Robert De Niro és John Travolta egy filmben. A 90-es években ez még ütött is volna egy akkorát, hogy a mai napig éreznénk a hatását, de sajnos mára már csak szúnyogcsípésnek felelt meg. A két nagyágyú az elmúlt években nagyon visszavett a tempóból, és inkább a felejthető kategóriás filmekre gyúrtak, ami nagy kár.

Benjamin Ford, amerikai veterán a hegyekbe vonult, hogy nyugalomra leljen és a háta mögött hagyja a háborús életét. Egy nap váratlanul belebotlik egy turistába, akivel hamar összebarátkozik. A látogató azonban közel sem az, akinek látszik. Hamarosan egy az egy elleni harc veszi kezdetét az amerikai és a szerb katona között…

Maga az ötlet, hogy két ekkora színész egymásnak feszül és macska-egér harcot űznek egymással, az hatalmas, de sajnos gyengén lett kivitelezve. A Daredevil és a Szellemlovas rendezője nem tudta tökéletesíteni a színészekben, illetve az ötletben rejlő potenciált, így hamar a süllyesztőbe kerül majd a Killing season.

A forgatókönyv mindaddig jól működik, amíg az első 1-2 csavart eltolják benne, de amikor már sokadjára ismétlik meg, akkor válik igazán unalmassá a film. Ez sajnos elég hamar bekövetkezik, és utána csak az ötlettelenséget követhetjük a film végéig, ami szerencsére nem olyan hosszú.

Kiszámíthatóság, feszültségtelenség, és unalom jellemzi leginkább a filmet, de még így is azt mondom, hogy akik szeretik a két neves színészt, azoknak egyszer érdemes megtekinteni, ha másért nem is, de így legalább látják/látjuk, hogy a pénzért a legnagyobbak is képesek eladni a lelküket.

A Killing season egy gyenge film lett sajnos, hiszen semmi pozitívumot nem lehet kiemelni belőle. Egyszer-egyszer megvillan valami, de mire felfognánk már ismét visszatér a régi kerékvágásba, és pont emiatt lesz felejthető. De Niro és Travolta remélhetőleg hamar visszatér a helyes útra, mert sokkal, de sokkal többre képesek, mint amit ebben a filmben nyújtottak. Bár előbbi idén 7 filmben fog szerepelni… 4,5/10

Egy éjjeli órában, lámpafényben, Guillermo del Toro leült a szobájának asztalához, majd felnyitotta a játékdobozának tetejét és kivett egy műanyag robotot. Ellenfélnek kiválasztott egy dínó formájú bábút és elkezdett a robotjával harcolni ellene, ám amikor a jó legyőzte a gonoszt, akkor nem hagyta abba a szórakozást, hanem kivett egy még nagyobb ellenfelet, és ezt egészen addig folytatta, amíg az anyukája el nem zavarta aludni. Nos, ez a történet sok embernek mutathat tükröt, hiszen sokan járhattak így, ám jóval kevesebben azok, akik több tíz millió dollárt kaptak a kezükbe felnőtt korukban, hogy vigyék filmvászonra ezt a jó kis mókát.

Az emberek úgy gondolják, hogy a gonosz, az idegen a csillagok között bujkál, ami lehetséges is, de jelen esetben alattunk rejtőzködnek. A Csendes-óceán mélyén egy kapu segítségével óriás szörnyek tudnak átjönni a mi világunkba, hogy azt romba döntsék. Az egyetlen módja, hogy legyőzzük a szörnyeket, nem más, mint a jaegerek bevetése, akik képesek felvenni a harcot az ellenféllel…

A trailerek alapján úgy tűnt, hogy del Toro óriási zúzdára készül, és a nyár, de talán az egész év legjobb blockbuster filmjét készíti el. Hmm, ez szerintem sikerült is neki, mert a Tűzgyűrű nem csupán egy akciódús, monumentális, robot vs. szörny harc, hanem egy gyerekjáték, ami nagyító alatt van. A film akármennyire is sötét (del Toro szereti az éjszakát), akármennyire is harcias (néhol talán durva is…), de mégis megmosolyogtatja az embert, mert tudja, hogy ezt nem kell komoly venni, hiszen ez csak egy játék. Aki a logikai buktatókat keresi a filmben az szerintem a lehető legrosszabbat teszi, mert kis túlzással el sem tudna addig számolni amennyi megtalálható benne, de ugyebár ez nem erről szól.

A Tűzgyűrű története rém egyszerű (telis-tele sablonokkal), de egy ilyen film esetében nem is emiatt megyünk el a moziba, hanem a látvány miatt és, hogy a kukoricánkat jóízűen elfogyasszuk, valamint kikapcsolódjunk. Del Toro a pop-corn mozi fogalmát tökéletesen mesélte el nekünk. Épp úgy, mikor a suliban egy tanár úgy adja le az anyagot, hogy otthon egy árva szót sem kell tanulni, mert a tanórán annyira befogadtuk az információt, hogy a dolgozatnál garantált a jeles osztályzat.

Az egyetlen hiba talán az, hogy a karakterek nem voltak elég erősek. Viszonylag sokat szerepeltek a filmvásznon a hús-vér emberek (igen, hisz nem csak robotok meg szörnyek voltak benne), ezáltal egy kicsit többet vártunk tőlük, mármint magától a karakterektől. A színészek közül Idris Elbát kell kiemelni, illetve a direktor kedvencét, aki mindig egy jelenség a filmekben, és aki nem más, mint Ron Perlman. Mind a ketten megérdemlik a dicséretet.

A látvány, ami miatt elmentünk a moziba (legalábbis a legtöbben) szerencsére nem okozott csalódást, sőt szerintem a Kaijuk egyenesen gyönyörűek voltak. Tehát a CGI-re nem lehetett panasz, ráadásul del Toro stílus jegyeit is könnyedén észrevehettük, mert bár eltért a megszokottól, de nem 100%-osan.

A Tűzgyűrű tipikusan az a film, ami a mozikba készül, és amit csak és kizárólag ott tudunk tökéletesen kiélvezni, mert az otthoni TV-k, vagy monitorok nem tudják átadni a NAGY fogalmát. A film; kikapcsol, szórakoztat, lenyűgöz, és megmosolyogtat. 8/10

Danny Boyle néhányszor már megmutatta, hogy ért a filmkészítéshez, hiszen olyan filmeket köszönhetünk neki, mint a Trainspotting vagy a Gettómilliomos, ám a mostani alkotása egy puzzle játékhoz hasonlít, amit az ég felé hajít, hogy aztán a földön darabokra hulljon, majd a játékidő alatt velünk, nézőkkel kirakat.

Franck és néhány haverja egy nagyszabású rablást terveznek, melynek a célpontja egy Goya festmény. A rablásban kulcsszerepet játszik egy bizonyos Simon is, aki megsérül a történések közepette, mert egy puskával fejbevágják. A sérülés azonban kihatással volt az emlékezetére, így nem tudja, hogy hová rejtette a drága festményt. Az átlagos módszerek nem segítenek visszanyerni az emléket, így Franck egy hipnotizőrhöz küldi a férfit, hogy megtudja, hogy hová lett rejtve a kép…

A filmet egy puzzle játékhoz hasonlítottam, de nem is akármilyenhez, hiszen ezt nagyon nehéz kirakni, ha nem figyelünk oda a darabokra (történésekre). A rendkívül sok helyszín, időbeli ugrálások, transzállapot nagyon könnyen összezavarhat minket, és eközben Boyle a háttérben röhög a markában. Ügyesen játszik velünk, és hiteti el a dolgokat, de azért vannak hibái.

…amik ott kezdődnek, hogy nem képes olyan szintű (vagy legalább ahhoz hasonló) hatást elérni, mint anno a Trainspottingnál. Nincs akkora ereje a filmnek, hogy tátva maradjon a szánk, holott a figyelmünk oda van szegezve a monitorra az elsőtől az utolsó percig.

A potenciál megvolt a filmben, hála a storynak és a színészeknek. Az elmúlt években elég szépen felkapott James McAvoy ügyesen mozog a vásznon, és ezzel erősíti továbbra is azt, hogy tehetséges színész. Mellette a jelenlegi legjobb francia színész Vincent Cassel is hozza azt, amit elvárhatunk tőle, és ezt szerencsére olyan könnyedén teszi, mintha csak a kisujját mozdítná meg. Ám kettejük játéka nem lenne teljes, ha nem szerepelt volna mellettük egy bizonyos Rosario Dawson is, aki összekapcsolja a karaktereket, és együttes erővel vernek át bennünket.

A Transz összezavar, átver, csavarodik és a feje tetejére áll, de a játékidő végére a darabkák helyreállnak és a kirakós megmutatja magát.

Danny Boyle készített már jobbat is, és valószínűleg készíteni is fog, de a Transz így is megállja a helyét a filmek között, és nem bánja meg az, aki elindítja. 7/10

Egyszerű, de nagyszerű.

Diána, Themüszkira hercegnőjének, azaz a Csodanőnek a kezdetét mutatta be nekünk Lauren Montgomery animációs filmje. A direktor előszeretettel alkot DC képregénymeséket, amik ráadásul minőséget is képviselnek. Szerencsére ebben az esetben sem okozott csalódást.

Büszke és harcos amazonok lakják Themüszkira szigetét. A férfiak erkölcstelen világától elzárva élik mindennapjaikat, mígnem egy vadászpilóta zuhan a szigetre. A raboskodó háború istene, Árész megszökik a börtönből, hogy visszavágjon az amazonoknak a korábbi vereségéért. Diana a királynő lánya azt a feladatot kapja, hogy Steve-et visszavigye a külvilágba, és a szökevényt megállítsa, mielőtt pusztulást hozna a világra…

Az még rendben van, hogy egy rajzolt mesében létre lehet hozni a Csodanőt, de nagyon kíváncsi leszek, hogy miként fog megelevenedni a filmvásznon. Az eredeti képregényeket nem ismertem, de a filmben látott férfiak viszonyulása Dianához, hááát... kíváncsi vagyok ki lesz majd a főszereplő.

Csodanő ugyebár alapja az Igazság Ligájának, aminek az alapkövét az Acélember letette az idei évben, így biztosra vehetjük, hogy lesz igazi film is belőle. No, de rátérve a filmre, azt kell mondanom, hogy tökéletes arra a célra, hogy közelebb hozza hozzánk a Csodanőt. Egy remek felvezető story az ő életéhez, bekapcsolódásához a külvilágba, így egy mezei néző számára is érthető lesz minden.

Montgomeryék nem fogták vissza magukat, mert egy egészen nagy csatát vittek bele a történetbe, így akcióból nincs hiány. Grafikailag a film szintén említésre méltó, mert igényes, nem túlzó, és nem giccses. Tehát adott minden a jó szórakozáshoz.

A film más pozitívuma, hogy finom humorral fűszerezték meg a történetet, így nem csak élvezhető, hanem sokszor megmosolyogtató is a film. (jó értelemben).

A Csodanő egy erős képregényrajzfilm, amit csak ajánlani lehet. Rajongók, és nem rajongóknak is ajánlott, mert szerethető, rövid, és szórakoztató. 7,5/10