Robert Zemeckis újabb nagy ívű filmje ezúttal a második világháború ármányokkal, félelemmel és bizalmatlansággal teli világában játszódik.

Meglepő, de ha jobban megnézzük a mostani évtizedünket, nem igazán lehet felfedezni olyan zombis alkotást, ami megérdemelné azt, hogy az évtized legjobbja címmel éltessük. Hiába harcolt már Brad Pitt a World War Z-ben, hiába drámázott Arnold Schwarzenegger a Maggie-ben, hiába röhögtünk jókat az Eleven testeken, hiányzik még az a film, ami kiérdemelheti a már említett titulust. Noha, idén a felhozatal elég jó. Kaptunk egy kritikailag eléggé jóra sikeredett Kiéhezetteket, illetve jött Dél-Koreából egy vonat tele zombikkal, de döntés azonban még nem született. Utóbbi a Train to Busan, avagy a Busanhaeng, ami beadta a pályázatát az évtized zombis filmjére.

A Walt Disney Animation Studios idei második nagyjátékfilmje a csodálatos, ősi Polinéziába kalauzol el minket, a napfényes Óceánia, a törzsi kötelék és a haka világába.

Az egyszerűségében nagyszerű főcím kegyetlenül hatásos, az első pillanattól fogva beleránt a film komor világába, ahonnan aztán másfél órán keresztül nem szabadulhatsz. Míg a szereplők és alkotók nevei komótosan váltogatják egymást a fekete vásznon, addig egy már-már abszurdba hajló, a maga keserű módján vicces, ám kétségbeesettséget sugárzó párbeszédnek lehetünk fültanúi. Daniel Blake (Dave Johns) 59 éves, asztalosként dolgozott, ám most egy szívroham miatt kénytelen munkanélküli segélyt igényelni. Az úgynevezett egészségügyi szakember unott hangon, gépiesen monoton módon intézi értelmetlen kérdéseit a szerencsétlen férfihoz, rövid időn belül az őrületbe kergetve őt. Daniel az orvosa szerint még jó ideig nem dolgozhat, a sablon kérdések alapján meghozott bürokratikus vélemény azonban más.

Mindig különleges élmény olyan filmet nézni, amelynek rendezője korábban a filmgyártás másik szegmensében volt érdekelt. Legyen szó forgatókönyvíróról, operatőrről, színészről vagy jelen esetünkben a speciális effektekért felelős szakemberről, az eredmény a minőségtől függetlenül többnyire ugyanaz: a szíve a saját hivatása felé húzza a filmjét. Ezáltal pedig filmnyelvileg a szokásostól akár drasztikusan is eltérő alkotásokra számíthat a néző, néhol pozitív, néhol negatív értelemben. Jean-Christophe Comar, avagy művésznevén Pitof, esetében sincs ez másként, első egész estés rendezése látványvilágát tekintve szinte bekategorizálhatatlan, egyedül “mesterééhez” Jean-Pierre Jeunet-éhoz lehetne hasonlítani.

Drakula gróf története annyira beleivódott a popkultúrába, hogy nincs is különösebb szükség a cselekmény részletes leírására, valami fogalma úgyis mindenkinek van róla. Ha valakinek mégis homályos a dolog, az pedig bárhol utána tud nézni. A lényeg dióhéjban annyi, hogy az erdélyi fejedelem ingatlanvásárlási céllal Londonba akar utazni, ott aztán nők vérét kezdi szívni, amire rövid távon ráfarag. Francis Ford Coppola 1992-es adaptációja azzal egészíti ki a klasszikus mű alapfelállását, hogy Drakula kimondottan Mina Harker miatt utazik el ódon kastélyából, a nőben ugyanis több száz éve halott kedvesét látja. Illetve a főcím elé lett biggyesztve némi eredettörténet, ami egyben (elvileg) az irodalmi mű inspirációjául is szolgált. Igen, Vlad Tepesről van szó, aki a prológban emberi izomzatra emlékeztető bizarr páncélban hányja a törököt kardélre.

Ritka az, hogy egy forgalmazó burkoltan már a vetítés előtt akarva-akaratlanul felhívja a figyelmet, hogy a film bizony nem lesz jó, hogy nem kell itt gondolkodni, mert ez a szórakoztatás jegyében készült, és az a pozitívuma, hogy magyar. Már a plakátot, illetve az előzetest látva sem bizakodtam túlságosan, de a film előtti beszéd minden reményemet elvette és rávilágított, hogy kín-keserves két óra elé nézünk. 

Spike Jonze önmagához képest magas fordulatszámmal pörög, Sofia Coppola éneklő rágógumival sokkol, David Fincher pedig bevezet minket a divat világába. Az alábbiakban tíz klipet gyűjtöttem össze, melyek mindegyikét valamely híres filmrendezőnek köszönhetjük. Egyrészt érdekes megfigyelni, hogy ott van-e a készítő keze nyoma egy adott munkán, másrészt (bár nem mindenkitől a korai alkotásokat válogattam ki) látni, ki honnan-hová jutott. Ha pedig művészeti alkotásként tekintünk egy-egy klipre, látható az is, hogy ki mennyire értelmezte át a dalszöveget, vagy hogyan teremtett sajátos atmoszférát a dal köré.