Két új karakterposzter is érkezett Tom Cruise új sci-fi filmjéhez, az Edge of Tomorrowhoz.

Gore Verbinski nem tud kilépni a saját árnyékából, és ezáltal a filmgyártás terén sem tud újat mutatni. Összegyúrta két korábbi alkotását, a Rangot és a Karib-tenger kalózait, majd elnevezte Magányos lovasnak.

Butch Cavendish a hírhedt bandita a csapata segítségével lemészárolja az őket követő rangereket, ám az egyik jelvényes elesett visszatér a való világba egy bizonyos Tonto nevezetű indián segítségével, akik együttes erővel állnak bosszút a rosszfiúkon…

Verbinski agyára ment a siker, mert úgy gondolta, hogy aki egyszer már a csúcson volt, az mindig is ott lesz. Ha ez így menne, akkor sokan készítenének tökéletes filmet, de mint tudjuk ez lehetetlen, és Verbinski is csak ember, és aki ráadásul most duplán is besült, mert nem elég, hogy óriási bukta lett a film, de ezek után a stúdiók kétszer is meggondolják, hogy adnak-e ismét 200 millió dollár feletti összeget a kezébe, hogy abból készítsen filmet.

A magányos lovas alapjába véve nem lett volna rossz, ha tudott volna olyan érzést kelteni, hogy „na, ezt még nem láttuk”. Nem tudott, sőt… Johnny Depp karaktere annyira egy másolat volt, hogy aki látta a Karib tenger filmeket, annak egyből a jó öreg Jack Sparrow jutott eszébe. Ez nem csoda, hiszen egy kiköpött másolat volt Tonto (egy kicsit gyengébb kiadásban).

Sajnos nem éreztük, azt, hogy ez a film új, ez a film adni szeretne nekünk valamit. Verbinskitől az egyetlen bátor lépés, hogy a westernhez nyúlt, mert a zsáner haldoklik, és elkél a jó western a népnek. De, amit Tarantino a Djangoból kihozott, azt Verbinski még csak megközelíteni sem tudta.

A magányos lovas se akciónak, se vígjátéknak, se kalandfilmnek nem jó. A storyt bő másfél órában lehetett volna tálalni, ehelyett majdnem két és fél órás lett a film. De oké, legyen… viszont akkor ki kéne tölteni a játékidőt, mert ha egy érdektelen, semmitmondó ökörködés lesz a film, akkor bizony nagyon kevés nézőnek fog bejönni. Sajnos nagyjából ez is lett a sorsa a filmnek, mert bár volt benne néhány ütős poén, meg néha-néha megvillant valami, de összességében hatalmas csalódás lett a film, még úgy is, hogy alapból nem voltak nagy elvárások vele kapcsolatban.

No, de a végére egy kis pozitívumot is írok, hogy ne látszódjak szőrösszívűnek. A fényképezés egyszerűen parádés a filmben, így legalább ezért érdemes megnézni. Valamint a színészek közül William Fichtner, Armie Hammer is jók voltak. (Deppet nem említem meg, mert ő tud ennél sokkal többet is, és rég nem ilyen gyenge filmekben kéne szerepelnie.) Összességében viszont nem több, mint 4/10, még akkor sem, ha a film utolsó 15-20 perce végre mutatott valami értékelhetőt is.

Nicolas Winding Refn a 2011-es esztendőben megalkotta a Drive című remekművét, mely könnyen lehet, hogy a rendező pályafutásának a csúcsát is jelenti majd. A filmet a kritikusok szerették, és Ryan Gosling pályafutásának is óriási lökést adott a film. Így, amikor hivatalossá vált, hogy ez a páros ismét együtt fog dolgozni, akkor mindenki elkezdte dörzsölni a tenyerét.

Julian egy gyilkosság miatt menekülő, amerikai kábítószer-kereskedő, aki hazájából egészen Bangkokig menekült, ahol a drogügyek elfedése érdekében bátyjával, Billyvel egy thai-boksz klubbot is üzemeltetnek. Billy halála után az anya, Crystal is megérkezik a városba, ahol bosszút forral az elkövető ellen, valamint Juliant is arra készteti, hogy tegyen valamit az ügy érdekében…

Maga a forgatókönyv nem lehetett több pár oldalnál, hiszen jóindulattal is nagyjából fél órába bele lehetett volna sűríteni, és még akkor sem éreztük volna, hogy összecsapott lenne az egész. No, de Refn a filmet belassította, és megalkotott egy zseniális légkört, mely könnyen beszippanthatja a nézőt, ha egy kicsit is oda van a direktor munkásságáért, illetve nem fordít hátat a „másnak”. Ezzel a lépéssel elfedte az üresjáratokat, és egy remekbe szabott összképet kaptunk tőle.

Az előzetesek alapján sokan egy Drive 2.0-át vártak, de egyáltalán nem lett az. A film lassabb, és jóval brutálisabb. Nem féltek átlépni bizonyos határokat. Emellett olyan érzéseket is kelt az emberben, mintha egy Gaspar Noé, Stanley Kubrick, és Tarr Béla egyveleg lenne, mert tartalmaznak olyan kliséket, melyek az említett hármast jellemzik. Színes, lassú, illetve operatőri munkában jeles teljesítményt mutató a Csak Isten bocsáthat meg. Utóbbi jelenség valószínűleg azért vehető észre, mert a kamerák mögött egy bizonyos Larry Smith állt, aki az említett Stanley Kubrickkal is együtt dolgozott már. A filmet valódi környezetben fényképezték, és fantasztikusan komponálták össze a színekkel és a zenei kísérettel.

Hibái vannak a filmnek, és ez ott kezdődhet, hogy nincs kidolgozott karakter, és ez sokaknak szúrhatja majd a szemét. Azonban, ha úgy ülünk le nézni ezt a filmet, hogy kikapcsolunk mindent a külvilágból, lehúzzuk a redőnyöket, és csak és kizárólag a filmre koncentrálunk, akkor a hibák ellenére is egy magával ragadó alkotást láthatunk.

Egy olyan filmet, melyet Refn nem a legnagyobb rétegnek készített, hanem mondhatni saját magának, és azoknak, akik azonosulni tudnak vele. Valószínűleg ezért is rossz a visszhangja az Only God Forgivesnek, mert egyáltalán nem nézőbarát, és amíg a Drive mondjuk tízből hat-hét embernek bejött, addig ez a film egy jóindulattal is maximum tízből kettőnek fog tetszeni.

Én úgy gondolom, hogy Refn kockáztatott, ami lehet, hogy nem jött be neki teljes mértékben, de arról árulkodik, hogy nem akar beállni a sorba, és továbbra is olyan filmeket akar készíteni, amit ő akar, és nem a megmondó emberek. Remélem a jövőben sem okoz csalódást, és még sok jó filmet láthatok majd tőle, és ha végre bepótolom a filmográfiáját, akkor könnyen lehet, hogy bekerül a kedvencek közé, mint rendező. 8/10

Végre! Elérkezett az a pillanat is, amikor egy olyan alkotást lehet kritizálni, amiben Flash főszerepet kap, és ráadásul minőséget is képvisel. Jay Olivanak hála az idei évben a Warner egy olyan animációs filmet adott ki a kezei közül, ami a kategóriáján belül közel tökéletes, de önmagában is egy nagyon erős film.

Flash egyik napról a másikra elveszíti a szupererejét. Az időutazás segítségével helyrerakhatja egy múltbéli hibáját, ám a változás következtében egy alternatív világ jön létre, melyben teljes a káosz. Az Igazság ligáját meg sem alapították, és senki sem az, akinek látszik. Wonder Woman és Aquaman seregei élet-halál harcot vívnak egymással, és Flashnek csak két ember jutott, akiben bízhat. Egy sötétebb, komorabb Batman és Cyborg az, akiknek a segítségével kell visszaállítania az eredeti világot…

Óriási! Jay Oliva már többször megmutatta, hogy érti a dolgát, ha DC univerzumos animációsfilmről van szó. Rengeteg alkotásnál ügyködött már, de az eddigi csúcspontja a Batman – A Sötét lovag visszatér című 2 részes rajzfilm volt, ám a Flashpoint simán felér az említett filmjéhez. No, de miért is?

Mert minden percén érződik, hogy nem akar a tucatalkotás közé állni. A story jól és érthetően van felvezetve, majd egy rövid idő után fejest ugrik a mélyvízbe, ahol semmilyen akadály nem áll az útjába. Egy olyan történetet kapunk, melyben egy olyan alternatív világot ismerünk meg, amit már sokan szerettünk volna látni. No, nem pontosan így, de ehhez hasonlóan. A kérdés sok-sok embernél felvetődik, hogy „mi lenne, ha…” Oliva és csapata választ ad erre a kérdésre. Ám ezt sem egyszerű módon, hanem sok meglepetéssel dúsítva, melyek során tátva maradhat a szánk. (nem is egyszer!)

Az egyetlen hibája a filmnek a rajzolás… igen egy animációs filmnél elég nagy gond, ha a rajzolással van baj, amit részben egyensúlyozni tudtak a történésekkel, de a szánkat akkor is húzhatjuk, mert igen is dolgozhattak volna még a karaktereken. Meg volt az esély a szinte tökéletes DC rajzfilmhez, de ez a fránya hiba belerondít az összképbe.

Abba az összképbe, ami elképesztően jó még így is, mert nem elég, hogy magával ránt, minket a story, még a különböző hősökből is kapunk több-kevesebb adagot. Nincsenek túlzások, nincsenek hullámvölgyek, mert Oliva megtalálta az arany középutat.

A Flashpoint paradox kicsit véres, néhol durva, de végtelenül szórakoztató is, ráadásul megmerték húzni, hogy nem 70 percben adják le a filmet, hanem közel másfél órában. 9/10

A marketingesek nem állnak le, és kiadtak egy újabb Godzilla poszter, ami ráadásul kegyetlenül jó is lett. Remélhetőleg a film is minőséget fog képviselni.

Erik Skjoldbjærg 1997-ben megalkotta, majd Christopher Nolan 5 évvel később remake-elte az Álmatlanság című filmet. Számomra mindig meglepetést okoz, hogy a Skandináv filmek milyen nagyszerű hangulatot tudnak árasztani magukból, és ez alól az Insomnia sem kivétel.

Egy norvég kisvárosban gyilkosságot követnek el. A helyszínre két rendőr érkezik, hogy a helyiek segítségével elkapják a tettest. A nyomozás során azonban tragédia történik, mert az egyik rendőr lelövi a társát. Az ügy óriási fordulatot vesz ettől a pillanattól…

Bevallom őszintén sosem voltam oda az európai krimi filmekért, de meg kell hagyni, hogy ez egy jó alkotás, és ha valaki filmet kérne tőlem ebben a kategóriában, akkor biztos vagyok benne, hogy az elsők között ajánlanám ezt.

Skjoldbjærg meglepően depresszív hangulatúvá tette a filmjét, melyben a főhős egyre mélyebbre süllyed, és egyre nagyobb lesz a lelki teher számára. Erre a szerepre mondhatni tökéletes választás volt Stellan Skarsgard, mert láthatóan együtt élt a szerepével. (A karaktere szemmel látható fejlődésen megy keresztül, és gyönyörű ívet ír le a film alatt) A történések folytán egyre kevesebbet beszélt, és egyre verejtékesebb lett a homloka, így mutatva be azt, hogy a fény az alagút végén kezd eltűnni, és válik a sötétség rabjává.

A norvég helyszínek, és szürkés képi világ csak fokozta a film hangulatát, bár ez nem újdonság, amikor egy skandináv filmről beszélünk. Nagyon értik az efféle ábrázolást.

A film legerősebb pontja a story, melyet egyszerűen nem lehet nem szeretni. De sajnos azt kell mondanom, hogy néhol unalmassá tud válni, amit kicsit furcsálltam a film alatt, hiszen érdekelt a története, de mégis valami nem stimmelt. A viszonylag rövid, alig másfél órás mű nagyon lassan telt el. (Ez valószínűleg az miatt van, hogy nem szimpatizálok túlságosan ezzel a műfajjal).

Az Insomnia egy korrekt krimi-thriller film, megfűszerezve egy karakterdrámával, melyen a skandináv védjegyek tökéletesen észrevehetőek. A műfaj kedvelőinek bátran ajánlom, de nálam ez csak 6,5/10

Godzilla

Egy olyan névsor után, mint Mark Wahlberg, Russell Crowe, Catherine Zeta-Jones, és Barry Pepper, nem gondolná az ember, hogy egy gyenge filmet fog látni, pedig a Megtört város közel sincs a jóhoz. Egy sokat látott kliséhalmaz az egész.

Billy Taggart a New York-i ex-zsaru az egyik legjobb rendőr volt, mindaddig, amíg az egyik bevetésén el nem kattant az agya, és a tettével megváltoztatta az életét. 7 évvel később, amikor magánnyomozóként dolgozik, akkor kap egy telefonhívást a polgármestertől, aki azt kéri tőle, hogy nyomozzon a felesége után. Billy komolyan veszi a feladatát, ám a történések alatt rájön, hogy nem a jó oldalon áll, és átverték…

Russel Crow hiába zseniális színész, azért elég sokszor mellényúl a film választás terén, és most sincs ez másként. Allen Hughes az Éli könyvével megvett engem, de most csalódnom kellett benne, mert létrehozott egy olyan filmet, ami már rengetegszer kikerült a piacra. Ugyanakkor a téma jó, mert a korrupcióból, emberek kihasználásából (átveréséből) egész pofás kis filmeket lehet létrehozni, ám ahhoz egy jó forgatókönyv is kell. Mondanom sem kell, ez itt nem volt meg…

A Megtört város nagy hibája, hogy érdektelen, lelketlen, unalmas, és feledhető. Hughes elfelejtette feltölteni a filmet feszültséggel, fordulatokkal (amiknek súlya is van), így amikor végzünk a filmmel, akkor nem telik bele 5 percbe, de már el is felejtettük a Megtört várost.

A következő hibája a filmnek, hogy a karakterek nincsenek kidolgozva, és a cselekmény folyamán akármi történik velük, egyszerűen nem váltanak ki semmiféle reakciót a nézőkből. Jellegtelen, üres karakterek, amik nem adtak semmi pluszt az élményhez.

A Megtört város egy gyenge krimi, mert semmilyen téren nem tud kiemelkedőt nyújtani, vagy legalább valami olyasmit, ami miatt csettint egyet az ember. Volt benne fantázia, de semmi nem lett belőle. 4,5/10