Európában a filmipar nem mennyiségben, hanem minőségben gondolkodik, és ezt a tényt már rengeteg film bizonyította. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy ezáltal jóval kevesebb filmet adnak ki évente, mint a tengerentúlon. Ilmar Raag észt rendező, Az osztály című alkotása is azt a tábort erősíti, akik szerint nem szabad elhanyagolni az európai filmeket.

Jooseph (Pärt Uusberg) az osztály lúzere, és ezért rengetegen piszkálják, de az egyik eset után Kasparnak (Vallo Kirs) elege van, hogy folyamatosan gúnyt űznek a szerencsétlen gyerekből, ezért a segítségére siet. Azzal viszont nem számolt, hogy a kis akciója után ő is célponttá válik. Tehát nem tehetnek mást, minthogy összefognak és megpróbálják elkerülni a rosszakarókat. Az egyik nap viszont túl messzire mennek az osztálytársak, és a két fiatal radikális lépést eszel ki ezúttal…

Be kell vallanom, hogy kétes érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban, mert társadalomkritikai szempontból kitűnő, de mint film (rendezés) hagy némi kívánni valót maga után. Az első percekben megtudjuk, hogy valós eseményeket dolgoz fel a film, ráadásul a témája egy mai tini problémát szemléltet. Ha követjük a híreket, akkor sokszor hallhattuk már, hogy egy adott diák a szekálások miatt öngyilkos lesz, vagy gyilkosságot követ el. Tehát egy nagyon komoly dologról van szó, és ezt a filmben elképesztően realisztikusan ábrázolják. De valahogy mégsem ütött akkorát, mint vártam. Egyrészt a kamerázás nem jött át, mert a film 90%-ban egyfolytában mozgott, másrészt rengeteg helyen rosszul választották meg a zenéket. Ezek miatt a hatás néhol a béka segge alatt volt, néhol meg az egekbe szökött. Emellett a színészek többsége, azaz a két főszereplőt kivéve, felettébb idegesítő volt. Nem mondom, hogy rosszak voltak az osztálytársak, mert 16-17 évesen nem is kell úgy játszani, mint egy Oscar díjas színésznek, de az, hogy a tanárok, vagyis a felnőttek ennyire színtelenek és szagtalanok legyenek, ahhoz már tehetség kell. Semmi energiát nem éreztem a játékukban.
Aztán a film cselekménye számomra kicsit hihetetlen, hisz a történet összesen 7 napot foglal magába, és a hét nap alatt túl sok volt a karakterfejlődés, ami valljuk be, lehetetlennek tűnik. Itt egy kicsit összecsapottnak éreztem, amit azzal lehetett volna megoldani, hogy az egy hét helyett, mondjuk egy hónapot írnak, mert egy ilyen esetnél sokkal hosszabb ideig tart a folyamat. De ezeket leszámítva tényleg egy rendkívül naturalisztikus alkotásról beszélünk, amiben minden tettnek hatalmas súlya van. Amikor a hatás az egekben volt, akkor tényleg letaglózott a film.

Úgyhogy összességében örülök, hogy láthattam, mert érdemes megtekinteni, de a jó alaptörténethez, illett volna egy jobb kivitelezést is párosítani. Így csak 7/10

8.09 Citizen Fang

Sam (Jared Padalecki) megkér egy vadász ismerőst, Martint (vendégszereplő Jon Gries), hogy tartsa szemmel Bennyt (vendégszereplő Ty Olsson) anélkül, hogy Dean (Jensen Ackles) tudomására jutna. De, amikor vámpír gyilkosság történik, és Martin azt mondja Samnek, hogy valószínűleg Benny az elkövető, Dean a védelmébe veszi. Mikor Martin a saját kezébe veszi az ügyet, a dolgok eléggé elmérgesednek, és Dean kénytelen lesz meghozni egy nagyon nehéz döntést.

forrás: www.cwtv.com

Rengeteg olyan film létezik világszerte, melyek nem kapták meg a kellő rivaldafényt, holott megérdemelték volna. Tökéletes példa erre a Ház a ködben című amerikai filmdráma, ami nem kevesebb, mint három Oscar jelölést kapott annak idején. (Legjobb női mellékszereplő, legjobb filmzene, legjobb férfi alakítás) Tehát bizton állíthatom, hogy nem egy alacsony szintet képviselő moziról van szó.

Kathy Nicolo (Jennifer Connelly) élete romokban hever, mivel nem rég vált el a férjétől, és még az otthonából is kilakoltatták. A háza rövid időn belül elkelt egy aukció folytán, mégpedig egy iráni bevándorló, Massoud Amir Behrani (Ben Kingsley) által. Kathy nem adta fel és jogi útra terelte az esetet, ami egy bizonyos ponton megtorpant, így más lehetőséget kellett keresnie. Mind két félnek rendkívül fontos volt a ház, és ezért is alakult ki a konfliktus helyzet, mely túl messzire vitte őket…

Vadim Perelman első alkalommal ült a direktori székben, amikor megrendezte a Ház a ködben című egész estés filmjét. Meg kell jegyeznem, hogy egyáltalán nem tűnt kezdőnek, mert egy rendkívül jól felépített drámát rakott össze. Ha megértettük a filmet, akkor a megtekintés után észrevesszük, hogy a cím elrejti az egész alkotás mondanivalóját. Ugyebár a ház a biztonságot vagy az otthont jelentheti (jelen esetben egy bizonyos kapcsolatot is), míg a köd a bizonytalanságot vagy éppen a kilátástalanságot. Az előbb említett dolgot szeretnék megszerezni a felek, az utóbbit viszont elkerülni. A történet folyása során egyre mélyebbre jutunk, és egyre drámaibb lesz a hangulatunk, nekünk nézőknek is. Mégpedig a remek zeneválasztás miatt, amiért James Horner megérdemelten kapott Oscar jelölést.

Viszont, ami a csúcs volt a filmben az a színészi gárda. Mind két főszereplő, ugyebár Oscar díjas, tehát elvárhattuk tőlük a remekbeszabott alakítást, amit az utolsó percig megkaptunk. Először talán Jennifer Connellyt kell megemlítenem, mert az ő alakítása volt a „gyengébb” a filmben. Elképesztő mód átadta a film hangulatát a játéka, hisz minden az arcára volt írva. Tehát ha valami kizökkentett minket a filmnézésből, akkor elég volt az arcára tekinteni és máris visszakerültünk a film által megteremtett atmoszférába. De a legnagyobb durranást Ben Kingsley okozta. Több esetben is tátott szájjal tudtam csak nézni, amit csinál, mert ennyire erőteljes és tökéletes alakítást ritkán lát az ember. A tekintete nagyon sokáig a szemeim előtt lesz.

No, de sajnos egy rossz pontot is meg kell említenem, mert a film során egy elég nagy kilengést éreztem. Annyira leült számomra a film közepe, hogy ezt nem tudom elfelejteni. Valahogy az nem jött át, vagy nem tudom, de ott kevés volt. Mindazonáltal a film mindenképpen ajánlott a megtekintésre, már csak a színészek miatt is. Aki drámázni szeretne annak tökéletes választás. 7/10

Shawn Levy rendezése által 2011-ben elkészült a XXI. Századi Rocky film, eredeti nevén a Vasököl. A rendező eddigi pályafutása alatt nem készített kiemelkedő alkotást, de ezzel a filmjével a pop-corn mozik világában letette a névjegyét. Legfőképpen azzal, hogy egy percig sem akart több lenni, mint amit az előzetesek alapján vártunk. A szórakozás és kikapcsolódás volt a legfőbb cél, melyet 100%-ig véghez is vitt.

A történetben két fontos tényező játszik kulcsszerepet. Az egyik a robotok, a másik a box. Charlie Kenton életében is fontos volt mind a két dolog, hisz régen boxoló volt, majd a robotok érkezése kettétörte a karrierjét. Aztán az élete leegyszerűsödött, mert napról-napra élt és rozsdás robotokkal kereste a pénzét. Amikor az utolsó centjét is elvesztette, ráadásul még tartozási is voltak, akkor jön az újabb csapás az életében, mert a 11 éves fiát is rásózták. Kapcsolatuk nem indul fényesen, de kénytelenek voltak együttműködni, majd egy új robot és a Vasököl nevezetű gála segítségével újra esélyt kaptak, hogy Charlie visszatérjen a helyes útra és a kapcsolatuk is helyrejöjjön…

Tipikusan az a film, amit nem lehet komolyan venni, de pont az a lényege, hogy nem is kell. Viszont az emberek többségének szüksége van az efféle filmekre, mert ezek tudnak olyan élményt nyújtani, amikor egyáltalán nem kell használni az agyunkat és hétvégén az ágyból nézve, tökéletesen kikapcsolódunk. Voltak és lesznek is ilyen filmek, ugyanakkor nem szabad összetéveszteni a B kategóriás alkotásokkal, mert például a Vasökölnél is a rendezést komolyan gondolták. Minőségi „árut” akartak a piacra dobni, és ezt meg is tették. A forgatókönyvírók rengeteg sablonnal dolgoztak, amit én most nem mondanék hibának, mert annak ellenére, hogy a 20. percben már sejtettem a film végét, tökéletes szórakoztam. Egyrészt a robotok miatt, másrészt a színészek miatt. A történet menete adott volt, de a poénokat, drámákat, és a sikert, remekül adagolták a nézőknek. (a film végén már én is együtt éltem a filmbeli közönséggel) Színészek terén is megállta a helyét a film, mert volt egy elég erős karaktert megformáló Hugh Jackman és kettő kisebb, de ugyanúgy híres színész, nevezetesen Evangeline Lilly (Lost), és Kevin Durand (X-men Kezdetek). Jackman karaktere számomra meglepetés volt, mert részben sablon, részben újító karakter volt, legalábbis számomra. Általában az ilyen karakterfejlődésének az ívét tudjuk a kezdetektől fogva, de nála szerencsére kitolták a felfelé ívelést, amely egy kisebb meglepetést okozott. + a filmben remek párost alkotott a Dakota Goyo által megformált Max-szel. Apa – fia kapcsolat nagyon erős volt, és ez a film utolsó szakaszában teljesedett ki, ahol nagyon sok, de nem túlzó érzelmeket vittek bele.

Tehát egy szerethető, könnyed alkotásról beszélünk, amire szükségünk van. Nem leszünk tőle se többek, se kevesebbek. Nagy dolgokat nem kell várni tőle, úgyhogy a csalódás faktor is kicsi. Nekem tetszett, úgyhogy adok rá 8/10-et.

Rövidfilmről még nem nagyon írtam, de Wes Anderson, Hotel Chevalier című 13 perces alkotása megér pár szót. Anderson munkássága nem ismert számomra, pedig már többször is szemezgettem a Fantasztikus Rókaúr és az Utazás Darjeelingbe című filmjeivel, de végül egyikre se került sort. Viszont a rövidfilmje után másként állok a dolgokhoz, és mihamarébb pótolni szeretném 1-2 filmjét, mert láthatóan érti a dolgát, hisz 13 percbe rendkívül sok mindent bele tudott sűríteni. Kaptunk drámát, nosztalgiát és romantikus szálakat is. 

A történet egy férfiről szól, aki hotelben tölti az idejét, a nemrég történt szakítása miatt. Ugyanakkor a bánatos férfinak nem kell sokat várnia, hisz az ex-e egyszer csak betoppan a hotel szobájába és teljesen felforgatja az addigi állapotot…

A rövid játékidő alatt 2 neves színészt (az egyik mindenképp) is megismerhetünk. Nevezetesen Jason Schwartzman-t, aki Anderson egyik kedvenc színésze, hisz a legtöbb filmjében főszerepet kap, a másik meg Natalie Portman, akit nem hiszem, hogy különösebben be kéne mutatnom, bár a filmben mutatott játéka miatt érdemes pár szót ejteni róla, mert legyőzte a legnagyobb gátakat, és teljes mértékben megmutatta magát a kamerának, ami eddig nem volt jellemző rá.

A színészek után a kisfilm legszembetűnőbb jellemzője a hangulat volt. A képi világ a zenével karöltve egy elképesztően jó atmoszférát varázsoltak a filmvászonra. A nagybetűs Párizs hangulatát adta át, amelyet az emberek többsége mesélni szokott, amikor elutazik a francia fővárosba. Utoljára ehhez fogható hangulatot, Woody Allen, Éjfélkor Párizsban című alkotása tudott átadni.

Összességében tetszett a mű és ilyenkor döbbenek rá, hogy egy 10-15 perces film is tud meglepetést okozni. Érdemes néha megtekinteni párat.
7/10

Steven Spielberg a kedvenc rendezőim egyike, ezért mindig örömmel kapcsolom be a filmjeit és a legtöbb esetben, egy elismerő karlendítéssel fejezem be őket. Olyan mesterműveket láthattunk tőle, mint az E.T., a Jurassic Park vagy a Ryan közlegény megmentése. Ugyanakkor az említett filmeken kívül, még megannyi kiváló alkotást adott a számunkra, bár kétségkívül ő is mellé tud lőni, például az olyan filmjeivel, mint a Világok Harca vagy a trilógiától messze elmaradó Indiana Jones 4. része. Rendezői nagyságát az is bizonyítja, hogy a számára idegen témában, az animációs filmek világában is megállta a helyét. Ha Oscar jelölést nem is, de egy Golden Globe díjat azért bezsebelt a produkcióval.

Az előzmények: Spielberg egy kívánságot teljesített, amikor elővette Georges Prosper Remi, ismertebb nevén Hergé, legismertebb és legjelentősebb munkáját a Tintin kalandjait. Ugyanis a képregényíró a halála előtt kijelentette, ha valaki megfilmesíti a művét, akkor Spielbergnek örülne a legjobban. A kijelentés után nem kevesebb, mint 28 év telt el, de a film elkészült, és Tintin a kutyájával együtt ismét kalandra indult.

A mostani kalandja során, Sir Francis Haddock elsüllyedt hajója után kutat, mely a hírek szerint rengeteg kincset rejtett magában. Tintin az útja során kénytelen barátságot kötni Sir Francis utolsó leszármazottjával, Haddock kapitánnyal, mert csak együttes erővel képesek megfejteni a rejtélyt és legyőzni az ellenséget. Az expedíció alatt a szárazföldön, vízen, sivatagban és a levegőben is megjárják a poklot, de a hitüket sosem veszítik el…

Az animációs filmek mindig is közel álltak hozzám, és amikor elkezdek nézni egyet, akkor tekintetemet elsődlegesen, mindig a kidolgozásra irányítom. Most is ezt tettem és nagy meglepetésre egy óriási látvány fogadott. Spielberg és csapata hatalmas energiákat ölhettek az animációk létrehozásába, mivel sok esetben realisztikus hatást láthattunk. Tehát a kivitelezés és a rendezés is remek volt. A filmben lévő karakterekre sem lehetett panasz, mert sokszínűek és szerethetőek voltak, ami egy ilyesféle filmnél szerintem nagyon fontos, mert a célközönség inkább a fiatalkorosztály. Ezeknek az információknak a tudatában azt mondom, hogy minden megvolt ahhoz, hogy a film a legjobb animációs filmek körébe tartozzon, de… és itt jön egy nagybetűs, DE. A történet szépen fel volt egy bizonyos pontig építve, aztán összedőlt, majd ismét emelkedni kezdett. Sajnos ez a hullámzó teljesítmény nem tett jót Tintinéknek. A játékidő közepénél a film teljesen más irányba indult el, és túlságosan komoly szeretett volna lenni, pedig semmi nem indokolta ezt a lépést. Az addigi feszültség eltűnt és nem tudtam, hogy mégis mit akar a film, de szerencsére az utolsó 30-35 percre ismét felpörgött az alkotás és egy remek befejezéssel örvendeztetett meg bennünket. Mindent belevittek, amivel nagyjából kitudták húzni a bajból. Akciók, poénok és remek jelenetek jellemezték ezt az időszakot, úgyhogy mindent egybevetve érdemes volt megnézni, de sajnos nem volt hibátlan. Spielberg ebben a műfajban is letette a névjegyét, tehát ajánlom a figyelmetekbe. 7,5/10

A német filmgyártás egy rendkívül érdekes része a filmtörténelemnek. Rengeteg minőségi filmet adtak nekünk az évek során, mivelhogy a filmjeik nagy részére a német precizitás a jellemző. Kivételek ugyanakkor mindig vannak, és ez az ő esetükben a vígjáték, illetve az akció műfajban mutatkozik meg. Példákat most nem akarok írni, mert biztos vagyok benne, hogy mindenki találkozott már ilyen filmekkel.

Florian Henckel von Donnersmarck, A mások élete című filmje az előbb említett precíz, minőségi alkotások közé tartozik. Témáját tekintve meg egy komoly történelmi drámáról beszélünk, melyben a rendező a 80-as évekbeli NDK-ba repít minket vissza. Az akkori vezetés és az állambiztonság elnyomja a művészeket, jelen esetben Georg Dreymant. Az államnak rendkívül pontos és hatásos megfigyelőrendszere van, amellyel a nemkívánatos személyeket tökéletesen letudják leplezni. Gerd Wiesler századosnak pont egy ilyen feladata van, melyben Dreymant és az élettársát kell megfigyelnie. A feladat során viszont Gerd nagyon sok mindenre rádöbben…

Megmondom őszintén, maga a film nem igazén tetszett, pedig a rendezés kiválóra sikeredett. Emellett a színészi játék is, Ulrich Mühével az élen remek volt. Aztán folytatva a jó sorozatot, a díszleteket is meg kell említeni, mert fantasztikusan ábrázolták az akkori időket. (Nem is tudom, hogy láttam-e már olyan filmet, amiben Barkasok, Trabantok és Wartburgok járták az utcákat.) Tehát minden megvolt ahhoz, hogy magas pontszámot adjak a filmre, de valahogy a történet nem fogott meg, ami talán az extrém lassúság miatt volt. Ez számomra most rossz irányba vitte a filmet, holott biztos vagyok benne, hogy pont ez miatt szeretik sokan.

Ha összegezni akarom A mások élete című filmet, akkor egy igazi német minőségi alkotás, de az én szememben nem hibátlan. Viszont a sok pozitívum miatt nem tudom lehúzni úgyhogy 7/10-et mindenképp megérdemel.

Biztos vagyok benne, hogy minden ember elgondolkodott már, hogy milyen lesz a világ 10-20-30 év múlva. Nagy valószínűséggel a többség a rosszat és a kilátástalan helyzetet látja. (szerintem) Mindenesetre Alfonsó Cuarón így látta és így írta meg a forgatókönyvet.

Azt a forgatókönyvet, melyben 2027-et írunk és a világot a globális meddőség veszélyeztette. Számítások szerint nagyjából 100 év volt vissza a teljes kihalásig, ráadásul az egész bolygón, Nagy-Britanniát kivéve, a társadalmi rendszerek egytől-egyig összeomlottak. A Britek is csak diktatórikus eszközökkel tudták fent tartani a rendet. Emellett nagy hangsúlyt fektettek a bevándorlókra, akiket nem akartak az ország terültén látni, ezért sok esetben erőszakot is alkalmaztak. Ebben a romlott világban kellett egy fontos feladatot véghezvinnie Theo Faronnak. A küldetése, hogy egy fiatal nőt kijuttasson az országból…

Cuarón 2006-ban nagyot robbantott ezzel a filmjével, mind a nézők, mind a kritikusok körében. Meg kell jegyezni, hogy nem volt könnyű dolga, hisz ebben az antiutópia témában már rengeteg film készült (Mad Max, Út, stb), de talán ennyire realisztikusan még senki nem vitte a filmvászonra. Már az elején észrevehettük, hogy megpróbál egyedi lenni a film, mivel az In medas res jelenséget láthattuk, miszerint a dolgok közepébe vágunk, és ezért is volt a feszültség az elejétől a végéig a magasban. Egyszerűen nem kellett felvezetni, mert tudtuk, hogy hol vagyunk, és mi történik abban a világban. A feszültséget a remek operatőri munka is fokozta, a kiváló kamera beállításokkal és fényképezésekkel, persze egy olyan szakmabeli embertől, mint Emmanuel Lubezki, el is várjuk a remek munkát. Korábban 2 Oscar jelölést is kapott a Kis hercegnő, illetve az Álmosvölgy legendája című filmekben végzett munkájáért.

No, tehát visszakanyarodva a film ábrázolásmódjához. A film egyik legnagyobb erőssége a díszletek és a jelmezek használata volt. Elképesztően precíz és valósághű volt minden, kezdve a graffitiktől, az épületektől egészen az emberek ruházatáig. Viszont, ha mélyebbre hatolunk, akkor láthatjuk, hogy minden megvan egy kemény társadalomkritikához, amelyben a realizmus játszott főszerepet. Ezt bizonyítja a sablon és giccsmentes hatásfokozók hiánya is.
A rendező megmutatta, hogy így is meglehet alkotni egy filmet.

Ha a színészeket is megemlítjük, akkor Clive Owen játéka mindenképp megérdemel pár sort. Először is remek választás volt a főszerepre. Másodszor rendkívül természetesen és könnyedén játszotta az átlagembert, akinek semmiféle extra szuperképessége nem volt, tehát könnyedén lehetett azonosulni a karakterrel.
Mellette a többiek hozták azt a szintet, amit a film megkövetelt. Owenen kívül, olyan sztárok is feltűntek a film során, mint Michael Caine vagy Julianne Moore.

Tehát mindent egybevetve a film mindenkinek ajánlott. Könnyen emészthető és egyáltalán nem túlmisztifikált. 8/10

(Ha nagyon bele akarnék kötni, akkor csak egy dolgot tudnék felhozni, mégpedig azt, hogy 1-2 jelenetnél túlságosan is hülyének nézték a mellékszereplőket.)