Megérkezett a Hobbit trilógia második részének a plakátja, mely gyönyörűre sikeredett. Bilbóék úgy néz ki, hogy megérkeztek a Magányos Hegyhez. 

Boszorkányvadászok, avagy Jancsi és Juliska, egy kicsit felturbózva. Az elmúlt években szerették a régi meséket elővenni, és átkonvertálni egy XXI. századi stílusra. Gondolok itt a Hófehér és a vadászra vagy éppen az Óriásölőre. Eddig nem tartottam jó ötletnek őket, de Tommy Wirkola megmutatta, hogy bizony van bennük fantázia.

János és Júlia gyerekkorukban elvesztették a szüleiket, és árván maradtak az erdőben. Egyszer aztán egy mézeskalács házhoz tévedtek, ahogy úgy gondolták, hogy minden rendben lesz. Azonban a cukormáz mögött egy gonosz boszorkány lapult, aki meg szerette volna keseríteni az életüket. A két gyerek viszont nem riadt meg, és megölték a boszorkányt, majd az évek múlásával a szakmájukká vált a boszigyilkolás…

Félve ültem le a film elé, mert, ahogy mondtam nem tartottam jó ötletnek a régi gyerekmeséket rávinni a filmvászonra, és más stílusban tálalni őket. A rendező azonban ráérzett valamire, ami miatt egy szerethető, és szórakoztató alkotás vált a Boszorkányvadászokból.

Nem esett túlzásokba, és nem akarta komolyan gondolni az egész megvalósítást. Ezáltal egy viszonylag rövid játékidőbe sűrített a történéseket, ami miatt pörgőssé vált, és nem torkollott az unalomba. A direktor, aki nem mellesleg a forgatókönyvet is írta, meglepően jól alkalmazta a poénos dialógusokat. Bizonyos időközönként, hangulatfokozás céljából elhintett 1-2 frappáns és vicces mondatot, amin a nézők akár hangosan is felröhöghettek. Ez szerintem egy nagyon jó húzás volt a részéről. Emellett még az is dicséretes, hogy nem fogta magát vissza, amikor öldöklésről volt szó. Így rengeteg golyó repült, illetve vér folyt a filmvásznon.

A színészekről különösebben nem kell semmit mondani, mert azt a szintet hozták, amit a film elvárt, és még szerethetők is lettek az általuk megformált karakterek. Annyit viszont megtudhattunk, hogy Sólyomszem (Jeremy Renner) a másodállásában boszorkányokat üldöz.

A boszorkányvadászok tehát egy remek kis film lett, amit tényleg csak ajánlani lehet egy szombat esti filmezése, mert nem akarja magát komolyan venni, és tökéletesen kikapcsolja az embert. Kellemes csalódás volt. 7/10

A különböző filmfesztiválok keretein belül bemutatott filmek között mindig akad számomra egy olyan, ami megdöbbentően jó, és egyszerűen magával ragad már az első perctől kezdve. Nincsenek robbanások, nincsenek CGI mutatványok, de mégis hatalmas erő rejlik az adott filmben. Tavaly a Rozsda és Csont, idén a The Place Beyond the Pines nyújtott óriási élményt.

Luke a motoros kaszkadőr, egy nap megtudja, hogy van egy fia, és fejébe veszi, hogy minden áron támogatnia kell a kisfiút és az anyját. Romina persze nem kér a segítségből, de Luke hajthatatlan. Minden követ megmozgat, hogy pénzt szerezzen, így bankrablásra adja a fejét, ami végképp megpecsételi a sorsát. Sőt nem csak a saját magáét, hanem a vele szembekerülő rendőrét is. No, de ez még mindig nem minden, hiszen a gyerekek (sajátja, és a rendőré) a nyakukba kapnak egy „örökséget” is, ami sok mindent megváltoztat majd a jövőben…

Derek Cianfrance a Blue Valentine című filmjével elnyerte a nézők szeretetét, így joggal várták a direktor úr következő alkotását. No, persze a kérdés mindig feltevődik, hogy vajon képes lesz-e az előző filmjét felülmúlni, vagy éppen csak azt a szintet hozni. A válasz igen, sőt véleményem szerint még jobb is lett a The Place Beyond the Pines.

Cianfrance nem egy egyszerű filmet akart létrehozni, és látszólag nem az a célja, hogy tucatalkotásokhoz adja a nevét. A The Place… egy több lábon (stabil lábon) álló történetet kapott, aminek a bemutatását meglehetően simán oldotta meg. Először is az apa-fia kapcsolatot boncolgatta, majd a nemzedékek közötti kapcsolatokra is kitért, aminek az eredménye az lett, hogy bemutatta az örökséget, ami nem minden esetben fényes. Valamint a végzet szemléltetésére is sort kerített.

Az alapszituációban tehát nagy volt a hiba lehetőség, de mégis tökéletesen működött. Cianfrance, aki nem csak rendezte, hanem írta is a filmet, olyan könnyedén, de mégsem szájbarágósan adta elő a storyt, hogy az valami hihetetlen. Egyszer sem érzi az ember, hogy „na, itt most van egy üresjárat, egy jelentéktelen rész, stb.”

A film, egy úgynevezett három az egyben alkotás, ami három különböző storyt mesél el, de mégis egy egésszé formálódik. Először Luke élete kerül a középpontba, majd Avery a fiatal rendőr, akinek a korrupt társaival kell szembe néznie, valamint a harmadik felvonásban a felcseperedő fiúk életébe nyerünk betekintést, akiket az apjuk cselekedetei terhelnek.

A három epizódot, mondhatni tökéletesen kapcsolja össze a rendező, és nem hagy elvarratlan szálakat, nem esik túlzásokba, hanem mindent megfelelően, megfelelő mennyiségben adagol a nézők számára.

Emellett a stáb többi tagjai is hozzák az elvárt szintet. Az operatőri munka remek, míg a zeneszerző is korrekt munkát végzett, sőt, amikor „Bruce Springsteen - Dancing In The Dark” című számát benyomták, akkor még egy mosolyt is csaltak az arcomra, mert fantasztikus pillanatot teremtettek a műben.

Végül pedig térjünk rá a színészekre, akik szintén nem okoztak csalódást (legalábbis nekem). Ryan Gosling elővette a Drive stílust, és ennek a segítségével jól formálta meg a lezüllött motorost. Bradley Cooper szintén jól teljesített, és megmutatta, hogy miért van már Oscar jelölés a neve mellett. A filmben feltűnik még néhány nagyobb név, mint például Eva Mendes vagy éppen Ray Liotta, de összességében senkire nem lehet panasz.

A The Place Beyond the Pines tehát egy komoly alkotás, ami nem egy hétvégi szórakoztató film szerepét tölti be, hanem jóval többet. Sok-sok információt tartalmaz, amik az életben sok mindent megváltoztathatnak, legyen ez egy kis hazugság, vagy a legapróbb tett. 8,5-9/10

Amikor bejelentették, hogy M. Night Shyamalan újra filmet fog rendezni, méghozzá nem kis büdzséből, akkor az első kérdések félelemmel töltötték el a nézőket, hogy vajon visszatud-e térni a rendes kerékvágásba a rendező, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Hatodik érzék, a Sebezhetetlen, vagy éppen a Jelek című film. Egytől egyik minőségi alkotások, de a Jelek után jött a lejtmenet.

...ami úgy látszik, hogy még mindig tart, legalábbis ez jött le az első kritikák után. No, de nézzük, hogy vajon tényleg ekkora-e a baj.

Cypher és fia, Kitai balesetet szenvednek az űrben, és a Földön landolnak, ahonnan az emberiség már ezer éve elköltözött a lakhatatlanság miatt. Az eltelt évszázadok során a természet utat tört, és visszahódította az egész bolygót. Az ott élő élőlények továbbfejlődtek és erősebbé váltak, így a legrosszabbra is fel kell készülnie az odaérkező embereknek…

Először is szögezzük le, hogy a film egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek tűnt az első kritikák alapján (illetve imdb), de nem is jó.

A hibák mindjárt a legelején elkezdődnek, hiszen nincs eleje a filmnek. Belecsöppenünk egy ezer évvel későbbi világba, amiről szinte semmit nem tudunk meg, hogy milyen. No, persze 2-3 mondatot elhintenek, valamint betolnak 1-2 mostani katasztrófa felvételt, hogy mégis miért kellett elköltözniük innen az embereknek, de az ezer év, az ezer év, nem pedig pár nap, amin nem történik semmi. Ezer év alatt rengeteg dolog történhetett, de mégsem tudjuk meg, hogy mi. Ez egy hatalmas ziccer, amit Shyamalan kihagyott. Ő úgy gondolta, hogy a 130 milliót, amit kapott a filmre, azt egy (fél)családi drámára költi.

Tehát apa és fia lezuhantak, és Will Smith megsérült. Itt kezdődik a küldetés, melyet fiára bíz. A cél, hogy A pontból, B pontba jusson, mindezt úgy, hogy nem hal meg útközben. A rendező itt megmutatta, hogy maradt valami kis fantázia a kobakjában, mert néhány üresjáratot leszámítva beindul a film, és még szórakoztatóvá is válik, annak ellenére, hogy pofon egyszerű a story.

Jaden kalandból, kalandba ugrál, és közben fejleszti a saját személyiségét is. Ez a jellemfejlődés csak és kizárólag nála vehető észre, mivel a sokak által szeretett Will úgy tojik az egész mozira, hogy az valami elképesztő. Az Arany Málna díj valószínűleg befigyel majd nála, mert a játékidő alatt annyit tesz, mint egy gerenda, azaz semmit. Talán jobb lett volna, ha őt is CGI-vel csinálják meg, mert akkor legalább a fizetését megspórolták volna.

Apropó CGI… fantasztikus. A film legnagyobb pozitívuma, hogy nem rest elkápráztatni bennünket. Ez persze a CGI-nek, illetve Peter Suschitzkynek köszönhető, aki már nagyon jártas az operatőri szakmában, és nem is egyszer tette már le a névjegyét.

A Föld után sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és összességében nem több egy egyszer nézhető filmnél. Volt benne fantázia, de Shyamalan már nem képes kihozni a maximumot egy alapanyagból, legyen az jó, vagy éppen rossz. Valószínűleg eltűnik a süllyesztőben a rendező, mert kétlem, hogy 130 milliót még egyszer hozzávágnak. De ettől függetlenül nézhető a Föld után, de csodát nem kell várni, mert pofon lesz belőle. 6/10

Szeptemberben érkezik James Wan legújabb horrorja, az Insidious 2. része. A rendező az első epizóddal már megnyerte a közönséget, de vajon tud-e szintet lépni?

Bethany Meilani Hamilton, amerikai profi szörfös, aki túlélt egy cápatámadást, melynek során elvesztette a bal karját. Az ő történetét vitte a filmvászonra Sean McNamara az Életem a szörf című film keretein belül.

A tinédzserlány, Bethany az életét a hullámlovaglásnak szentelte, a szörfözés volt a mindene. Azonban egy szörnyű tragédia során elvesztette a bal karját, de a felépülése után egyből vissza akart menni a tengerre, hogy folytathassa az álmát. A kezdeti nehézségek, illetve a szülőknek, barátoknak hála, valamint a kitartásának hála átvészelte a kritikus időszakot, és ismét számolni kellett vele a szörf versenyeken…

Hollywood szereti megfilmesíteni az úgynevezett csodákat, amik egyes emberekkel történnek. Ezzel nincs is gond, hiszen az üzenete a filmeknek általában a lehető legjobb, és legpozitívabb. Most sincs ez másként, mivel a küzdést, kitartást helyezi előtérbe, és „kimondja”, hogy sose add fel az álmaidat. Bethany Hamilton története meseszerű, de igaz, és pont ezért csodálatos.

Azonban a film lehetett volna jobb is. Leginkább a hatásvadász jelzőt használnám, de abból is a gyengébb kiadást. Az volt a baj, hogy nem tudtunk izgulni a film alatt, nem tudtunk szurkolni a főszereplőnek. Persze mondhatjuk, hogy azért mert tudtuk, hogy mi lesz a vége, de valamilyen szinten mégis kellett volna egy kis izgulás.

Ennek ellenére nem tudom azt mondani, hogy nem érte meg megnézni, mert végtelenül szerethető a story, illetve a tálalás. A film nem kiemelkedő, és nem válik halhatatlanná, de az üzenete miatt mindenképp érdemes meglesni, mert sokszor óriási erőt adhat egy élő példa.

A szereplőgárda meglepően jól muzsikált, ami várható is volt, hiszen olyan nevek alkották, mint: Dennis Quaid, Helen Hunt, Hercules azaz Kevin Sorbo, Craig T. Nelson, illetve Bethany szerepében AnnaSophia Robb. 6,5/10

Íme néhány lenyűgöző plakát a nyári blockbuster filmekhez. 

Sam Liu nem fogta vissza magát, amikor nekiült egy szuperhős rajzfilm elkészítéséhez. A két nagyágyú, Batman és Superman mellett olyan nevek szerepeltek, mint: Lex Luthor, Atom kapitány, Marvel kapitány, Solomon Grundy, Major Force, Power Girl, Metallo, Black Lightining, Gorilla Grodd, Starfire, Killer Frost, Nightshade, Lady Shiva, Giganta, Mongul, Hawkman, és Captain Cold.

Lex Luthort megválasztják az USA elnökének, hála a jó beszélőkéjének, és feneketlen pénztárcájának. Az újdonsült elnök elsőszámú terve, hogy kiiktassa Supermant, így 1 millió dolláros jutalmat ajánl annak, aki megöli. A hír hallatán a Föld leggonoszabb erői is megjelennek, hogy felmarkolják a pénzt. Azonban Luthor nem csak Supermant akarta megölni, hanem a saját pozícióját is megszerette volna erősíteni, amit azzal próbált elérni, hogy maga mellé állított néhány szuperhőst, akik csatlósként dolgoztak neki. Luthor olyannyira elemében volt, hogy Metallot is feláldozta a cél érdekében, hogy a piros köpenyes hőst rossz színben tüntesse fel…

Rengeteg történés, és kevés játékidő, hiszen a maga 67 perces időintervallum még a rajzfilmek között is rövidnek mondható, de mégis megoldották, hogy szórakoztató alkotás kerekedjen ki belőle. A legnagyobb hiba ilyenkor az összecsapott munka szokott lenni, de szerencsére itt nem beszélhetünk erről, mert minden egyes kibontott szálat lezártak, a főcselekményt megfelelően fokozták, illetve sehol nem estek túlzásba. Sam Liu ezek alapján szép munkát végzett.

Vele ellentétben azonban a rajzolók több időt is fektethettek volna a munkájukba, mert szerintem gyenge volt a grafika. A DC-sek adtak már ki a kezükből minőségibb darabot is.

No, de visszatérve a szereplőkre, azon belül is a két főhősre Batmanre és Supermanre. A kettejük közötti kapcsolat valami zseniális volt, hiszen olyan képet adtak magukról, mint két jó barát, valamint két rivális. Folyamatosan versenyeztek, folyamatosan csipkelődtek. A cél közös volt, de az oda vezető út parádésra sikeredett. A film egyik, ha nem a legnagyobb erőssége a kettejük kapcsolatának bemutatása.

A Superman/Batman – Közellenségek tehát egy nagyon jóra sikeredett DC rajzfilm, ami persze nem tökéletes, de a kicsit több mint 1 órás játékidejére megfelelően kikapcsolja az embert. Érdemes megnézni. 7,5/10