Így néz ki egy magyar minimalista sci-fi film, ami a 4 elem címet viseli. Ötletes, és fantáziadús, amit simán tovább lehetne gondolni. 

A rendező, aki a Cápával robbantott először, majd sikereket ért el sci-fi filmek terén, emellett letette a névjegyét a kaland, és az életrajzi műfajban is. Steven Spielberg nevét az is ismeri, aki nem látott tőle filmeket, hiszen az egyik legnagyobb rendező, aki valaha megszületett.

Karrierjét 1959-ben, 13 évesen kezdte, amikor elkészítette az első kisjátékfilmjét, ám a 70-es évekig csak tanulgatta a szakmát. Az első igazi sikerét a Párbaj című filmjével érte el, amit a mai napig szívesen említenek meg, ha a neve szóba kerül egy beszélgetés folyamán. Ugyanakkor az áttörő sikert az 1975-ös Cápával érte el, ami mindmáig az egyik, ha nem a legjobb katasztrófa film, amiben egy állat kapja meg a „főszerepet”. Két évvel később a sci-fi műfajban is letette a névjegyét a Harmadik típusú találkozások című filmjével. Spielberg egyre magasabbra mászott a ranglétrán, és egyre elismertebb rendező lett a világon. A 80-as évekre ki is teljesedett a munkássága, hiszen olyan filmeket rendezett meg, mint az első Indiana Jones film, illetve az E.T. valamint a Bíborszín és a Nap birodalma is igencsak sikeres volt a kritikusok körében. Az ezt követő évtizedben ismét szintet tudott lépni a Jurassic Park segítségével, ami megreformálta a technikai megoldásokat a filmtörténelemben. De ez nem volt elég neki az 1993-as évben, hiszen a Schindler listáját is ebben az évben rendezte, amivel újabb elismeréseket tudott bezsebelni. Spielberg a 90-es években, a Ryan közlegény megmentésével megmutatta, hogy a háborús filmeket is a csúcsra tudja járatni, így újabb remekmű került be a rendező vitrinjébe. Azt ezt követő években még hozott nekünk egy Különvéleményt és egy Kapj el, ha tudsz című filmet, majd a 2005-ös évben megalkotta a Münchent, ami sokak szerint az utolsó nagy filmje volt az öregnek, aztán…

Nézzük tehát, hogy melyik 10 film a legjobb, amit Spielberg rendezett.

A néhai ügyvéd, az Illinois állami tisztviselő, a kongresszusi képviselő, és az Amerikai Egyesült Államok 16. elnöke, azaz Abraham Lincoln. Lincoln az USA egyik leghíresebb elnöke, és ő volt az, aki felszabadította a rabszolgákat az Államokon belül, és emellett ő a tökéletes alany egy amerikai rendezőnek, aki ráadásul megszállottan szereti fényezni a saját országát. Steven Spielberg ismét nagyszerűt alkotott.

1865-ben az amerikai történelem egyik legnagyobb háborúja közeledik a végéhez. Az újraválasztott elnök azon dolgozik, hogy eltörölje a rabszolgaságot, ám az ellenállás, amivel szembe találja magát hatalmas és rendíthetetlen. Viszont Lincolnnak megvannak a kellő képességei ahhoz, hogy meggyőzzön embereket arról, hogy az egyenlőség bizony kijár a négereknek is…

Steven Spielberg nem egyszer rendezett olyan filmet, aminek már a megemlítése után odaadták volna az arany szobrocskát. A rendező eljutott arra a szintre, hogy amihez hozzáér, az arannyá válik, ám ettől függetlenül tud ő is hibázni, és ha objektívan szeretnénk értékelni a karrierjét, akkor nem egyszer esett át a ló túloldalára és nem egyszer készített giccsbe fulladó, túlzásokkal átitatott mozifilmet, amitől a legtöbb, nem amerikai néző egyszerűen rosszul lesz (A tapasztalatok nem egyszer alátámasztották ezt a kijelentést). A direktor úr megítélése épp ezért nem mindig pozitív, ám a Lincoln után ismét tapsot érdemel.

Spielberg a lehető legjobban nyúlt a témához, és a giccsek háttérbe szorításával utat nyitott a sok helyen talán száraznak is tűnő, de annál jóval realisztikusabb tálalásnak. A Lincoln nem egy mese, hanem egy erős történelmi film, ami a kategóriájában nagyon előkelő helyet tud elfoglalni. Ugyanakkor ebben nem csak a neves rendezőnek van nagy szerepe, hanem a forgatókönyvírónak, azaz Tony Kushnernek is, akinek hála a több mint két órás játékidő nem fullad unalomba. Miért is lenne unalmas, ha a színészi játék, a fényképezés, a zene, egyszerűen fenomenális? Mi nézők nem tudunk unatkozni, hiszen hála Daniel Day-Lewisnek, egy olyan Abraham Lincolnt kaptunk, aki kiköpött mása az eredetinek. Lewis munkásságát mindig is dicséretesnek tartottam, mert képes volt évekre eltűnni a rivaldafényből, de amikor visszatért, akkor ismételten egy Oscar-díjas alakítást tudott bemutatni nekünk. Most sem volt ez másként, és bizony Spielberg nagyon sokat köszönhet neki, mert ha valakinek a film nem is, de DDL játéka tuti biztos, hogy tetszeni fog, s ezáltal ajánlani fogja a filmet majd másoknak. Egy olyan Lincolnt formált meg, aki gondterhelt, megfáradt képet mutatott magáról és a legtöbb esetben történetekkel bizonygatta igazát. Lincoln emberi volt, nem pedig egy szuperhős, akinek a megjelenése giccstengert hoz magával, így könnyű volt vele azonosulni, és könnyebb volt átérezni azt a terhet, amit magán viselt, hogy jobbá tegye az országát, és bizony ez teszi naggyá a filmet. Realisztikussá vált és nem esett túlzásokba. Day-Lewis mellette még Tommy Lee Jones az, aki nagyszerűen hozza a saját karakterét, és ezért fontos megemlíteni egy kritikában.

No, de mint már említettem nem csak a színészi játék, hanem a fényképezés és a zene is profi szinten mozog. Janusz Kaminski operatőr meg is kapta a jelölését a munkájáért, ami szerintem érthető volt a Lincoln esetében, hiszen a borús látványvilág, amit elénk tárt, rendkívül hangulatossá tette a filmet, valamint John Williams is kitett magáért, bár most a megszokott – talán sok esetben már hatásvadász – dallamokat a félretette, és egy jóval visszafogottabb zene aláfestéssel örvendeztetett meg bennünket.

A Lincoln igazából minden téren megállja a helyét, és ha valaki mégis unalmasnak találja, akkor is érdemes végigülni, mert tanulságos. Spielberg egy nagyszerű történelem órát tartott nekünk, és bizony az elmúlt évek gyengébb filmjei után újra maradandót alkotott. Spielberg tartozott ezzel, és remélhetőleg még sok minőségi filmet fog készíteni számunkra. 8,5/10

A héten volt alkalmam megtekinteni a Pécsi Nemzeti Színházban a 39 lépcsőfok című színdarabot, mely Charles Bennett novellája alapján készült, és melyet Alfred Hitchcock is megfilmesített az 1935-ös évben. A színpadi előadás ugyan megtartotta a thriller elemeket is, de összességében felülkerekedett rajta a humor, és egy rendkívül pofás komédia lett belőle.

Richard Hannay a Londonban tartózkodó kanadai férfi egy előadáson ismerkedik össze egy bizonyos Annabella Smith nevezetű nővel. Mint később kiderült a nő, titkos ügynökök elől menekül, ezért megkéri Hannay-t, hogy had aludjon nála az éjjel. Richard belemegy, de reggelre a nőt megölik, és a gyilkosság gyanúja rá száll, s ezért menekülnie kell…

Alfred Hitchcock első olyan thrillerje, amiben az ártatlan embernek, mind a törvény, mind a bűnözők elől menekülnie kell, és a kaland közepette tisztáznia kell magát. A 39 lépcsőfok a rendező karrierjének korai szakaszában jelent meg, de már ekkora felütötte a fejét jó néhány motívum, ami később naggyá tette őt.

A remek story mellé a feszültséget fokozatosan adagolja, aminek a segítségével a tálalás nagyszerűvé válik, és nem is gondolná az ember, hogy majd’ 80 év után is remek szórakozást tud nyújtani ez a film. Néhol bár kezdetlegesnek, és gagyinak tűnik, de összességében teljesen rendben van a film, és hála az itt-ott belecsempészett poénoknak, illetve a csipetnyi romantikának, tényleg egy rossz szavunk se lehet.

A színházi előadással összehasonlítva, ki lehet jelenti, hogy mind a kettő (film és színpadi előadás) külön-külön is megállják a helyüket. Ugyanakkor, ha valaki látta a TV-ben, illetve színházban is a 39 lépcsőfokot, az szerencsés, hiszen – véleményem szerint – kiegészítik egymást az előadások, és jó hatással vannak egymásra.

A filmben főszerepet játszó Robert Donat – aki amúgy Oscar-díjat is nyert néhány évvel később – nagyszerűen formálja meg az ártatlan Richard Hannay-t, és bizony sok pluszt ad az alkotáshoz.

Végezetül még annyit írnék, hogy Alfred Hitchcock nagyságát a 39 lépcsőfok után sem lehet megkérdőjelezni, és a ’35-ös évben megalkotott egy olyan nagyszerű filmet, ami fellendítette a brit filmgyártást, és jó példaként szolgált a később krimi/thriller filmeknek. Aki teheti az üljön neki, mert megéri, és amúgy sem hosszú a film. 7,5/10

Vannak olyan filmek, amik szinte már hozzá tartoznak a Karácsonyhoz vagy éppen a Mikuláshoz. John Pasquin filmje, a Télapu kiállta az idők próbáját, és az elmúlt 19 év alatt akkora sikert ért el a nézők körében, hogy elengedhetetlen kelléke lett az ünnepeknek, hála a varázslatos hangulatának.

Kezdjük azzal, hogy a Télapó meghal. (Úristen, ez lenne az ünnepi hangulat?) Tehát a Mikulás leesik a háztetőről, miután Scott Calvin megijesztette merő véletlenségből. Calvin nem tudja, hogy mitévő legyen, ráadásul még a Rénszarvasokat is megpillantja a háztetőn. Calvin fia Charlie addig nyüstöli apját, míg fel nem húzza a Mikulás ruháját és bele nem ülnek a szánba. Miután ez mind megtörtént, Calvin élete gyökeresen megváltozik, és napról napra kövérebb és őszebb lesz…

Karácsonyi filmekből akad néhány az elmúlt bő 110 évből, de nem mindegyik tudta átadni az igazi ünnepi hangulatot. A Télapu viszont az egyike azon filmeknek, amiknek sikerült ez, és ezért tudott a mai napig fennmaradni. Ehhez természetesen társult egy ötletes – bár az elején egy kissé morbid – alaptörténet is, amit végül sablonos elemekkel töltöttek fel. Ez utóbbi, ebben az esetben szerintem elnézhető volt, mert egy efféle családi/ünnepi filmnél nem az a fő szempont, hogy minden porcikájában eredeti legyen a film, hanem hogy sikerüljön átadnia a kellő varázst.

Mint már említettem a Télapu sablonokból dolgozik, hiszen olyan karaktereket láthatunk, amik szinte minden második filmben – kis túlzással persze - benne vannak. Adott az egyedülálló apuka, aki szeretne a gyerekével minél több időt eltölteni, de amikor együtt vannak, akkor nem találja meg a közös hangot a fiával, ám egy bizonyos fordulat után sikerül neki, és mindenki boldog lesz. Nyilván ez a lényege, hogy boldogságot, és örömöt árasszon a film a nézők felé, hiszen a szeretet ünnepéről van szó. Tim Allen és Eric Lloyd nagyszerűen mozognak a vásznon.

John Pasquin egy rendkívül szerethető mesét hozott létre, és neki köszönhetően soha nem fogunk unatkozni a decemberi hónapban, mert ezt a filmet a 12. hónap bármely napján elő lehet venni, ha meg szeretnénk teremteni az ünnepi hangulatot. 8/10

Bill Murray a showman. De még mielőtt rátérnék a szereplőkre és egyéb más fontos dologra, szeretném leszögezni, hogy a Szellemirtók még mindig király! Nem tagadom, nagy rajongója vagyok a 80-as éveknek és úgy gondolom, hogy azaz évtized egy bizonyos aranykorszakot jelentett a filmtörténelemben, és ebből adódóan rengeteg remekmű látta meg a napvilágot, és ezek között szerepel az Ivan Reitman által rendezett Szellemirtók is.

Dr. Venkmant, Dr. Stantzot és Dr. Spenglert kirúgják az egyetemről, mert a kutatásaik eredménytelenek és nevetségesek. A három, mindenre elhivatott barát azonban saját vállalkozást alapít, aminek a Szellemirtók nevet adják. Bár a munkájuk fura, de szerencséjükre az első megbízatásra nem kell sokáig várniuk, hiszen a szomszédból már meg is keresik őket, és ezek után indulhat a szellemvadászat…

Ki ne ismerné a Szellemirtók filmzenéjét, ki ne ismerné a bugyuta zöld szellemet, aki mindig csak a bajt csinálja? Hát igen… most is egy olyan műről esik szó, ami a saját korának egyik meghatározó filmje volt, és az idő vasfoga nem tudott kárt tenni rajta. Mindemellett a kiváló színészi gárdának hála megtudtuk, hogy ha szellemekkel találkozunk, akkor nincs baj, hiszen van négy hősünk, akik könnyedén leszámolnak velük. Ivan Reitman rendezését nem a történet tette naggyá, hanem Bill Murray, Dan Aykroyd, Rick Moranis és Harold Ramis. (plusz azért illik megemlíteni Sigourney Weivert is, aki most nem Alienekkel harcolt, hanem szellemekkel). A csapat tökéletesen működik, de Bill Murray még így is kilóg közülük. Ő csinálja a show-t, ő a legnagyobb humorforrás, ő legjobb.

A Szellemirtókat lehet majd remake-elni, lehet látványügyileg jobbá tenni, lehet javítani a forgatókönyvön, és sok más egyéb apróságon, DE nem hiszem, hogy valaha is összeáll egy ennél jobb szereplőgárda, mint az 1984-es évben. És bizony ez lesz az, ami miatt húzhatjuk majd a szánkat, mert tényleg nagyszerű az, ahogy szerepelnek.

A film ugyebár közel 30 éves, és sok esetben egy mai fiatal filmszerető húzhatja a száját a látvány miatt, de nem érdemes belekötni, akkor ez volt, ezt tudták, mégis nagyszerű filmeket készítettek. (Amúgy az operatőri munkát Kovács László végezte.) Az első rész kapott egy folytatást is néhány évvel később, ami bár nem lett ilyen jó, mint az első, de simán nézhető kategória. Viszont, ami szintén nagy sikert könyvelhetett el, az a rajzfilmsorozat!

A Szellemirtók egy nagybetűs klasszikus. Lehet szeretni, lehet utálni, de ami tény, az tény. Ma a Bosszúállók csapatán nőnek fel a gyerekek, anno a Szellemirtókén. Úgy gondolom, hogy ezt a filmet is látnia kell legalább egyszer mindenkinek, mert megéri és mert „kötelező”. 8,5/10

Electro, Rhino, és Zöld Manó is szerepel a Csodálatos Pókember 2 legújabb plakátján. Peter Parkernek nem lesz egyszerű dolga, annyi szent. 

illetve érkezett egy teaser trailer is a filmhez.

A legnagyobb paródiák akkor születnek meg, ha az alapanyag is minőséget képvisel. Gondoljunk csak a Horrorra akadva filmekre, a Csupasz pisztolyokra vagy éppen a most terítékre kerülő Űrgolyhókra. Mel Brooks rekeszizom megmozgató filmje olyan műveket vett alapul, mint a Star Wars, az Alien, illetve a Majmok bolygója. Miután ezeket összegyúrta, megszületett a 80-as évek egyik legjobb filmparódiája, az Űrgolyhók.

Lone Starr a belevaló űrcowboy a félig ember, félig kutya társával, Morzsával utazgat a világegyetemben, ám miután megtudják, hogy Vespa hercegnőt megpróbálja elrabolni a gonosz és hatalmas Lord Helmet, hogy általa elrabolhassák a Druida bolygó légkörét, akkor már célirányosan száguldoznak az űrben. Starr és Morzsa hatalmas bátorságról tesznek tanúbizonyságot, amikor szembeszállnak az Űrgolyhókkal, akiket csak a Svarc erejének segítségével tudnak megállítani…

Miután a vígjáték műfaj haldoklik, így nem tudok mást csinálni, minthogy előveszem a régi és időtálló alkotásokat, amiket huszadjára is érdemes megtekinteni. Anno tudtak vígjátékot készíteni, és a rendezők nem csak az akkori jelenre gondoltak. Akkoriban olyan alkotások is napvilágot láttak, amiket manapság is szeretettel vesz elő az ember, és nem csak egyszeri nézésre voltak alkalmasak. Az elmúlt évekből melyik film mondhatja el ezt magáról, hogy újra és újra ugyanazt az örömöt tudja nyújtani? Nyilván 1-2 filmet össze lehet szedni a 2000-es évekből is, de sajnos nagyon rossz irányba ment el a zsáner. Az ártatlan, de annál jóval ütősebb poénokat felváltotta a fingás, a trágár beszéd és Adam Sandler…

No, de visszatérve Mel Brooks filmjére, azt kell mondanom, hogy 26 év után is felüdülés volt megtekinteni, és bizony az elsőosztályú színészi gárdát – már, ami a paródiákat illeti – még mindig öröm volt nézni. A Lord Helmetet alakító Rick Moranis volt véleményem szerint a csúcs az Űrgolyhókban, és a játékának köszönhetően az egész Star Wars univerzum kapott egy jókora pofont. De, igazából senkire nem lehetett panasz. John Candy itt is hozta a tőle elvárható magas szintet, valamint Bill Pullman, George Wyner, és a többiek is helytálltak.

Az Űrgolyhók, és igazából a 80-as évekbeli vígjátékok legnagyobb pozitívuma a jól megírt poénok voltak. (Hát mi más, hiszen vígjátékról beszélünk) Elképesztő természetességgel csinálták meg a legnagyobb ökörségeket is, és a legtöbb esetben a poénok után csak egy „Mi a f***-t tudtunk volna ellőni. Gondoljunk csak az átfésülős jelenetre, a radaros részre, vagy bármelyik jelenetre, ami a 90 perces játékidő alatt lezajlik. A természetesség volt a legnagyobb fegyvere ezeknek a filmeknek, és hiába voltak oltári nagy baromságok, hiába voltak lehetetlen helyzetek, soha nem estek át abba a kategóriába, amikor már kínos vagy éppen erőltetett lett volna az adott szituáció.

Az Űrgolyhókat minden Star Wars-ot szerető embernek látnia kell, de ez a film még azoknak is tökéletes lehet, akik a Star Wars ellen vannak. Mel Brooks filmje a legnagyobbak között van számon tartva és nem is érdemtelenül. Kötelező! 9/10