Elképesztő és lélegzetelállító látványvilág, sodró és lendületes történet, szívbemarkoló és felejthetetlen dallamok. Ilyen és ehhez hasonló nagy szavak jellemzik a Disney legújabb produkcióját. A csúf igazság azonban az, hogy gyakorlatilag semmivel nem több, mint fél órával rövidebb, 1991-ben megjelent elődje. Szinte jelenetről jelenetre ismétli önmagát, Belle és a Szörny szerelmének kialakulása is éppolyan légből kapott, ok nélküli, akár az első Disney-feldolgozásban. A legtöbb hibája azonban abból fakad, hogy mese létére néhányszor túl komolyan veszi magát. Amennyiben túllátunk ezen a tényen és a műfajának megfelelő elvárásokat támasztunk vele szemben, egy rendkívül érzelmes és igényes, de elsősorban szórakoztató élménnyel leszünk gazdagabbak.

Gorilla Games…I mean Guerilla

A Sony konzol tulajoknak valószínűleg ismerősen cseng a Killzone név. Na, ennek a sorozatnak a kitalálói és megalkotói a Guerilla Games, akik a Sony több generációján is megörvendeztették a nagyérdeműt. Ám sajnálatos módon, a sorozat nem vált se kultusszá, se kihagyhatatlan mesterművé, de még az emlékezetes kategóriába is csak maximum a hardcore fanok merik besorolni. De közülük se mindenki. Szerény személyemnek az volt vele a problémája, ami a Crysis sorozattal is...technodemonak kifogástalan, de a hamar unalmassá és monotonná váló játékmenetet és küldetéseket a szép és csilli-villi látvány se tudja megmenteni az „egyszer végig rágod magad rajta, de utána soha többé még csak gondolni se fogsz rá” érzéstől. Éppen ezért nem csigázott fel különösebben, amikor a fülembe jutott, hogy a Guerilla Games szakít a Killzone szériával, és egy teljesen új címbe vág. Ám aztán elérkezett a 2015-ös év E3-as rendezvénye, ahol megmutatták a nagyérdeműnek az első gameplayt, amitől sokan még most is keresik az állukat az elhagyott tárgyak osztályán. Ezúttal ugyanis nem csak a látvány volt fantasztikus, hanem minden más is annak ígérkezett. A futurisztikus, ámbár még is kicsit visszamaradottnak tűnő világ, melyben robot dínók tarkítják a réteket és a végtelen mezőket, nos...minden volt csak szokványos nem. A videóban egy vörös hajú lányt láthattunk, aki éppen vadászni indult, ám közbeszólt egy elég termetes robot dínó, amit főhősünk időlassítások és robbanófejes nyilak társaságában gyűrt le, hogy aztán egy kellemes zene kíséretében bekússzon a cím: Horizon Zero Dawn. Minden gamer szíve egyszerre dobbant nagyobbat az átlagosnál, hiszen tudták...itt nem mindennapi csodában lesz részük.

Amikor egy reggel nyugtalan álmomból felébredtem, rácsodálkoztam, hogy David Cronenberg már 74 éves és aligha fog újabb filmmel jelentkezni. Azok után, hogy parazitákkal megtébolyított hölgyei elhagyták, kitinvázát levedlette, nemi identitását megtalálta és pszichoanalízis alá vetette múltját, talán tényleg nincs is már miről mesélni: karrierje kiteljesedhetett. Leginkább a bio- vagy testhorror királyaként tartják számon, kevésbé ismert, hogy emellett a sci-fi filmek történetében is a legnagyobb rendezők közé sorolják, de műfajtól függetlenül népszerűségét minden bizonnyal a műveit markánsan átjáró filozófiai háttérnek köszönheti. Mivel előttem már jó néhányan a lehető legváltozatosabb megközelítések mentén elemezték ki műveit, így nem merném azt kijelenteni, hogy jelen írásom hiánypótlónak fog minősülni, ugyanakkor filmes munkásságának legfőbb irányvonalainak meghúzásával szeretnék tisztelegni a ma 74. születésnapját ünneplő kanadai vérbáró előtt.

Hogyan lett "lárvából" csodabogár?

Blaskovich Ernő mindenét elvesztette a szabadságharc után. Céltalan, kicsapongó életet él, amikor egy nap megjelenik élete nagy lehetősége, Kincsem, a csodaló, akivel sikert sikerre halmoz az európai lóversenypályákon. Ezzel a sors tálcán kínálja neki a lehetőséget, hogy nemes küzdelemben győzze le ősi ellenségét, von Oettingen bárót. Egy durvuló rivalizálásukat azonban bonyolítja, hogy Ernő menthetetlenül beleszeret Klara von Oettingenbe, édesapja gyilkosának a lányába.

A leglenyűgözőbb, legnagyobb és leghihetetlenebb kaland, amit valaha átélhetett! Ilyen és ehhez hasonló, ma már üres marketingszövegnek ható mondatokkal csalogatták be a mozikba a gazdasági világválság súlya alatt roskadozó tömegeket 1933-ban. Az akkori marketingesek azonban – ez esetben legalábbis – nem hazudtak. A gondjaik elől a gyöngyvásznon megelevenedő fantáziavilágokban menedéket kereső nézőknek nem kellett csalódniuk. Feltárult előttük a Koponya-sziget, elképesztő prehisztorikus lényeivel és egy hatalmas, félelmetes, kegyetlen, ugyanakkor mégis szeretetre méltó óriás gorillával. King Kong, a világ nyolcadik csodája meghódította a vásznakat, a filmvilág pedig új mérföldkőhöz érkezett.

2014-ben, Godzilla legújabb megjelenésével valami elkezdődött Hollywoodban. Az óriásszörnyes filmes univerzum - újra - kezdetét vette, a zúzda meg a tetőfokára hágott. Jordan Vogt-Roberts Kong filmje pedig minden eddiginél hatalmasabb aprítást rendezett, holott csak egy szigeten jártunk, néhány katonával és felfedezővel.

Részint Affleck kevésbé sikeres adaptációja, részint a blog rangidős tisztjének unszolása, nagyobb részt pedig Dennis Lehane korábbi művei (Hideg nyomon, Titokzatos folyó, Viharsziget) vettek rá arra, hogy elolvassam Az éjszaka törvényét. Utóbbit talán nem kell különösebben magyaráznom, míg előbbi leginkább azért játszhatott ebben közre, mert kíváncsi voltam, miért éppen erre a könyvre esett a választása karrierjét addig hibátlanul építő rendezőnek. Illetőleg az sem volt utolsó szempont, hogy megnézzem, filmjének hibái mennyiben voltak neki tulajdoníthatók, és mennyiben az alapanyagnak. A válasz természetesen meglett, bár utólag visszanézve talán jobb lett volna, ha inkább meghagyom rejtélynek.

A Másodállás olyannyira elkerülte a magyar, mozi szerető emberek figyelmét, hogy jómagam csak akkor értesültem a létezéséről, mikor megkaptuk a sajtóvetítésére a meghívót. Azon nyomban meg is néztem az előzetesét, ami alapján el is könyveltem, hogy bizony ez egy rossz film lesz. Viszont kellemes meglepetés ért.