J.K. Rowling varázsvilága újabb fejezettel bővült Göthe Salmander kalandjaival, melynek első felvonása november 17-től látható a hazai mozikban. Még a világpremier előtt kiderült, hogy a készítők további 4 részt terveznek a magizoológus (a legendás állatok szakértője) főszereplésével. Mivel a blogon megjelent két cikk már foglalkozik a filmmel, én a történeti háttérről írok. Varázspálcákat elő, indulunk!

Uwe Boll a 2008-as esztendőben, ahogyan azt már több ízben is megtette korábban, egy játékadaptációba vágta a fejszéjét, hogy ismételten ellenségeket szerezzen magának a világ minden tájékáról. A Far Cry-sorozat ugyanis hatalmas népszerűségnek örvend, hiszen a 2004-es első megjelenése óta már a sokadik része (legutóbbi a Far Cry Primal) látott napvilágot az idei esztendőben, hogy újfent elkápráztassa a játékosokat. A virtuális világban minden tökéletesen működött, no nem úgy, mint a filmvásznon...

Hatalmas megtiszteltetés, de legalább ugyanekkora kihívás lehetett - az akkor még elsőfilmes - Fede Alvarez számára a Gonosz halott remakejének dirigálása. A cím ugyanis már önmagában elég volt ahhoz, hogy felhívja a műfaj rajongóinak figyelmét egy szárnyait bontogató ifjú filmesre, de mivel a horror egyik szent tehenének számít Sam Raimi klasszikusa, így a film akár rögtön derékba törhette volna a rendező éppen villámrajtra készülő karrierjét. A végeredmény valahol félúton keresendő, bár a mérleg nyelve a kreatív filmtechnikai megoldásainak hála inkább pozitív irányba billen, a nézők ugyanis kaptak egy, az eredeti alapanyaggal ügyesen és tisztelettel bánó, de azt nem különösebben megújító darabot. A Vaksötéttel másabb a helyzet: itt már érezhető az érettebb, tapasztaltabb kéz munkája, valamint egy jó home invasion filmre is jóval nagyobb szükség van, mint bármelyik régi horror újbóli feldolgozására.

Senkit se csapjon be az animációs köntös, Claude Barras stop motion technikával készült filmje igen fajsúlyos kérdéseket boncolgat. Az Életem Cukkinikéntet az Urániában megrendezésre kerülő 10. Lux-filmnapok keretében láttuk.

Öt éve már, hogy a 7+1-edik Harry Potter a mozik műsorán volt világszerte, s ez alighanem a rajongótáborának csillapodásával és a széria iránt érdeklődők számának csökkenésével járt együtt. A Warner mégsem mondana le egykoron oly nagy becsben tartott franchise-áról, hiszen egy, a piacot felmérő spin-off helyett rögtön egy trilógiának induló, de jelen állás szerint 5 részes történettel próbálja valahogy visszacsábítani a mozizókat a varázslás birodalmába. A nemes cél érdekében leszerződtek J.K. Rowling írónővel, mondván, ha már nem volt oly kegyes Potterén kívül új filmalapanyaggal előállni, akkor legalább firkantson valamit, ami tűzben tartja a régi fanokat, de jó lehet akár újak bevonzására is.

Két dologgal kezdeném: először is, sosem voltam nagy Harry Potter rajongó. Nem ezeken a könyveken nőttem fel, a filmeket aztán persze láttam és tetszettek is, de ennyi. Mindemellett persze elismerem J. K. Rowling varázslóvilágának nagyságát és értékét, a popkultúrára tett hatása óriási és kitörölhetetlen, az egyszer szent. A másik dolog, amit le kívánok még az elején szögezni, az pedig az, hogy eléggé szkeptikusan álltam a Legendás állatok és megfigyelésükhöz. Isten a tanúm, hogy nem rosszmájúságból, de úgy véltem, hogy jó eséllyel csak egy pusztán a kasszarobbantás céljával készült, erőltetett bőrlehúzást fogok majd látni. Hozzáteszem, reméltem hogy mégsem így lesz. Az előzetes se hozott igazán lázba, pedig aki ismer, az tudja, hogy engem aztán kilóra meg lehet venni ezekkel a trélereknek nevezett bazári mutatványokkal. Persze utóbbi betudható fanatizmusom hiányának is.

És most jön a megnyugtatás: a film sokkal jobb, mint amire számítottam, és még lehetek Potter rajongó.

Hosszú idő után ismét új novelláskötet Hollywood kedvenc sci-fi írójától, amelyben tizenkét rázós acid tripbe sűrítve szórja el nekünk elméje morzsáit. Sorozatban a huszonnyolcadik Philip K. Dick kötetet kézbe venni az Agavétól (ha nem számítjuk az újrázásokat) - amely kiadó most már tizenhárom éve jelenteti meg csúszkáló valóságunk hírnökének terjengős életművét -, akárhogy is nézzük, nem kis dolog. Egyrészt remekül mutat az egyre bővülő gyűjteményben, másrészt a benne foglalt novellákból hat eddig bejáratlan vidék, olvasatlan territórium, erre jobb felkészülni, bármi megtörténhet.

„A szavak hidakat képeznek a feltáratlan területek között”.

Ezekkel a szavakkal kezdődik a film, majd néhány másodperccel később tudatosodik bennünk, hogy ezek a szavak nyugtalanító módon Adolf Hitlerhez tartoznak. Akinek visszataszító, gyomorforgató ”öröksége” a téma.