November 17-től a mozikban a sokak által várt Legendás állatok és megfigyelésük. A hetven évvel Harry Potter születése előtt játszódó történet rengeteg mágiával, szemet gyönyörködtető látványvilággal és izgalmas, új karakterekkel szítja a tüzet a rajongók körében. Nyereményjáték következik!

Tény, hogy a hetvenes években még könnyebb volt botrányfilmet készíteni, hiszen manapság az ingerküszöb az egekben van, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy néhány jelenet nem verné ki ma is a biztosítékot sok embernél. A film megítélése körül napjainkban is nagy vita folyik: egyesek az öncélúságát emelik ki, míg mások szerint Bernardo Bertolucci filmje fontos kérdésekkel foglalkozik. Valahol mindkét tábornak igaza van.

Érezted már magad boldogtalannak, vagy tönkretettnek? Olyannak, akinek a látszat ellenére is nagy problémája van? Olyannak, akit az élet megrágott, majd kiköpött? Olyannak, aki úgy érzi már semmi sem segít? Olyannak, aki nem találja a helyét? Ha igen, akkor ez a te filmed.

Az, hogy kis hazánkban eddig nem igazán bukkantak fel a Hetedikhez, vagy a különböző skandináv krimikhez hasonló gyilkosságsorozatokkal foglalkozó filmek, az többek között annak is köszönhető, hogy itthonról hiányzik az alapanyag, nincsenek sorozatgyilkosaink. Szerencsére. Ha teszem azt Fincher meríteni szeretne egy kicsit a következő filmjéhez, nem kell mást tennie, csak fellapoznia a reggeli újságot, vagy böngészni kicsit az archívumokat. A jóléti társadalmaknak könnyebben megy kitermelni a saját gyilkosait. Más a társadalmi berendezés, mások a motivációk. Na de nekünk is volt ám egy kegyetlen sorozatgyilkosunk. A martfűi rém.

Trump vagy Clinton, vagy esetleg Harrison Ford? Néhány órán belül új elnököt avatnak az Amerikai Egyesült Államokban, hogy leváltsák Barack Obamát és egy új éra vegye kezdetét az országban. Az USA ilyenkor persze rivaldafényben úszik, hiszen mégis csak az új elnök kinevezéséről van szó. Wolfgang Petersen 1997-es filmjében szintén az elnök, valamint Amerika került a középpontba, hiszen mindig róluk "kell", hogy szóljon a sikertörténet. Az Air Force One egy tagadhatatlanul 90-es évekbeli mozi az Amerikai Egyesült Államok elnökéről.

2013-ban kétszer jött el a világvége. A csillagos-sávos lobogó színeiben Seth Rogen és kompániája szabadította a világra a vegyes fogadtatású This is the End-et, a Union Jack alatt pedig Edgar Wright hozta össze a The World's End-et, ez utóbbi pedig minden tekintetben jobban sikerült. Wright Cornetto-trilógiájának jedi visszatérje ugyan talán nem a legjobb a három közül (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Világvége), de azért társasági körben, gyakori időközönként felszisszenő üvegekkel és dobozokkal simán letarolhat egy péntek estét, focimeccs helyett. Megnéztük.

Uwe Boll meglepett! Olyan szintű tombolást vitt véghez a Rampage című filmjével, amit csak egy minőségi hardcore r-rated akciófilmtől várhatunk el. Mindezt természetesen úgy, hogy az első perctől az utolsóig működött a filmje, ami nála nem kis szó. A zs-kategóriás német úriember nagyon úgy tűnik, hogy ezzel az alkotásával igencsak melléfogott, pozitív értelemben.

“Violent desires can only be satisfied by violence.” Ez a filmből kiragadott mondat tökéletesen rávilágít a Tale of Tales alapkonfliktusára, viszont korántsem fedi le teljes egészében a benyomásaim összességét Matteo Garrone legutóbbi filmjével kapcsolatban. Ez a felnőttmese a szenvedély és a szeretet eltévelyedésinek krónikája, gyönyörű festményszerű képekkel és megkapóan erőteljes hangulatisággal elbeszélve. De nem, még ez sem az igazi, de már közelítünk.