Tartsd meg az aprót, te mocskos állat! – Hangzott el a filmben ez a mondat, mikor Kevin a Szennyes lelkű angyalok című filmet nézte. Az évek során már szállóigévé vált ez a kijelentés, és hát nem is csoda, ha megnézzük, hogy mekkora rajongás övezi a Reszkessetek, betörőket.

Kevin szülei egy nagy karácsonyi partyra készülnek Párizsban. Az utazás előtt a házban óriási felfordulás van, és a szülők azt sem tudják, hogy hol áll a fejük. Miután végeztek a vacsorával, mindenki elmegy aludni, hogy kipihenten mehessenek el másnap a repülőtérre, ám az óra nem csörög. A kalamajka közepette Kevint otthon felejtik, akire nem tervezett felelősség hárul. A házat meg kell védeni a betörőktől!!!

Úgy tartja a mondás, hogy nincs Karácsony a Reszkessetek, betörők! nélkül! Ebben van is valami, hiszen Chris Columbus és John Hughes mesterien kivitelezett vígjátéka oly annyira vált az ünnepi program alapvető részévé, mint a halászlé, a töltött káposzta vagy a bejgli.

No, de vajon miért lett ennyire sikeres ez a film? Miért imádja mindenki, és miért kell minden évben megnézni? A válasz egyszerű: Mindenki a legjobbat akarta kihozni magából, és az alázatos munka meghozta a gyümölcsét. Gondoljunk csak John Williams mesterien komponált soundtrack-jére, vagy a rendező-író páros munkájára, illetve a felejthetetlen hangulatra, valamint a színészi játékra. Utóbbi talán a legtökéletesebb volt az egész filmben.

Robert De Niro visszautasította Harry szerepét, és talán ez a döntése a lehető legjobb volt, amit akkoriban meghozott. Na, nem mintha rossz lett volna a szerepben, de kétlem, hogy Joe Pescit űberelni tudta volna. Pesci a Nagymenőkben megmutatta, hogy a színészi kvalitása megkérdőjelezhetetlen, és a rosszfiú szerepében nagyszerűen teljesít. Párja, Daniel Stern élete legjobbját nyújtotta a Reszkessetek, betörők! első két részében. A nem kimondottan sikeres karrierjében ez volt a csúcs, és az biztos, ha csak ebben szerepelt volna, a nevét akkor is megjegyezték volna örökre. Ám ők is csak azért tudtak sikeresek lenni, mert volt egy párjuk, egy ellenfelük, akit Kevinnek, azaz Macaulay Culkin-nak hívtak. Szerencsétlen kisgyerek annyira jól játszott, hogy a világhírnév is eljött számára, ám pont ez volt, ami miatt ott tart ma, ahol…

Columbus filmje azért is tudott klasszikussá válni, mert a hangulat segítségével a nézőt hamar a film rabjává tette. Emellett a pofonegyszerű stílusával, a könnyed, de annál hatásosabb humorával, a lehető legtökéletesebb családi filmmé tudott avanzsálni. Mindent összevetve, tehát a Reszkessetek, betörők! a vígjáték műfaj egyik legfényesebben csillogó gyémántja, aminek az értéke akkor mutatkozik meg igazán, amikor leülünk elé, és elkezdjük nézni. 10/10

DC Comics vagy Marvel? Batman vagy Vasember? Ha a filmekről beszélünk, akkor mindig szóba jönnek ezek. De vajon, mi a helyzet akkor, ha a rajzfilmeket vesszük górcső alá? Ebben az esetben egyszerű a dolgunk, mivel a DC elsöprő győzelmet arat a nagy riválissal szemben. Ezt nem lehet megkérdőjelezni, ez puszta tény! A Warner ezt tudja is – bár, ha filmekről van szó, akkor megkérdőjelezendő… - és, amikor nekilátnak a stúdió emberei egy szuperhős rajzfilmnek, akkor 99%-ban minőségi munkát végeznek. Gondoljunk csak Jay Oliva vagy Lauren Montgomery munkáira…

Batman és Superman már kapott minőségi mozifilmet (előbbi többször is), de mi a helyzet a többi hőssel? Az a baj, hogy nem sok… Wonder Woman sorozatot kapott anno, Shazam szintén sorozatsztár lett a 70-es években Flash, Swamp Thing, és Steel TV-filmet, a Zöld Lámpás pedig a moziba is beköszönt, illetve volt még egy Jonah Hex próbálkozás is, de a minőség sajnos az összes esetben elmaradt. (Kivételt képzel a Watchmen, és a jelenleg is futó Zöld Íjász sorozat) Ugyanakkor a rajzfilmekben a legtöbbjük fontos szerephez jutott. Ott már láttuk az Igazság Ligáját harcolni, láttunk Csodanő eredettörténetet, valamint sok egyéb érdekességet.

A DC Comics tehát az élőszereplős adaptációkban mondhatni megbukott, de a rajzfilmek terén nagyszerű munkát végeznek. Nézzük is hát, hogy melyik 10 rajzfilm a legjobb…

Oaklandben a 2009-es évet egy tragikus kimenetelű rendőri akció nyitotta, melyben néhány rendőr, és afro-amerikai kapott főszerepet. A fiatal Oscar Grant elhunyt, pedig semmi nem indokolta, hogy ilyen árat kelljen fizetnie. Az ő története ihlette meg az elsőfilmes rendezőt, Ryan Coogler-t, aki a Sundance és a Cannes-i filmfesztiválon debütált ezzel a filmjével, nem kis sikerrel.

A film, a már említett Oscar Grant életének utolsó napjait eleveníti fel, és mutatja meg, hogy miként járt a fegyvertelen fiatal az újév első napján az egyik metrómegállóban. Az esetet több szemtanú is rögzíteni tudta a telefonjával, így az internetre is felkerült, és keringve a világhálón nem kis felháborodást váltott ki világszerte…

A 27 éves direktor, a filmjét az esetről készült archív felvételekkel indította, mellyel belőtte az egész film hangulatát. Ezek után látszólag kissé visszavett, ám ha belegondolunk, akkor csak azt mutatta meg nekünk, amit kellett. A történéseket nem tette giccsessé, annak ellenére sem, hogy 1-2 helyen a saját kitalált ötletét rakta bele, hogy a filmet még közelebb hozza hozzánk. Oscar utolsó napjai nem voltak érdekfeszítőek, csak élte a saját kis átlagos életét, amit hétköznapi események sorozata rakott ki. Barátokkal volt, a lányát az iskolába vitte, néha összekapott az asszonnyal, és persze a pénz kérdése, mert hát Oscar nem a tehetősek körét erősítette. Coogler dokumentarista ábrázolása szárazzá változtatta a filmet, de pont emiatt tudtunk igazán közel kerülni a főhőshöz, és ezért tudtunk a film utolsó fél órájában katartikus állapotba kerülni.

Hiába tudjuk előre a végkimenetelt, hiába tudunk mindent előre, a metrómegállóban lévő képsorok, olyan hatást tudnak kelteni, amire csak kevés film képes. Coogler nagyon magasra tette a lécet az első filmjével, és ezek után árgus szemekkel kell nézni, hogy a karrierjét hogyan tudja folytatni, mert ilyen kezdésről csak álmodni lehet.

Azonban a film nem csak a rendező felbukkanásáról szól, hanem Michael B. Jordan remekléséről is. A fiatal színészt eddig is dicsérték, de ezzel a produkciójával egy újabb szintre lépett, ami mindenképpen dicséretes. A jövőben szerintem fogjuk őt még nagyobb szerepekben látni, mert megérett hozzá.

A Fruitvale Station összességében tehát egy nagyszerű dráma, ami remek színészi játékkal van fűszerezve. A film megmutatja, hogy történnek nagyon szörnyű dolgok a világban, és azokból egyet, Ryan Coogler a filmvásznon is bemutatott. 8/10

Tim Burtont tudatta velünk, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban. Idehozta a nyakunkra a nagyfejű, „hápogó”, idegeneket, akik végig azt hangoztatják, hogy békével jöttek. A Támad a Mars egy társadalomkritikával átitatott szatíra, ami bár nem a legjobb Burton film, de véleményem szerint kihagyhatatlan darabja a filmográfiájának.

Marslakók érkeznek a Földre. A kérdés már csak az, hogy hogyan fogadjuk őket, felfegyverkezve, vagy grillpartyval? Donald Kessler professzor szerint békével jönnek, így minden rendben lesz, ám egy galamb miatt elszabadul a pokol, és a földönkívüliek elkezdik irtani az embereket. A fegyvereik erősek, és a legfejlettebb fegyvereink sincsenek rájuk hatással, de akkor vajon mivel lehet őket megölni? Jó kérdés… amíg gondolkodunk, addig kapcsoljunk valami zenét!

Tim Burton nem szarozott és, amit csak tudott azt elnagyolta, eltúlozta, és kiparodizálta. Legyen itt szó az USA elnökéről, a Tábornokról, a társadalomról, és minden egyébről. A Támad a Mars egy görbe tükör az amerikaiaknak. De vajon, mint szórakoztató film megállja a helyét? Úgy gondolom, hogy akik akkoriban (90-es évek) látták ezt a filmet, azok sokkal könnyebben be tudták fogadni, mint azok, akik manapság ülnek le elé. Kissé gagyi hatást kelt, főleg CGI terén a film, illetve az a kliséhalmaz, amiből megépítették a filmet, sem válik az előnyére, valamint manapság már szemrebbenés nélkül vágják rá az alacsony pontszámot az olyan filmekre, amiknek a forgatókönyve durván 2 oldal lehet.

A Támad a Mars közel sem tökéletes film, de mégis van egy bája, ami miatt kedvelni lehet. Illetve nem szabad azt sem elfelejteni, hogy egy veretes névsor állt Burton rendelkezésére. Tiszteletét tette Jack Nicholson, Glenn Close, Annette Bening, Pierce Brosnan, Danny DeVito, Sarah Jessica Parker, Michael J. Fox, Rod Steiger, Tom Jones, és Natalie Portman is.

Tim Burton filmje egy percig sem akarja komolyan venni magát, és ezt már az elején észrevehetjük. Minden egyes eseményt egy újabb ökörség követi, ami a közhelyek ellenére is élvezhető, és vicces. A Támad a Mars teljes mértékben bemutatja, hogy az emberi hülyeség határtalan, és Burton ezt felhasználva készítette el ezt a filmjét. A végjátékban pedig minden kiteljesedik, és a megoldás a problémára felteszi az „i”-re a pontot.

Úgy gondolom, hogy a hibái ellenére is egy remek filmről beszélhetünk. Nem ez lesz Burton karrierjének a fénypontja, de készített ő ennél már sokkal rosszabb filmet is. Azt nem mondom, hogy bátran ajánlom, mert rétegfilmnek tartom, de aki képes befogadni a legnagyobb baromságokat is, azoknak viszont kötelező! 7/10

A Warner évről évre megmutatja, hogy a DC képregényekből készült adaptációik nagyon jól mutatnak rajzfilm formájában a képernyőn. Az már csak hab a tortán, ha egy minőségi rendező vezényeli le az egész produkciót. Lauren Montgomery már többször megmutatta, hogy az ő kezében biztos helye van az DC képregényeknek, és ha ő egyszer nekilát egy rajzfilmnek, akkor abban nem fogunk csalódni.

Batman, biztonsági okokból készít egy tervet az Igazság ligája tagjai ellen, ha egyszer valami folytán fellázadnának. Azonban a terv rossz kezekbe kerül, és a halhatatlan Vandal Savage egy gonoszokból álló csapat összeállítása után, fel is használja a működő tervet és megpróbálja kiiktatni a Ligát. Ha sikerül neki, akkor véghezviszi az elsőszámú célját, ami rengeteg ember életébe kerülhet…

Batman és társai egy kemény kártyacsatával indítanak a Royal Flush banda ellen, ami megadja az alaphangot az egész produkciónak. Bár a tempóra nem lehetett panaszunk, a karaktereket egy kicsit szájbarágósan indította útjukra. Kissé erőfitogtató jelleggel próbálta felvezetni őket, és egymás után jöttek a „Nekem ilyen is van ám. Én ilyet is tudok…” szintű jelenetek. Ám, miután ezt levetkőzte a film, teljes mértékben beindult, és az utolsó másodpercig kemény tempót diktált.

A hősök jól mozogtak egymás mellett, és mindenki megkapta a kellő szerepét a filmben. Senki nem szorult a háttérben, és senkinek nem voltak unalmas percei. Ugyanakkor valamilyen szinten mégis Batman volt a főszereplő, és durván megmutatkozott, hogy az egész csapatban ő az agy, és ő az, aki józanul tud dönteni, ha a világ megmentéséről van szó, és neki van bátorsága szembeszállni a saját csapatával is.

Az Igazság ligája – Pusztulás meglepően drámaira sikeredett, és erre még egy lapáttal rá is tett a zenei aláfestés is. Emellett azért a humor sem állt távol a filmtől, de inkább a dráma uralta a játékidőt… Azt a játékidőt, ami a legnagyobb hibája a filmnek, azt a játékidő, ami kevés, és azt a játékidőt, ami által nem tudunk felhőtlenül boldogok lenni miután végeztünk vele. Montgomeryék akkor tudtak volna igazán ütős rajzfilmet készíteni, ha a 75 percre rátesznek még egy 20-25 percet, ami pont arra lett volna elegendő, hogy kiteljesedjen ez a remek story.

Bár így se lehetünk elégedetlenek, mert a Pusztulás a jobb DC rajzfilmek közé tartozik, és a megjelenő gonoszok is jól szerepeltek, de valami mégis hiányzott. Hiányzott az a néhány perc, ami új szintre helyezhette volna ezt az alkotást. 7,5/10

Edgar Rice Burroughs „fia” 101 éve látta meg a napvilágot, majd az azt követő követő évtizedekben hatalmas hírnévre tett szert. Megannyi mozifilm készült az emberszabású majmok által felnevelt ember történetéből, akit csak úgy ismerünk, hogy Tarzan. A Disney sem hagyta ki ezt a csodás történetet, így 14 évvel ezelőtt ők is készítettek egy egész estés rajzfilmet Tarzanról.

Egy gorillacsapat egyik tagja egy magára hagyott csecsemőt talál a dzsungelben. A nőstény gorilla úgy dönt, hogy felneveli a kisfiút, akinek a Tarzan nevet adja. Az évek múltán Tarzan rengeteget fejlődik, és igazi gorillává válik. Azonban a tökéletes életüket megzavarja egy kutatóexpedíció, akik a bajt hozzák a dzsungelbe. Ugyanakkor nem mindenki gonosz az emberek közül, hiszen a kutatócsapattal érkezik a szépséges Jane is, aki nagyon gyorsan összebarátkozik a majomemberrel, de sajnos egy idő után minden rosszra fordul…

A Disney mindig is tudta, hogyan kell jól előadnia a rajzfilmeket, és ez a Tarzan esetében sincs másként, bár azért néhol akadozik a gépezet. Voltam olyan szerencsés, hogy anno moziban láthattam ezt a filmet, és akkor hatalmas élményként éltem meg, majd nem sokkal később újra megnézhettem és még akkor is minden a helyén volt. Ám bő tíz évvel később, most 2013-ban már feltűnt néhány hiba, ami bár az élményen nem rontott, de igencsak szembetűnő, és már megértettem, hogy sokan miért nincsenek annyira oda ezért a rajzfilmért.

Egyrészt egy Oroszlánkirály és Szépség és a Szörnyeteg keverék, másrészt a látvány elnyomta a karaktereket. A Tarzan legnagyobb hibája tényleg az – így felnőtt szemmel - hogy a főhősön és a néhány gorillán kívül nincs értelmes karaktere. Jane inkább jó, mint rossz, de rajta kívül, a többi ember, nem elég, hogy rettentően idegesítőek, még buták is. A főgonosznak nincs tekintélye, és ez bizony nagy baj. Viszont azt nagyon jól bemutatják az érkező emberek, hogy az emberi faj mennyire hatalommániás, mennyire pénzéhes, és hogy mennyire tud pusztítani.

Ugyanakkor a Tarzan a hibái ellenére is a jó kategóriát éri el, még annak is, aki amúgy nem tartja kedvencének. Phil Collins közreműködésének hála a rajzfilm, zeneileg mondhatni zseniális. (Nem hiába kapta meg a legjobb betétdalért járó Oscart az énekes.) A látvány miatt, illetve a zene közreműködésével azért jó néhány esetben lehet érezni a játékidő alatt az igazi Disney fílinget. A forgatókönyvre se lehet nagyon panaszunk, és ha a karaktereken egy kicsit pofoztak volna még, akkor sokkal sikeresebb lehetett volna a rajzfilm, de ez már csak történelem…

A Tarzan tehát nem tökéletes mű, de még így is szépen mutat a Disney rajzfilmek között. A dzsungellakó története szerethető, vicces, és jópofa, így bátran lehet ajánlani bárkinek, aki szereti az efféle kikapcsolódást. Gyerekeknek viszont kötelező darab. 8/10

DC Showcase – Zöld Íjász

A Zöld íjász nagy népszerűségnek örvend, hála a jelenleg is futó - bár épp téli szünetet tartó - sorozatnak. Oliver Queen történetét megismerhettük az élőszereplős változatban, ám rajzfilm formájában nem igen találunk róla anyagot. Néha-néha feltűnik egy-egy Igazság Ligája filmben, de a szerepe sajnos elenyésző. Oliver története 1941-ben láttam meg a napvilágot.

2010-ben azonban készült egy rövid rajzfilm a karakterről, Joaquim Dos Santos rendezésében. Végre valahára láthattuk Starling City hősét akciózni rajzfilm formájában, és meglepően akciódúsnak bizonyult ez a kis küldetése.

A Zöld Íjásznak egy fiatal királynőt kell megmentenie a gonosz Vertigo és Merlyn karmai közül…

DC Showcase – Kísértet

Jerry Siegel és Bernard Baily agyszüleménye, a Kísértet, 1940-ben látta meg a napvilágot. A rendkívül sötét hős, hamar a siker útjára lépett, mert a megjelenését követően, gyorsan saját képregény-füzetre is szert tett. A főhős Jim Corrigan névre hallgat, akit a való életben meggyilkoltak, de miután a lelkét kitiltották a túlvilágról, visszatért a Földre, hogy harcoljon a gonosz ellen. A félelmet nem ismerő zsaru (ez volt a hivatása) a legádázabb ellenféllel is felveszi a kesztyűt, és sajátos módon rendezi el a nézeteltéréseit.

Joaquim Dos Santos ismét jó munkát végzett, sőt… talán ez a legjobb, és leghatásosabb karakterbemutató, amit valaha láttam. Tökéletes példája annak, hogy miként kell bemutatni egy viszonylag ismeretlen (de, akár lehetne itt szó Supermanről is) hőst, potom 10 perc alatt. Így, akit egy kicsit is érdekelnek a DC képregények, azoknak erősen ajánlom ezt a rajzfilmet.

Jim Corrigan egy gyilkosság ügyében nyomoz, és hogy gyorsan végezzen a melóval, „segítségül hívja” a Kísértetet…

(Ha minden jól megy, akkor néhány éven belül a filmvásznon is viszontláthatjuk a Kísértetet, hiszen Guillermo del Toro készít egy Justice League Dark filmet, amiben szerephez jutna ő is.)

Itt megnézhetitek őket online:  Zöld Íjász - Kísértet

Pálfi György a Taxidermiával már megmutatta, hogy bizony az egyik legtehetségesebb magyar rendező. A mostani filmje a Final Cut meg megmutatta, hogy forgatás nélkül is tud szórakoztató alkotást adni nekünk nézőknek, és ez több mint dicséretes.

A Final Cut több száz filmből készült el, és ez az ötlet egyszerűen zseniális, hiszen gondoljunk csak bele, hogy mennyi munka jár azzal, hogy kivágunk a filmtörténelem legnagyobb filmjeiből néhány másodpercet, majd azt egy kerek egésszé összegyúrjuk. Eredeti, és elképesztően ötletes. A Final Cut a férfi, nő közötti kapcsolatot mutatja be, azon belül is a találkozást, szakítást, konfliktust, és végül az újra találkozást.

Mindazonáltal a legnagyobb élményt akkor tudja nyújtani, ha a látott jelenetekből jó néhányat fel is tudunk idézni, így nem árt ismerni a legnagyobb klasszikusokat. A film műfaji szempontból nem tudom, hogy hová sorolandó, mert a történet alapján kapunk benne drámát, akciót, krimit, és romantikát is. (Bár utóbbi van többségben, így talán a romantikus kategória áll hozzá a legközelebb).

A film egyetlen hibája talán, hogy túlságosan is hosszúra sikeredett, annak ellenére, hogy még így sem éri el az átlagos filmek játékidejét. Néhol kissé leül, néhol kissé túlzásba estek a vágásokkal, de összességében azért nem lehet rossz szavunk rá. Pálfi ügyesen oldotta meg a zene használatát, mert a megfelelő dallamok felcsendülése nélkül közel sem lett volna ekkora élmény a film. Ugyebár a jelenetekbe nem nagyon tudtunk elmélyülni, hiszen csak néhány másodperc volt belevágva 1-1 filmből, így nagy feladat hárult a zenére, aminek hangulatossá kellett varázsolnia az adott időszakot.

A Final Cut – Hölgyeim és Uraim tehát egy eredeti élmény, melyet csak és kizárólag ez a film tud nyújtani. Pálfi ismét megmutatta tehetségét, és egy hatalmas ajándékot adott a filmszeretőknek. Érdemes nekiülni. 8/10