Az egész egy elkaszált Dűne-adaptációval kezdődött. Alejandro Jodorowsky avantgárd filmes az 1970-es évek elején, valamikor A szent hegy után a fejébe vette, hogy a sci-fi Bibliáját, Frank Herbert Dűnéjét a vászonra álmodja. Éveken keresztül toborozta hozzá embereit, sikerült többek között meggyőznie a Pink Floydot, Orson Welles-t és Salvador Dalít, illetve neki köszönhetően olyan szakemberek kerültek a hollywoodi producerek radarjának látóhatárára, mint Jean Giraud (avagy Moebius), H. R. Giger vagy Dan O’Bannon, akik ugyebár később összehozták az Alient. A projekt azonban tiszta szerzői ambíciója ellenére is álom maradt csupán, ugyanis Michel Seydoux producer pénzcsapja apadni kezdett, a külső forrás, egy nagyobb filmstúdió meg egyszerűen nem akart befektetni egy ennyire kockázatos filmtervbe.

Te mondd, hogy játékot csináltak belőlünk, a te hangod mélyebb

Kincs, ami nincs…Nincs kettő négy nélkül…Bűnvadászok…Az Ördög jobb és bal keze…Nyomás Utána…És megint dühbe jövünk…igen, ezek azok a filmek, amiket mindenki ismer…és mégsem mindenki. Bármennyire is hihetetlen, de Carlo Pedersoli és Mario Girotti, ismertebb nevükön Bud Spencer és Terence Hill nem világhírűek. Nem ismerik a nevüket annyian, mint gondolnánk. Legnagyobb sikereiket, és ezáltal az ismeretségük legnagyobb részét Olaszországnak, Németországnak és Magyarországnak köszönhetik, ebben a három országban viszont olyan szinten imádják őket, hogy arra már a fanatizmus is egy enyhe kifejezés. Kis hazánkban nem is oly rég még szobrot is állítottak Bud Spencer tiszteletére a Corvin sétányon, valamint tavaly a Corvin mozi egy maratoni vetítés keretében műsorra tűzte a páros öt legnépszerűbb filmjét. De mitől is voltak ők ennyire népszerűek? Nos, a kettőjük közötti kémia, a filmjeik egyszerű, de még is nagyszerű receptjei, a fülbemászó zene valamint a Bujtor&Ujréti páros zseniális szinkronjának köszönhetően mára már kultikus státuszt képviselnek ők maguk és a filmjeik egyaránt.  Éppen ezért hatalmasat robbant a hír, miszerint egy oldalnézetes akciójátékot készítenek velük, megőrizve a filmjeik és a karaktereik sajátosságát, valamint az eredeti zenéket.

Mikor a lány feldarabolja az öngyilkosság miatt meghalt barátját a búcsúajándékként kapott válogatáskazettát hallgatva, akkor tudod, hogy nem hétköznapi filmet nézel. Mégsem sokkhatásként funkcionál a jelenet, hiszen addigra már kellően megalapozott a hangulat, elmélyültünk a szürkeség és a nihil nagyon is hétköznapi bugyraiban. De kezdjük az elején.

Bizony, a kritikánk, valamint a napokban megjelent rengeteg odamondó, körbejáró, felbujtó és megfejtő írás után egy újabb Star Wars: Az utolsó Jedik kibeszélő következik. Na, nem azért, mert reveláció-közeli gondolataink vannak róla, vagy valami olyan apró, rejtett utalást szúrtunk ki a filmmel kapcsolatban, amiről mindenképp tudnia kell a világnak, hanem egészen egyszerűen azért, mert megtehetjük. És, hogy elsüthessük ezt a vagány borítóképet. Deal with it, bitches!

Elkezdhetnénk kutakodni a zoológia területén, miért van az, hogy Giorgos Lanthimos egy-egy különleges hangulatú filmjének címében állatok szerepelnek, de minden bizonnyal rossz helyen keresgélnénk. A Kutyafog és A homár után az idei Cannes-i Filmfesztiválon debütált Egy szent szarvas meggyilkolása a szinte osztatlan kritikai siker ellenére a nem szakmabeli nézők körében már egy fokkal nehezebben lavíroz, és ha hagyod leperegni a film első egy percét, az rögtön világossá is teszi előtted, miért.

Az alapfelállás akár egy politikailag inkorrekt poén előkészítése: a nagydarab, a feka, a bögyös szőke és a dagi mennek a dzsungelben. Mindenki szeret nevetni, csak nem lesz ez olyan rossz móka. Közben a film csak meséli és meséli a viccet, de a poén csak nem érkezik. Aztán azt veszed észre, hogy az már rég elsült, csak ahogy jött, úgy szépen el is ment melletted. Mindezt onnan tudod, hogy a film még ezek után nekiáll magyarázni a saját poénját, de mind jól tudjuk, hogy azt nem szabad. Valami ilyesmi érzés nézni az új Jumanjit. Egy vicc, csattanó nélkül.

A nagy varázsló, a mozimágus, gyerekkorunk álmainak csiholója, a földönkívüliek harmadik típusú utazási ügynöke, a XX. század legikonikusabb filmes kalandorának bábjátékosa, a dinoszauruszok feltámasztója: Steven Spielberg, persze, hogy ismerem, ki ne ismerné? A '80-as évektől a kora 2000-es évekig neve egyet jelentett a garantált, minőségi mozis szórakoztatással. Nyilván, ha ma meghallod, hogy "jön az új Spielberg film", már nem ugyanazok az érzések kerítenek hatalmukba, mint egykor, de ahogy az idők változnak, a ráncok mélyülnek, úgy a rendezők is érnek, témáik, módszereik és a közönségük is átalakul, ez a világ rendje. Kinek, mit jelent a rendező munkássága, miért szerettük, és szeretjük annyira most is, amikor már nem akkora filmes esemény beülni "az új Spielberg filmre"? Emlékszel még, neked melyik alkotása volt az első, ami megváltoztatta a hetedik művészetről alkotott fogalmaid, miután gyerekkori álmaid egy marék üveggolyóba zárta? Oszd meg a történeted!

Mivel jövőre minden eddiginél nagyobb számban árasztják el a mozikat a sokak szerint borzasztóan túlértékelt (a filmes újságírásban ez az idei év szava) szuperhős-, és egyéb képregényes ihletésű filmek, ezért ezeknek az iparművészeti műremekeknek egy külön fejezetet szántam. Mindenki döntse el maga, hogy a szuperhősláz újra fellángolása vajon egy egész évben zajló geekfiesztára, vagy az emberiségbe vetett hit utolsó reményeinek szertefoszlására ad-e okot, addig is, íme, 10 érv mindkét oldal számára.