincs is jobb annál, amikor két sztár egymás oldalán szerepel egy filmben, és ráadásul még maga a film – plusz story – is jóra sikeredett. Joseph Ruben volt az a szerencsés rendező, akinek sikerült harmadjára is összehoznia a 90-es évek egyik legjobb párosát. A Pénzvonat az a film, melyben több különböző műfaj is keveredik. Megtalálható benne a vígjáték, az akció, valamint a dráma is. A vígjáték és a dráma első hangzásra elég távol áll egymástól, de ha jól adagoljuk ezen műfajok elemeit a történetbe, akkor bizony közel állnak egymáshoz, és jól működnek együtt. Mondanom sem kell Ruben mind a hármat okosan gyúrta össze.

Woody Harrelson és Wesley Snipes mostani, és a Zsákolj, ha tudsz című filmben alakított karakteri között párhuzam vonható. Itt ugyan testvérek voltak, míg a korábbiban csak haverok, de a lényeg ugyanaz volt. Woody a nagypofájú idétlent alakítja, aki mindig bajba kerül és segítségre van szüksége, míg Snipes az okosabb, megfontoltabb, valamint az, aki segít a haverjának/testvérének. Könnyen észrevehető a hasonlóság, de ennek ellenére nem válik unalmassá a két karakter.

A Pénzvonat nem váltja meg a világot, de nem is akar több lenni annál, mint ami. Bele lehetne kötni, mert se színészi játék tekintetében, se forgatókönyvileg, se rendezés tekintetében nem tökéletes, de mégis van egy varázsa, ami miatt a végeredmény egy szórakoztató alkotás. A helyén kell kezelni, és nem kell mély dolgokat keresni benne. Ha ez sikerül, akkor nem bánjuk meg, hogy leültünk elé. 7/10

Mitévő legyél, akkor, ha az életed során elkészítettél egy – igazából három – remekművet, amit, akkor is felhánytorgatnak, ha éppen kajálni mész? Mitévő legyen Peter Jackson, ha a filmjei után mindig a Gyűrűk Ura trilógiát emlegetik fel? Jó kérdés, de sajnos a saját maga által felállított szobra az egész életét végig fogja kísérni, és akkor is ott lesz vele szemben, amikor nem kéne. A Hobbit legnagyobb baja, hogy a Gyűrűk Ura létezik!

Bilbóék folytatják az útjukat a Magányos Hegy felé, hogy Tölgypajzsos Thorin visszafoglalhassa az őt megillető trónt. A hegy belsejében azonban Smaug pihen, akinek esze ágában sincs visszaadni a Törpkirálynak a helyét, így valamelyikőjüknek az életével kell fizetnie. Ám ez csak az egyik probléma Középföldjén, hiszen a háttérben egy ősi ellenség is tevékenykedik, aki véres háborúra készül…

Sokaknak az volt baja az első résszel, hogy vontatott, és gyerekes, de hát végül is egy gyermekregényről beszélünk, így már akkor sem értettem a gyerekes jelző felhozatalát, mint negatívum. Peter Jackson azonban változtatott – nem is kicsit – az első részhez képest, és jóval közelebb hozta hangulatilag a Gyűrűk Ura trilógiához. Nyilván megmaradtak az alapkoncepciónál, miszerint ez egy gyerekeknek írt könyv, de észrevehetően komolyabb lett a Smaug pusztasága. Emellett Jackson a tempót is fokozta, és a 160 perces játékidő nem énekléssel, és kajálással telt el, hanem akciókkal, és pörgős eseményekkel.

A trilógia középső része mondhatni minden téren veri az elsőt. (Bár, akinek az első is tetszett, az így is, úgyis szeretni fogja a folytatást. Viszont, ha az kissé mellé ment, akkor itt az idő nekiesni a második résznek.) De mégis miben lett jobb, vagy miért jó a Smaug pusztasága? Abban, hogy a CGI az első részben kifogásolható volt, itt viszont letisztult és jóval szebb, illetve látványosabb lett. A történetvezetés igazából teljesen rendben volt – egy-két jelenetet leszámítva -, és Jacksonék az első rész után egy jóval pörgősebb, akciódúsabb résszel örvendeztettek meg bennünket. Az utolsó bő 1 óra ráadásul a feszültséget is a tetőfokára hágta, és ott már tényleg minden beindult.

Talán az egyetlen hibája a filmnek, hogy túl sok szerepet kapott Evangeline Lilly, azaz Tauriel. A karakterével alapjáraton semmi gond nem volt, de az a szál, amit kibontottak vele, nem igazán illett a filmbe. Valamint, Tóváros királya is kissé idegen volt ebben a világban. Ugyanakkor ezek ellenére is csak azt tudom mondani, hogy a film minden perce ajándék, és kevésnek éreztem azt a bizonyos 160 perces játékidőt, amit kaptunk Jacksontól. Mesterien bánik a Tolkien univerzummal, és ezt nem lehet megunni.

A legnagyobb kérdés azonban a filmmel kapcsolatban, hogy vajon Smaug hogy néz ki? Röviden és tömören egyszerűen fantasztikus. A stábtagok nagyon jó munkát végeztek, és hála nekik egy olyan sárkányt láthattunk a filmvásznon, amitől eláll a lélegzetünk. Samug hatalmas, Smaug gyönyörű, és Smaug kegyetlen. Egyértelműen ő jelenti a fénypontot ebben az epizódban, és ő az, akiért mindenképpen le kell ülni egyszer a film elé. Mellette természetesen a többiekről sem kell elfeledkezni, de őket azért már láttuk egyszer, és akkor is, és most is jól teljesítettek.

A Hobbit – Smaug pusztaságával tehát ismét bebizonyította Peter Jackson, hogy nagyon érti a dolgát, ha Tolkien történetről van szó, és az is biztos, hogy ez a rész összességében veri az elsőt. Úgyhogy nagyon remélem, hogy a trilógia záródarabja sem okoz majd csalódást, és azt is remélem, hogy a játékidőre még rátesznek egy lapáttal. 9/10

Ui: Ha esetleg találkoztok egy alvó sárkánnyal, akkor ne nagyon ébresszétek fel, köszi!

Annyi biztos, hogy az angolok szeretik a focit, a sört, és a saját csapatukat. Ám nem mindenki megy ki azzal a céllal a meccsekre, hogy élvezze a kétszer 45 perces játékidőt, hanem, hogy jól behúzzon az ellenfél szurkolóinak egy jó nagyot. A futballhuliganizmus legendás a szigetországban, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a Személyazonosság című film.

John a fiatal rendőr egy felettébb izgalmas, ám annál jóval nehezebb feladatot kap néhány társával. Be kell épülniük a helyi huligánbandába. A bandatagok hétről hétre meccsekre járnak, ahol verekednek, rongálnak, ordítoznak és egyéb hasonló dolgokat művelnek. John lelkiismeretesen csinálja a dolgát, ám miután egyre jobban belemélyül, a huliganizmus magába szippantja, és olyan dolgokat is megcsinál, ami ellen felesküdött…

A filmet, James Bannon – A beépített huligán című könyv alapján készítette Philip Davis, és néhány kisebb nagyobb hibát leszámítva nincs vele gond, és akik szeretik a focis, huligános filmeket azoknak erősen ajánlott megtekinteni ezt az alkotást. Minőségi darabja a huligánfilmeknek.

Jómagam is futballrajongó vagyok, így elég közel áll hozzám a téma, ráadásul tudom milyen, amikor a riválist szidja a szurkoló. Bár én nem angol drukker vagyok, de mindig is csodáltam azt a kultúrát, amit ők a foci köré építettek. Viszont elítéltem azt, amiről szól ez a film is. Pontosabban, azt az életstílust, amit követnek a szereplők.

Philip Davisék a jól megszokott brit stílusban forgatták le a filmet, így le se tagadhatná, hogy kiket vett górcső alá. Azonban a kivitelezés során több hibát is vétettek, leginkább a forgatókönyv terén. Egyrészt a különböző karakterek között túl nagy volt a szakadék, ami azt jelentette, hogy volt John, és a többiek. Előbbi kapott egy zseniális karakterdrámát, amiben tényleg lépésről lépésre fejlődött. Mondhatni tökéletes munka, ám sajnos vagy nem sajnos rajta kívül voltak még ott bőven olyan karakterek, akiket érdemes lett volna kibontani, de legalábbis jobban bemutatni, mert túlságosan is a háttérbe szorultak.

Emellett kicsit odafigyelhettek volna a színészi játékra is, mert elképesztő kilengéseket lehetett tapasztalni. Az egyik pillanatban még hitelesen alakítottak, a másikban pedig túljátszották a szerepüket, és teljesen elrontották vele a jeleneteket. Nyilván nem vártam eget rengető alakításokat, de legalább az egyensúlyt megtalálhatták volna.

Ugyanakkor a film hangulata magával ragadó, tragikus, és nagyon is valósághű (leszámítva a beilleszkedési jeleneteket). A karakterek többsége szerethető, és aki szereti ezt a témát, annak a film is tetszetős lesz.  De megmerem kockáztatni, hogy azok is élvezni tudják, akik amúgy nem szeretik a focit, mert John kalandja megér egy misét. Igazság szerint az alapanyag nagyon erős, és véleményem szerint még ennél is jóval többet kilehetett volna hozni belőle, de még így adok rá 6,5/10-et. 

Idén a Kaijukkal kellett felvennünk a kesztyűt, jövőre pedig Godzilla jelenik meg a Földön. Roland Emmerich 1998-as feldolgozását vajon űberelni fogja? Minden bizonnyal...

„What the fuck is that?” – Igazából ennyivel le is zárhatnám a kritikát, mert ez a film elképesztő, hihetetlen, és megmagyarázhatatlan. Nem is akartam róla írni, de egyszerűen már annyira rossz, hogy már valamilyen szinten jó, és ezért nem szabad szó nélkül hagyni, úgyhogy jöjjön is a Bad Milo „értékelés”.

Duncan az irodai dolgozó elég súlyos gyomorproblémákkal küzd, amiket valószínűleg a stressz okoz. Az élete messze nem tökéletes, és rengeteg problémával küzd, legyen itt szó, családról vagy éppen a munkahelyéről. Egyszer azonban a gyomorfájás kiteljesedik, és Duncan seggéből előmászik a rejtélyes szörny, akit csak Milonak hívnak. Milo nem szereti, ha baj van körülötte, és sajátos módon elrendezi a dolgokat…

Annyi biztos, hogy Jacob Vaughan nagyon be volt szörpözve a forgatókönyvírás és a rendezés alatt, mert a látottak alapján nem hiszem, hogy magánál volt. A Bad Milo tipikusan az a film, amihez ha nincs meg a hangulatunk, akkor az egyik legrosszabb filmes élményünk lesz, de ha ráérzünk a film humorára, akkor lehet, hogy jól tudunk majd szórakozni rajta.

A pihent humor mellett azért odafigyeltek a horror elemekre is, így a gyilkolásokat elég ügyesen valósították meg, de Milo első megjelenése után egyszerűen nem tudunk arra figyelni, hogy mégis mi történik, hanem az jár a fejünkben, hogy: Ez komoly?

Tagadhatatlanul B film, és ezzel nincs is baj. Kellenek az ilyenek is, ráadásul, ha a Szörnyecskéket szerette valaki, akkor ennek is adhat egy esélyt. (persze nincsenek egy szinten a filmek, de néhol fel-felbukkan a fejét a Szörnyecskék fíling)

A Bad Milohoz tehát kell egy rakás pia, meg pihent agy, és akkor nem lesz baj, máskülönben óvatosan kell bánni vele, mert veszélyes! Az előzetest látva nem hittem volna, hogy valaha is megfogom nézni, de megtettem, és azért néha sikerült is mosolyt csalnia az arcomra. 3/10