A John Candy emlékmaratonom a Nagy kiruccanás című filmmel folytatódott, melyet Howard Deutch rendezett 1988-ban. Candy mellett a kor másik legnagyobb komikusának tartott Dan Aykroyd is főszerepet kapott, tehát minden adott volt a sikerhez.

Chet Ripley autóalkatrész-kereskedő elviszi a családját nyaralni a tópartra, hogy kipihenjék a nagy fáradalmakat. Ám a kicsomagolás után nem sokkal váratlan vendégek lépnek be a faház ajtaján: a jelenkörülmények között nem kívánt személyek, Chet sógora, azaz Roman és az ő családja. A napok múlásával a feszültség egyre csak nő a két családfő között, és az összetűzések elkerülhetetlenné válnak…

Úgy érzem, hogy időnként érdemes időt szakítani az efféle klasszikus családi vígjátékokra, mert manapság már nem találkozhatunk ilyenekkel. Sajnos teljesen megváltozott a filmek iránti igény, és ma már nem lehet (vagy csak nagyon nehezen) eladni egy ehhez hasonló családi filmet.
Bár azt hozzá kell tenni, hogy A nagy kiruccanás sem a legjobb a kategóriájában, de mégis van egy sajátos hangulata, ami miatt nem lehet nem szeretni. Például öröm volt nézni, ahogy Dan Aykroyd és John Candy egymás idegeire mentek, és egészen találó poénokkal bombáztak minket a film során. De sajnos rajtuk kívül mindenki más visszafogott volt, és eltörpültek a két zseni mellett. Ez szerintem egy kisebb fekete ponttal ért fel.

Ugyanakkor a humor mellett kaptunk egy kis romantikát, egy kis haragot, majd kibékülést is, úgyhogy minden benne volt, ami egy családi vígjátékhoz kell. Összességében egy jó film, és merem ajánlani, de azért csodát ne várjunk tőle. 6/10

Az 1988. évi téli olimpiai játékokon a bob versenyszámait Calgaryban rendezték meg. A versenyek üde színfoltja volt a jamaicai bobcsapat, melynek a történetét Jon Turteltaub vitte filmre 1993-ban Jég veled címmel. Kettesben a 30. lett a jamaicai páros, négyesben borultak és kiestek, de erkölcsi győzelmet arattak.

Turteltaub filmje szórakoztatóan és humorosan mutatja be nekünk a négy fiatal jamaikai útját a szigetországból a „győzelem” kapujáig.

No, de mégis hogyan… Egy szerencsétlen baleset miatt, három jamaikai sprinter kénytelen lesz más sportág után nézni, ha kiszeretnének jutni az Olimpiára. És persze ilyen esetben egy jamaikai mi mást választana, mint a bobot!
A csapat négy személyes, tehát találniuk kell még egy embert, akit a helyi görkocsi bajnok személyében találtak meg. Szerencséjükre a városban él a korábbi kétszeres Olimpiai bajnok bobos, Irving Blitzer is, akit megkérnek, hogy álljon a csapat élére, és segítsen nekik valóra váltani az álmukat. Útjuk során (ami nagyon nehezen indul), meg kell küzdeni megannyi nehézséggel, de a végére beteljesedik az álmuk, és egy igazi csapattá érnek…

A filmet John Candy (1950-1994) emlékére tekintettem meg, mert úgy gondolom, hogy ennyit megérdemel. Személy szerint nagyon bírom őt, mert egy igazi egyéniség, és amikor meglátom a képernyőn, akkor mindig egy szimpatikus személyiség képét kelti. Most sem volt ez másképp, de rajta kívül a négy jamaikai is hozta a filmhez illő szintet, és szerepet.
A rövid játékidőben végig érezhettük a 80-as 90-es évek hangulatát, mely szerintem a csúcs volt a vígjátékoknál. Maga a film könnyed, és tényleg szórakoztató, de végtére is, ez volt a célja. Nem akarták komolyra csinálni, mert a filmben lévő történetet sem akarták az emberek komolyan gondolni akkoriban. Egy jamaikai bob csapat??!! Igen!

Összességében a film tökéletes azok számára, akik hétvégén a nehéz hétköznapok után kiszeretnének kapcsolódni. Jó volt. 7/10

Már egy ideje tudni lehetett, hogy jön az új Dragon Ball Z movie, de eddig csak a kitűzött premire dátumról lehetett hallani, ami 2013 03. 30-án lesz Japánban.

A címe Istenek harca (Kami to kami, Battle of Gods) lesz. Az is biztos, hogy Akira Toriyama nem csak a karakterek megalkotásában segédkezett, hanem már a forgatókönyvírásban is részt vett. Azt is nyilatkozta, hogy a film nem a megszokott iramban fog végigmenni, és az előzőekhez képest lesz egy újfajta stílusa is. (utóbbira kíváncsi leszek, mert az újítások eddig nem nagyon jöttek be. Legfőképpen a Kai-ra gondolok.)

Kíváncsian várom !!!

Dan Aykroyd 1991-ben megrendezte az első, és mindmáig utolsó filmjét, az Eszelős szívatást, amely a 90-es évek egyik legvitatottabb vígjátéka lett. Sokan odáig vannak érte, míg sokan egy színvonaltalan alkotásnak nevezik, de nekem személy szerint az egyik kedvenc gyermekkori vígjátékom, amit bármikor szívesen megtudok nézni.

Maga a forgatókönyvet is Aykroyd írta a testvérével, ami arról szól, hogy Thorne és Diana, két milliomos barátjukkal útra kel Atlantic Citybe, hogy részt vegyenek egy fontos tárgyaláson, de útközben egy stop tábla figyelmen kívül hagyása miatt egy helyi rendőr kezei közé kerülnek, aki a város bírójához viszi őket. Szerencsétlenségükre az öreg bíró sajátos módon értelmezi a törvényeket, így a kis szabályszegés miatt horrorisztikus kalandokba keverednek…

Maga az alaptörténet valóságon alapul, mert anno az Aykroyd testvérpárost is egy kisvárosban fogva tartott egy rendőr az éjszaka közepén, aki ráadásul a helyi bíróhoz vitte őket. Persze ők sokkal szerényebb és visszafogottabb körülmények közül estek „fogságba”, tehát nem kellett mást tenniük, mint a történetüket felturbózni egy kis fekete humorral és groteszk képi világgal. Ezeket véghez is vitték, és egy igazi hangulatos kis humorbombát kaptunk általuk. De ez csak úgy válhatott igazán ütőképessé, hogy feltöltötték a filmet sztárokkal. A rendezőnek olyan neveket sikerült leszerződtetnie, mint a 80-as évek egyik legnagyobb vígjáték színészeit, név szerint Chevy Chaset, és John Candyt, de mellettük még feltűnik maga a direktor is, azaz Dan Aykroyd és Demi Moore is. Úgyhogy ezek tudatában egy rossz szavunk se lehetett, ráadásul a film első percétől az utolsóig egy agyatlan és gondolkodás mentes cselekménysorozatot kell végignéznünk, ami egy vígjátéknál nagy pozitívum tud lenni. Magyarul a kikapcsolódás és a szórakozás garantált lesz.

A film hátulütője talán, hogy mai szemmel, a mai fiatalságnak már nem tud akkora élményt nyújtani, mint azoknak, akik ezt a filmet gyerekként, abban az időben látták. Kicsit gagyi, kicsit bolondos, de mégis fantasztikus. 7,5/10

Ben Affleck elmondhatja magáról, hogy rendkívül sokoldalú ember, hisz a színészkedés mellett kipróbálta már magát forgatókönyvíróként (Oscar díj – Good Will Hunting), producerként, illetve rendezőként, és látva az Argo című filmjét remélem, hogy többször is láthatom majd a direktori székben. Bár bevallom, hogy eddig nem nagyon szimpatizáltam Afflecktel, de ezek után sokat változott a szememben.

A történet adott volt, hisz igaztörténet alapján íródott a forgatókönyv, ami az iráni túszdrámát elevenítette fel. 1979. november 4-én a feltüzelt iráni tömeg megostromolja az Egyesült Állomok teheráni nagykövetségét, és túszul ejtik az ott dolgozókat. A megszállás alatt 6 diplomatának sikerül megmenekülniük és elrejtőzniük. Az életük veszélyben van, de a segítségükre siet a CIA egyik embere, Tony Mendez, aki egy rendkívül kockázatos, és szinte lehetetlen tervet eszelt ki…

A történelmi témájú filmekkel könnyen meglehet nyerni a nézőket, de könnyen el is lehet veszíteni őket. A story ilyen esetben adott, amit néhol át kell írni az eladhatóság érdekében, de erre nagyon jól rá kell érezni, amit Affleck meg is tett. Fontos, hogy ne essünk túlzásokba, és az adott eseményt úgy vázoljuk fel, hogy egy átlag ember is meg tudja érteni, hisz a filmeknek a fő célja a szórakoztatás.
Az Argo ebből a szempontból egy remek alkotás, mert minden egyes része remekül felépített, és a feszültséget folyamatosan adagolja és emeli. Néhol ugyan unalmasnak éreztem, talán a lassú történések miatt, ami nem minden embernél jelent hibát, de nálam most ez egy kis fekete pontot jelentett. Viszont a film utolsó 30-40 perce annyira jól sikerült, hogy teljes mértékben azonosultunk a túszokkal és a feszültség a plafonon volt. Tudtuk ugyan, hogy mi lesz a vége, de mégis szurkoltunk a cél elérése érdekében. Ez azért nagyon sokat nyomott a latba.
Amit még fontos megemlíteni a filmmel kapcsolatban, az a korhű ábrázolás, a kamerázás és a zene. Egytől egyig profi munka, mert nagyon realisztikussá és hangulatossá varázsolták a filmet. A zenét az a bizonyos Alexandre Desplat szerezte, akit már négyszer jelöltek Oscar díjra, többek között a Király beszéde című filmhez komponált zenéjéért is.

Mint mondtam Ben Afflecktért nem vagyok oda, de itt nagyon jól játszott, és egy rendkívül szimpatikus karaktert formált meg. Mellette még olyan neves színészek tűntek még fel, mint Bryan Cranston, Alan Arkin, John Goodman, vagy éppen Victor Garber. Úgyhogy igazi sztárparádé volt, de ez a film előnyére is válik, hisz az összes színész jól játszik.

Összességében egy nagyon komoly, és minőségi filmről van szó, amiről többen mondták már, hogy esélyes akár egy Oscar díjra is. Úgyhogy mindenkinek tudom ajánlani. 8/10

Egy kis információ a túszdrámához, azoknak, akiknek nem volt elég a film, mert 1-2 dolgot azért kihagytak:

Charlie Chaplin, Monty Python, Rowan Atkinson, Jim Carrey, Leslie Nielsen után talán Sacha Baron Cohen lehet az, aki felvirágoztatja a vígjáték műfajt, ami valljuk be nem a legjobb időszakát éli. De az admirális generális, Sacha Baron Cohen az Ali G Indahouse, Borat, Brüno után ismét visszatért, hogy szórakoztasson minket, de talán most egy kicsit visszafogottabb volt az eddigiekhez képest. Azt viszont bizton állíthatom, hogy ő a jelenkor egyik legviccesebb embere.

Aladeen a világ legfurcsább és legegoistább diktátora. A hazájában Waadeyában korlátlan hatalommal rendelkezik, és ezt szereti is kihasználni, hiszen, ha kedve tartja, akkor rendez egy saját Olimpiát, vagy éppen megdönt egy híres celebet.
Az egyik alkalommal viszont a figyelem központjába kerül, mégpedig az atomprogramjának köszönhetően, és ekkor Amerikába kell utaznia, hogy részt vegyen egy ENSZ közgyűlésen, a békeszerződés aláírása miatt. Azzal viszont nem számol, hogy bizonyos személyek azt szeretnék, hogy távozzon az élők sorából, és amikor megpróbálják megölni, akkor a szerencséjének köszönhetően ugyan megmenekül, de a szakállát és vele együtt a vagyonát is elveszíti egy időre. Ezek után New York utcáin találja magát, ahol a „szövetségesei” segítségével megpróbálja visszaszerezni a hatalmát…

2012-ben Cohen és Larry Charles (Borat, Brüno) újra összeállt, hogy létrehozzák a Diktátor című filmet. Az előzetesek alapján eléggé erősnek tűnt a maga kategóriájában, de szerintem nem azt hozta, amit várni lehetett. A poénok egy része erőltetettnek tűnt, néhol viszont hatalmasat ütöttek és a bekönnyezés határát súrolta. Ezek miatt kétes érzések kavarogtak benne, de mégis inkább azt mondom, hogy jó volt. Talán a film hangulata, vagy Cohen zsenialitása miatt érzem ezt, de tényleg azt mondom, hogy egyszer meglehet nézni.

Cohent a legtöbben a Borat óta ismerik, és mutatta meg, hogy igenis érti a dolgát, és nagy tehetsége van a komédiához. Remélem a jövőben több olyan filmje lesz még, amiben főszereplőt alakít.

A diktátor összességében jó filmnek mondható, de vannak hibái. Cohentől kaptunk már jobbat is. 6,5/10

Úgy tűnik, hogy nosztalgikus hangulatban vagyok, és ismételten egy régi darabot vettem elő a történelemből, ami aktuálisnak mondható, hisz jelenleg is tart a forgatása a 2014-es remake verziónak. Bevallom őszintén, semmi extrát nem várok az új filmtől, mivel 1987-ben Paul Verhoeven olyan magasra tette a mércét, amit szerintem megközelíteni sem fog az új. Aztán lehet, hogy rám cáfol… Mindenesetre az eredeti kultuszfilmmé vált az évek során, és tipikusan az a film, amit egyszer mindenképpen látni kell.

A történet egy Alex J. Murphy nevezetű rendőrről szól, akit brutálisan meggyilkolnak (legalábbis azt hiszik az elkövetők) egy bevetés közben, azonban egy csoda folytán életben marad, és az új Robotzsaru-programnak köszönhetően visszatérhet Detroit utcáira. Azonban már nem emberként, hanem egy félig robot, félig ember alkotta gépként, akinek a feladata, hogy könyörtelenül fenntartsa a rendet a bűnözőkkel hemzsegő városban…

A Robotzsaru a 80-as évek, de talán az egész filmtörténelem egyik legmeghatározóbb akció mozija. Az aniutópisztikus világban játszódó könyörtelen és brutális társadalomkritika, rendkívül jó szórakozást tud nyújtani azoknak, akik nem egy családi akciófilmre vágynak. Teljes mértékben felnőtteknek készül a film, mert a képi világát nem a manapság jól megszokott visszafogottság jellemzi, hanem a vér, az agresszivitás és az öldöklés. De ez még mindig nem volt elég a rendezőnek, mivel egy olyan zeneszerzőt hozott a stábhoz, mint Basil Poledouris, aki lenyűgöző munkát végzett, és a filmzenéjének a dallama, a mai napig felcsendül a fülemben. A filmhez egy varázslatos hangulatot társít.

Verhoeven a színészek kiválasztásában is remek munkát végzett, ezalatt főként a főhős és a főgonosz személyének a kiválasztását értem, mivel Peter Weller, mint Alex, s mint Robotzsaru, fantasztikus volt, csak úgy, mint Kurtwood Smith főellenségként.

A film felépítése nagyon jó ütemben halad, és egy percig sem ül le, ugyanakkor feszültséget folyamatosan emeli. Alex karakterfejlődése is együtt él az alkotással, mert ahogy nő a feszültség, úgy ébred öntudatra, és változik meg a személyisége. Ennek hatására a karakter egy igazi hőssé válik az emberek szemében.

Sajnos a folytatások messze elmaradtak az első rész szintjétől, és a végére egy gyenge TV sorozattá vált. De szerencsére az első film bekerült a legnagyobbak közé, úgyhogy nincs min szomorkodni. Egy igazi klasszikus. Bátran adok rá 9/10-et.

Életünk során szerintem mindenki találkozik egy olyan filmmel, ami szakmai szemmel nézve közel sem csúcskategória, de egy gyermekkori, vagy bármilyen más élmény miatt, örökre az egyik kedvencünk marad, és bármikor örömmel tudjuk újranézni. Számomra a Kickboxer című film tudott ilyen maradandó élményt nyújtani. A főszerepben a 80-as, 90-es évek egyik legnagyobb akciósztárja, Jean Claude Van Damme szerepelt, aki mellesleg az adott kategóriában a személyes kedvencem is. Tehát minden adott volt ahhoz, hogy jól szórakozzak.

A történet rém egyszerű és fordulatoktól mentes, de talán pont e miatt „ütött” akkorát. Az amerikai kickbox bajnok, Eric Sloane a testvérével Kurttel Thaiföldre utazik, hogy kihívják a helyi bajnokot, de azzal nem számoltak, hogy Tong-Po a küzdelem során szabálytalanul bunyózik, és egy védhetetlen ütés miatt örökre tolószékbe kényszeríti Ericet. Az eset után Kurt bosszút esküszik, és egy öreg mester segítségével edzésbe áll, hogy revansot vegyen az ellenségen…

A film, Mark DiSalle és David Worth közös rendezéséből született meg 1989-ben. A főszerepre a lehető legjobb embert választották, mert a Véres játék című film után, világhírnevet szerző JVCD sokak kedvence lett, ezáltal a film is könnyed eladhatóvá vált. De ez még mindig nem minden, hisz Paul Hertzog és Stan Bush fantasztikus zenét írtak a filmhez, amivel az alaphangulat is megteremtődött, majd ehhez remekül asszisztált a helyszín, azaz Thaiföld és az ott látható „halott város”.

A story, mint mondtam nagyon egyszerű, tehát egy percig nem kell gondolkodnunk, hogy mi fog történni, de ez a legkevesebb, mert a film során rengeteg poén, dráma, és akció vár ránk, és persze nem szabad megfeledkezni, Xian Chow mester edzéstervéről sem. Az alapoktól építettek fel mindent, tehát a légzésgyakorlatok és az erőnlét kialakítása volt a kezdet, majd ezek után jöttek be a különféle harci stílusok, többek között a Muay-thai is. Az itteni képsorokból nagyon jól levehető, hogy Van Damme egy remek harcművész, akinek nem okoznak gondot a különféle gyakorlatoknak a szemléltetése.

A filmben sok sablont használtak, tehát a szerelmi szál sem maradhatott el, de szerencsére nem estek át a ló túloldalára, úgyhogy nem volt vele gond. A végső harc pedig, mindent felülmúlt. Számomra a mai napig az egyik legjobb bunyós jelenet, néhol már Dragon Ball-t idéző erőfitogtatást láthattunk, melynek a végkimenetelét alighanem sejtjük az első perctől kezdve, de mégis izgulunk. A cselekmények végig a 80-as éveket idézik, tehát aki ezekben az időkben, vagy ezeken a filmeken nőtt fel, annak bátran merem ajánlani. Minden bizonnyal nem lennék ilyen jó véleménnyel a filmről, ha nem 7-8 évesen látom, de így történt, úgyhogy számomra ez mindig is 10/10-es alkotás lesz.