2011-ben Gareth Evans mindenkit meglepett, ugyanis egy olyan indonéz akcióorgiát rendezett, amit szinte mindenki dicsért. Ki többet, ki kevesebbet áradozott róla, de a nagy többség szemében a Rajtaütés ott volt a legjobb akciófilmek körében, legalábbis, ami az új évezredet jelentette. Ugyanakkor nem volt hibátlan, mert egy hajszálvékony történet tartotta össze az egész filmet, de Gareth Evans volt olyan ügyes, hogy a második részre ezt a kis „apróságot” is kijavítsa, és elhozza az utóbbi évek, és talán minden idők legjobb ázsiai akciófilmjét!

Rama alig élte túl az első rajtaütést, máris munkába kell állnia. A Jakartát rettegésben tartó bandák egyikébe kénytelen beépülni, hogy aztán rendet és békét tegyen. (No nem a bandatagok között.) Uco, Bangun ambiciózus fia titokban szövetséget köt egy Bejo nevezetű gengszterrel, aki abból akar profitálni, hogy a bandák egymásnak feszülnek, és eltiporják egymást. Rama tehát belecsöppen egy kegyetlen és véres világba, ahol aztán kapkodnia kell a kezét és a lábát…

Én azok táborát erősítem, akik nem voltak annyira elájulva az első résztől. Természetesen jó filmnek tartottam, kiváló akciójelenetekkel tarkítva, de összességében hiányérzetem volt a film végére. A hiányérzet a második részre is megmaradt – sajnos – de a végeredmény itt sokkal csillogóbb lett. Csillogóbb, hiszen a hajszálvékony történetet felváltotta egy jóval komplexebb story, ami bár nem forradalmasította a gengszter, illetve akciófilmek történeteit, de mégis tudtunk mire odafigyelni – az akciójeleneteken kívül - és összességében nem csak egy videójátékszerű zúzdát kaptunk. A játékidő hossza épp ezért indokolt volt, ám mégse sikerült tökéletesen feltölteni azt a két és fél órát. És igen, ez a film egyik, sőt talán egyetlen hibája is, hogy a játékidő hossza miatt több üresjárattal találkozhatunk, amik kicsit kizökkentették az amúgy eszeveszett tempót diktáló cselekményt. Ha fél órával nem is, de egy jó 15 perccel igazán rövidebbre vághatták volna az alkotást, és akkor igenis rásütöttem volna, hogy hibátlan a film. Így viszont ez elmarad, és sajnos emiatt van egy kis hiányérzetem is, mert ott volt a filmben az elsöprő siker lehetősége, de nem sikerült elérnie. 

No, de tegyük félre a negatív jelzőket, és beszéljünk arról, hogy miért is olyan jó a The Raid 2. Egyrészt azért, mert Gareth Evans alkotása felemeli mind a két „kezét” és jól bemutat Hollywoodnak. Megmutatja, hogy mi történik akkor, amikor nem a bevételek nagysága a fő szempont, hanem az alkotás művészete. Tehát kivágta a kukába a PG-13-as korhatár besorolást, amit aztán szépen R-Ratedre cserélt. Így kell csinálni, mert így legalább megadjuk a lehetőséget arra, hogy kiteljesedjen a film, és ne legyen idióta korlátok közé szorítva. Másrészt pedig több minőségi akciójelenetet láthatunk a filmben, mint amennyit sikerült kivitelezni Hollywoodban az elmúlt 10 évben. Ráadásul itt még a kamerát sem kellett eszetlenül rángatni hozzá. Tökéletesen kimért, remekül vágott és koreografált bunyókat láthattunk viszont a képernyőn.

Összességében a Rajtaütés második része tehát minden téren jobbnak bizonyult, mint az első, így bátran lehet ráaggatni a dicsérő jelzőket. Karakterügyileg, történetileg, harcművészetileg, és hangulatilag is verte elődjét. Igazság szerint így kell akciófilmet készíteni, és így kell naggyá válni. Szép munka volt Gareth Evans! 8,5/10

Ha fél órán belül nem szúrod ki a balekot az asztalnál, akkor te vagy a balek. Ugyebár Matt Damon szerint ez az alapvető pillére a pókernek, de egy efféle alapgondolatot nem visszaküldeni a feladóhoz – jelen esetünkben elvárni magától a filmtől, hogy minderre reflektáljon - irdatlan malőr. Szóval ki a balek? 

John Dahl leginkább középkategóriás TV-s rendezőként ismeretes, és a Pókerarcok sem üti meg igazán a tisztességes népszerűség minimális mércéjét, pedig ha körbeszaglásszuk a szereposztást, akkor igencsak kellemes meglepetésekben részesedhetünk: Edward Nortonból annyira árad a Harcosok klubja-életérzés (vagyis valami hasonló), hogy visszasírod ezt a csibész gyereket, de a Turturro-Malkovich-Landau-szentháromság az akkori elegáns felfogásukkal is okozhat némi igazi ürességet a 2014-es szívekben. Még ha Matt DEEYMON az átlagosnál is többet bambul, a női szerepek pedig fájdalmasan egydimenziósak és kurvásak, de a sok dialógus mellé igazán jól jöttek a minőségi nevek.

Habár 98-99 környékén már abszolút csúcsra járatták a kisstílű gengszter-miliőt, a Pókerarcok annyit csavar ezen a helyzeten, hogy nagyrészt póker-konyhafilozófiával áztatja be egyszerű újrakezdés-történetét, de nem feltétlen tippek-trükkök-praktikákkal ruházza fel közönségét, inkább a pszichében próbál kutakodni: a főszereplőpáros hobbi-agyturkász módjára analizálja prédáit és prezentálja a póker lényegét, és még ha ezt nem is mélyrehatóan teszik, de ezt tényleg becsülöm, mert sem átlagember, sem pedig profi nem filmekből kívánja a maximumra csiszolni kártyatudományát. Mai szemmel már egyértelműen fáradt gondolatok ezek, de simán elhiszem, hogy 15-20 éve úgy gondolni egy pókerfilmre, hogy nem felesleges szabályokkal tömik a fejünket, hanem lelki problémákkal, ráadásul mindezt az asztal mellett, egész erős gondolatnak számíthatott. Ma már egy 21 - Las Vegas ostroma vagy egy Szerencse dolga után nyilván nem az, de ezekkel ellentétben Matt Damonék története van annyira tragikus, hogy indokolatlan hatásvadászatnak és irracionális leosztásoknak nemigen jut asztalfél.

Talán az lehet itt az igazi baj, hogy még saját korához képest sem fedezhető fel bármiféle komoly merészség a sztoriban. Pedig alapvető hangsúlyt kap az átverés etikussága és a pókerszenvedély iránti lelki hercehurca, ezen a területen a film mégis sablonos, már-már klisés maradt, pedig kihívó teóriákkal – és nem pedig Malkovich-féle Oreo-csavargatásokkal - a Pókerarcok simán egyike lehetne azon indokoknak, hogy miért virágzott a gengszterrománc a 90-es években.

Mindenesetre így is a pókerfilmek egyik régi és becsülendő képviselőjévé léphetett elő, mert bukdácsoló súlycsoporttársaival szemben úgy tud felszabadultan, mégsem elszabadultan beszélni a játékról, hogy fél óra múlva a kiszúrt balek nem saját maga lesz. Tudjátok mit? Nincs itt semmiféle balek. 7/10

Optimus azt üzente, hogy mindenki hagyja békén a Földet. Remélem ez Michael Bayre is vonatkozik.

Az már rég rossz, ha a világnak egy Transformers-kritikára van szüksége, hát még egy olyan folytatásra, ahol nem Shia LaBeouf-ék, hanem olyan robotok maradtak itt, mint állandó szereplők, amelyek közül talán háromnak, ha megjegyezted a nevét és a hozzá tartozó színkombinációt, és most szépítettem. Mégis, a régi trilógia (szégyellem, hogy ezt a szót használom ennél a szériánál), különösen az első rész után (ezeket azért meg lehetett nézni), Mark Wahlberg főszerepeltetése  könnyen szimpátiát – vagy éppen empátiát – kelthet azokban, akik hajlandóak minimális kompromisszumokat kötni a hamisíthatatlan Bay-patriotizmus terén. Viszont ha most nem jött volna ez az új TF, akkor továbbra is azt állítanám, hogy Bay ma is a helyén tudja kezelni sajátos humorát, mert erre a tavalyi Pain & Gain elég fasza példa volt. Mégsem mondom ezt, mert amit most művelt, az a texasi suttyóság (T.J. Miller), a kényelmetlen pedofília (Nicola Peltz) és az idióta rasszizmus (Mark Wahlberg nevében én kérek elnézést minden ír és távol-keleti nézőtől) meghökkentően szánalmas keveréke. Nem lehet nem tenyérbe temetett arccal végigszenvedni az első órát, és ezen nem segít a Bay által, a bevezetésben feldobott, folytatásokkal kapcsolatos egészséges önkritikája sem.

Ami nem vitatható el attól a 166 perctől, amely – természetesen – egyáltalán nem köti le a figyelmet az első CGI-hányástól az utolsó explózióig, az a tény, hogy a mindent megoldó végső robbanásig még van megannyi belőlük, amelyek körül ugyanúgy ugrálnak kínosan pózerkedő CIA-ügynökök, mint ahogy a mindez idáig megszokott, tipikus indokolatlan küldetéstudattal bíró, ezúttal texasi proletárprotagonisták, és az eddiginél ugyan jellegzetesebb, mégsem emlékezetes, ráadásul még idegesítőbb alakváltók is. Látjátok, még ezt az egyetlen dicséretet is átszövi megannyi panasz: szóval bármennyire is mozgalmas, amit látunk, annyira el van húzva ez az egész ügy, hogy hiába örülünk annak, hogy túléltük a 2014-es mozitörténelem eddigi legkínosabb első egy óráját, ha éppen nem egy hajót vágnak fejjel lefelé Hongkong belvárosában, akkor csak az irdatlanul emelkedő lángoszlopokat konstatáljuk unott bambulásunk közepette.

Minden más sajnos még csak említésre sem méltó: hiába küzd Marky Mark, ráadásul fegyverrel a kezében, utána mégis szeretettel, naiv bárányokként emlékszek vissza a teljes Witwicky-családra, a lányával együtt képviselt texasi redneck-miliőről pedig már eddig is sejthettétek, hogy nem lehet mosolyogva nyilatkozni (még enyhe szarkazmussal meghintve sem). Stanley Tucci nem az új Turturro, pedig kellő eleganciával mindez talán megtörténhetett volna, mert ehelyett ő is infantilizmussal apellált, így pedig nem sikerült maradandót alkotni. Továbbá digitális IMAX-kamerák ide, alakváltó részecske-kísérletezte transzformerek oda, hiába sok az ezekkel felvett jelenet és hiába hordoz némi stílust az utóbbiak CGI-orgiája, az továbbra sem nevezhető látványosnak, ha az autobotok csakis úgy tudnak ismerkedni egymással, hogy előtte izomból elgyepálják a kiszemeltet, és csak utána beszélgetnek. Persze teszik mindezt két gombafelhő között, esztétikamentesen. Igazi történet pedig eddig se volt, most se lesz, amúgy se érdekel senkit, habár a holdra szállás, valamint az őshüllők kihalása után én hagynám ezeket a mítoszteremtő robotlegendákat, és az ötödik rész remélem megint reboot lesz, és végre egy dinamikus zsoldososztagot mozgatnak majd marionett bábukként az ostoba Chevrolet-k és kamionok, nem pedig családokat. Úgyse.

Nem baj, azért nem ejt sebet a szívben, pedig még csak fel sem hoztam az egyetlen ténylegesen elszenvedett veszteségünket: még egy valamirevaló Linkin Park-aláfestést sem kaptunk. Pedig igazán el tudtam volna képzelni egy hamisítatlan veszkó csizmás videoklipet Benningtonéktól. 4/10

Pont a napokban kezdtem el azon gondolkodni, hogy mennyivel unalmasabban telnek a hetek a Zöld Íjász részek nélkül, erre mit ad Isten, kiszivárog a Flash pilot epizódja! Hirtelen ledermedtem, majd elhagyta a számat egy „Juhhúú” szócska, majd felidéztem egy mondást, miszerint „Aki kíváncsi, hamar megöregszik”, de hát úgy gondoltam, hogy ez belefér, ennyit még lehet öregedni, de a Flash pilot epizódját nekem mindenképpen látnom kell.

Miután az egyik kedvenc szuperhősömről van szó, így a sorozat bejelentését követően egyértelművé vált, hogy ez lesz az egyik legjobban várt őszi sorozat az összes közül, ám egyszerűen nem tudom, hogy mit várjak el a sorozattól. Egyrészt nagyon akarom, hogy sikeres legyen, másrészt viszont félek egy kicsit, mert nem akarok csalódni benne. A hős, valamint Grant Gustin vállára amúgy is hatalmas súly nehezedik, hiszen a sorozat, illetve a színész sikere elindíthat egy olyan folyamatot, aminek a vége az lehet, hogy egyesítik a DC Comics filmes, illetve sorozatos univerzumot.

No, de milyen lett maga a pilot epizód? A hírek szerint a netre felkerült verzió nem a végleges, bár ugye ezt ki tudja. Egyrészt ez lehet egy védekező mechanizmus is a csatornától, hiszen idő előtt került a nagyközönség elé a rész, és a negatív visszhang elkerülése végett ki kellett jelenteni, hogy ha nem is jön be valakinek az epizód, akkor az csak azért lehet, mert ez nem a végleges verzió. Másrészt pedig látva a 42-43 perces anyagot, vannak gyengébb pontja, főleg a vágásoknál. Mondjuk pilot epizódot mindig nehéz készíteni, hiszen el kell adni ezzel a résszel a sorozatot, illetve hőst, és ezáltal kissé kapkodósra sikerülhet a végeredmény. A kapkodós jeleneteket megkaptuk, méghozzá nem is kis mennyiségben, de ahogy teltek a percek, úgy találta meg David Nutter rendező a helyes utat, és az utolsó 10 percre már minden tökéletes lett. Olyannyira tökéletes lett, hogy akit az utolsó 10 perc nem győz meg, azt a későbbik során sem lehet majd.

A netre már korábban felkerült trailerek, illetve kisebb kiszivárgott jelenetek alapján tudni lehetett, hogy találkozni fogunk Oliverrel is a sorozatban. Ezt ugyebár azért is kénytelenek voltak meglépni, mivel a Flash a Zöld íjász spin-off sorozata, így meg kell valamilyen módon teremteni a kapcsolatot a két széria között. Meg kell hagyni, eléggé coolra sikeredett a jelenet, de engem mégis inkább azok a pillanatok nyűgöztek le, amikben utalásokat kaptunk a későbbi ellenfelekre, szupererőkre, illetve jövőbeli dolgokra. Apropó, az utolsó pár másodpercben érdemes leállítani a részt, mert feltűnhet 1-2 érdekesség, ami majd válasz lehet a nagy kérdésekre.

Összességében meg voltam elégedve a pilot epizóddal, mert így elsőre úgy tűnik, hogy Gustin remek Flash lesz, illetve lesznek benne jó színészi alakítások. Úgy gondolom, hogy a Zöld íjász színvonalát hozni fogja, ám ha sikerül kihasználni a hősben rejlő potenciált, akkor túl is szárnyalhatja Oliver történetét. A sorozat nem lesz hibátlan, mert a CW-nek hála lesznek korlátai, de szórakoztató lehet, és látványos!

1982-ben az olaszok megcsinálták a saját Rocky filmjüket, mely végül a Bombajó bokszoló címet kapta. A főszerepben Bud Spencer volt látható, aki bár itt is szép számmal osztogatta a pofonokat, de összességében jóval visszafogottabb volt, mint általában, ami sajnos rá is nyomta a bélyeget a filmre.

Nem lehet valami jó érzés úgy kelni, hogy egy csapat ember szorgosan bontja szét a hajódat. A sportvilágban csak Bombázóként ismert kapitány a „hajótörés” után kénytelen a parton munkát keresni, ahol ahelyett, hogy rábukkanna egy jól fizető melóra, összefut Jerryvel, akit kénytelen megmenteni. Jerry ezt azzal hálálja meg, hogy elviszi őt a helyi amerikai csapathoz, ahol a hírhedt bokszoló összefut a régi nagy ellenfelével, aki közrejátszott abban, hogy anno abba kellett hagyni az ökölvívást…

A film többször is megkapta, hogy az Akit Bulldózernek hívtak című alkotás folytatása, mely ugyebár négy évvel korábban készült, mint a most említett mű. Hivatalosan ugyan nem tekinthető folytatásnak, de ennek ellenére több országban is úgy reklámozták a filmet, hogy A Bulldózer visszatér!

Na, már most eléggé nehéz helyzetbe kerültem, mert valószínűleg keresztre fognak feszíteni a mostani kritika miatt, hiszen hogy képzelem azt, hogy leszólok egy Bud Spencer filmet, amikor azok csak és kizárólag jók lehetnek. Hát nem! A Bombajó bokszoló alig jobb egy közepes filmnél, és az a bizonyos plusz is csak Bud Spencer miatt volt benne. A történet nem is nagyon lényeges, mert ilyenkor sosem azaz elsőszámú kérdés, hogy vajon mennyire csavaros a story, hanem hogy a színészek mit alkotnak benne. Bud Spencer jó, csak keveset szerepel benne. Azok viszont, akik rontották az összképet, túlságosan is sokat. Legfőképpen a történetben is fontos szerephez jutó Jerryről van szó, aki másfél perc után elérte azt, hogy megutáljam. Ennyire idegesítő karaktert ritkán lehet látni a filmvásznon, de most megtörtént, és túl nagy teret kapott. Továbbá fontos megemlíteni Jerry húgát, Suzannat is, valamint Jerry tanítványait is. Valószínűleg ragályos lehet az a viselkedés, mert katasztrófa volt az összes.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbb Bud Spencer (+ Terence Hill) filmben akadnak efféle karakterek, de azok viccesek, lehet rajtuk röhögni, míg itt inkább csak elrontottak mindent. Összességében felejthető film a Bombajó bokszoló, és nem csak az említett karakterek miatt, hanem amiatt is, hogy sem a rendező, sem a forgatókönyvíró nem tudta, hogy mit is akar igazán, mert keverték a vígjátékot a drámával, de végül csak egy keszekusza végeredmény született meg, amiben egyedül Bud Spencer értékelhető. 5,5/10

Ha minden jól megy - és hát miért ne menne - akkor a nyáron a Supernatural Movies blogon sok-sok érdekességgel találkozhattok majd. A blogon eddig is nagy figyelmet fordítottunk a DC Comics és Marvel képregény adaptációkra, amit a jövőben is szeretnénk fenntartani. Épp ezért olyan klasszikusok kerülnek majd terítékre, mint a 40-es évek sikersorozatai, a John Wesley Shipp főszereplésével készült Flash sorozat, vagy a legendás 90-es évekbeli Batman rajzfilmsorozat. Ugye, hogy jól hangzik?!

Nézzük tehát, hogy konkrétan mik fognak majd terítékre kerülni a nyár folyamán.

A múlt heti cikkben a jó öreg Sárga kazettás játékokat elevenítettem fel, most azonban ugrunk egy kicsit az időben, és a már CD-ROM technológiával működő, egészen szemkápráztató grafikára képes PlayStation 1-es konzolt veszem górcső alá, pontosabban annak a játékait. A 90-es évek végén, 2000-es évek elején két részre szakadtak az emberek. Voltak azok, akik az akkori csúcs PC-ken tolták a Doom, Wolfenstein, Heretic játékokat, míg voltak azok, akik maradtak a konzolok világában, és a PS1-et választották. Az utóbbi réteget erősítettem én is, és bár ennek az lett az ára, hogy soha nem lettem Doom vagy Wolfenstein fan, de utólag mégsem tudok emiatt bánkódni, mert voltak így is olyan játékok, amik felejthetetlen élményekkel gazdagítottak.

A következő összeállításban 10 remek PlayStation 1-es játékról olvashattok. Nézzük is hát, hogy melyek ezek…

Ki ne ismerné a királynő brit titkos fegyverét, aki rázva, nem keverve vedeli a martinit? Aki egy pillantással elcsábítja a világ legszebb nőit, és a kisujjával is olyanokra képes, amire senki a világon. Akinek minden szituációra vannak kütyüjei, legyen az lézeres óra, késsel ellátott cipő, hackelésre alkalmas telefon (bizony-bizony Aiden Pearce, a 007-es megelőzött téged) és akkor még a szuper verdákat nem is említettem, amik természetesen a boltban nem megvásárolható extrákkal vannak felszerelve. James Bond egy halhatatlan hős, amit a jelenlegi és a régmúlt generációja is egyaránt ismer. Az imádat már persze nem ennyire egyértelmű, de ki merem jelenteni, hogy többen szeretik, mint utálják a dupla nullás ügynök kalandjait. 23 részt ért meg a széria, ami alatt 6 színészt fogyasztott el, és közülük Daniel Craig még mindig viseli az öltönyt és a nyakkendőt. Nem mondhatnám, hogy a filmek színvonala mindig tartotta ugyanazt a minőséget, de hát ahány ember, annyi vélemény. Nem fogok minden egyes epizódról tartalmi összefoglalót adni, csupán egy pár soros véleményt a széria összes részéről, ami 4 végignézés (igen, jól olvastátok) során véglegesedett meg bennem.