A Netflix bombasikerén felbuzdulva számos stúdió jelentette be, hogy saját streaming-oldalt fog elindítani, ahol exkluzív tartalmaikkal várják majd az érdeklődőket. A lista egyik kiemelt tagja a DC - a Marvel melletti legnagyobb képregénykiadó is -, akik már tavaly ősszel megkezdték ezen törekvéseiket. A DC Universe a kiadó képregényein, korábbi filmes címein kívül saját gyártású animációs és élőszereplős címekkel próbálja magához csábítani a potenciális nézőket. Első ilyen címük a Titans volt, avagy a Tini Titánok szuperhős csapatának élőszereplős változata, ami a forgatási képek és előzetes megosztó fogadtatása ellenére kritikai siker lett, olyannyira, hogy már be is rendelték a második évadát. A Titánok sorozata különösebben nem keltette fel az érdeklődésem, nem úgy, mint a DC második élőszereplős próbálkozása, a Doom Patrol.

Mivel nem könnyű megtalálni a tökéletes társat, ezért a párkeresés, a radarunkra kerülő megszerzése korosztályoktól függetlenül is szóba kerül. A párunk megtalálása örök érvényű probléma, mely mindig is nehézségek elég állította az embereket. Nincs ez másként a következő 8 alkotás szereplőinek esetében sem.

A lista most is szubjektív.

Van-e élet a szupiság után

Emlékszem, a LEGO Kaland pont egy olyan időszakban tette tiszteletét a mozivásznon, amikor kb. két hetente (túlzás persze) kiadtak egy LEGO játékot, legyen az Star Wars vagy Indiana Jones vagy Batman vagy az anyám kínja. Emiatt nekem már herótom is volt elég keményen, így kihagytam a moziban való megtekintést. Meg is bántam, amikor jó pár hónapra rá megnéztem otthon, ugyan is piszok jól szórakoztam. Jópofa volt a sztori, jó volt a humora, jók voltak a dalok, szerethetők a karakterek valamint remekül keverték bele a mi világunkat. Ennek hatására, a LEGO Batman már moziban lett megtekintve, és piszok elégedetten távoztam a végén. Így kérdés sem volt, hogy a LEGO Kaland folytatását hol is fogom először végigülni.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem pörkölte meg a szemöldököm a fellobbanó lángszórók gomolygó pokla, ahogyan a radar alatt érkező „Overlord” trailere előtt ülve keresgéltem az állam. Már a plakát puszta látványától megindult a nyálelválasztásom. A világháborúk vértől bugyogó környezetébe fecskendezett okkultizmus témája olyan elemi gyenge pontom, aminek nem tudok parancsolni, igazából nem is akarok.

Adja magát, hogy egymás mellé tegyük a Battle Angel Alita és a Ghost in the Shell amerikai adaptációját. Mindkettő eredetije a ‘90-es évek legelején meredeken felívelt cyberpunk tüskében fogant, hogy nem is sokkal később saját kultuszra tegyenek szert japán óriási manga dömpingje közepette. Bár a következő lépéssel csak utóbbi szerzett magának igazán széles közönséget világszerte, mind a két kibernetikusan áramvonalasított, kleopátra frizurás női android animeként folytatta karrierjét. Hollywood már ekkor szagot fogott, és rengeteg későbbi filmbe beépítette a mangák és animék látványvilágát (a filozófiáját már kevésbé sikerült), de több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy megtudjuk, milyen a Ghost in the Shell csillagsávos változata. Hát ilyen. És mostanra már az is világos, hogy az Alita se járt sokkal jobban.

Kicsit messzebbről fussunk neki. 2018. hangos év volt a filmiparban. Túl hangos. Az egyébként is harsány, általános marketing hadtest robajló, mindent eltaposó káros tevékenységét szépen fokozza - mondhatni katalizátora - a legtöbb nagyobb, mainstream cím megjelenését övező, menetrendszerű feminista, pc, social justice warrior stb… hisztéria és hangulatkeltés.

Felemás érzésekkel ültem be a filmre, hiszen a premier előtti sajtóvetítés idején még a legutóbbi sajtóértesülések akár 100 millió dolláros buktát is megelőlegeztek, és a kritikusok sem fogadták tárt karokkal a tengeren túlon a filmet. Ugyanakkor újra és újra felötlött bennem az az év közepi emlék, amikor először láttam az első előzetest a moziban: azonnal magával ragadott és már akkor eldöntöttem, hogy én ezt a filmet meg fogom nézni. Ezek a gondolatok viaskodtak bennem, amikor végre elsötétült a terem és feltűnt egy hatalmas, guruló város, London, ami éppen egy sokkal kisebb települést cserkész be és csak percek kérdése, hogy utolérjen...ekkor már tudtam a választ.

A bűnügyi filmek megszokott, csaknem állandó karaktertípusa a meggyötört, az anyagi javak reményében a bűn posványába belecsöppenő kisember, aki a gazfickók szemében hasznos, ám feláldozható és bármikor lecserélhető eszköz csupán. Ezek a szánalomra méltó figurák rendszerint a periférián maradnak, mellékszereplők, sokszor pusztán annak eszközei, hogy az alkotók az ő szenvedésükön keresztül szemléltethessék az alvilági figurák kegyetlenségét. Matteo Garrone (Gomorra, Szörnyek és szerelmek) filmjében főszereplővé léptet elő egy ilyen nehéz sorsú figurát és megmutatja, hogy mi történik akkor, ha fordul a kocka.