Civakodó pár hajt az éjszakában. A térképpel szerencsétlenkednek. Civódásuk nem tart sokáig, balesetet szenvednek. A kép elsötétül, nyugtalanító dallamok szólalnak meg, majd hatalmas betűkkel beúszik a képbe a film címe, mely frappáns egyszersmind morbid szójáték… Másnap életunt eltakarító brigád szedi össze a férfi és a nő maradványait, közülük is szemmel láthatóan a legéletuntabb Robert (Daktari Lorenz). A nem túl eszményi munkafolyamat bemutatása nem is túl életszerű, ám ettől csak még visszataszítóbb. (Gumikesztyű nuku, a testeket pedig hullazsák helyett mezei szemeteszsákokba tuszkolják bele.) Nagyszerű nyitány, horror mesterfokon. Ezekkel a képekkel indít Jörg Buttgereit sokat vitatott, több országban betiltott, és underground körökben kultikus státuszt kivívott filmje, melynek központi témájából adódik az adekvátan megbotránkoztató kivitel.

A 90-es években jóval kisebb mennyiségben láttak napvilágot a képregény adaptációk, mint manapság, ami talán azért volt érthető, mert amik ki is jöttek, azok se képviseltek valami magas színvonalat. Burton Batmanje a kivétel, de Schumacher Batman filmjei, a Marvel képregényfilmek elképesztően silány minősége, és a most értékelt Dredd bíró se jelentett fényt az alagút végén, aminek hála a stúdiók nem is nagyon láttak fantáziát bennük.

A bűnözőktől hemzsegő jövőben járunk, ahol a bírák próbálják meg felvenni a harcot a gonosszal, hogy az ártatlanok biztonságban élhessenek. Dredd bíró, a törvényesség elkötelezett híve mindent megtesz azért, hogy a rend és a béke fennmaradjon. Ez azonban nem mindenkinek tetszik. Az ellenségek közül néhányan összefognak, hogy Dreddet hűvösre tegyék, hogy aztán szabad út nyíljon meg a bűnözés előtt…

Jó lenne ez a film, CSAK… Bevallom őszintén kellemesen csalódtam a Dredd bíróban, mert jó néhány évvel ezelőtt, amikor először láttam, egyáltalán nem tetszett, ám most mégis megfogott a film, holott közel sem képvisel olyan minőséget, mint a 2012-es eszméletlenül nyers és erőszakos verziója. Danny Cannon rendező ott rontotta el a filmet, hogy tered adott Rob Schneidernek, aki annyira idegenül mozgott a vásznon, mint ahogy Micimackó tenné egy horrorfilmben. De igazából miért is kellett ő bele? Mi volt a szerepe? Teljes mértékben el lehetett volna hanyagolni, mert a szerepével semmivel nem vitte előrébb a történetet.

Azt a történetet, mely alapjáraton mondhatni zseniális. Sajnos a képregényekhez nem volt szerencsém, de a látott disztópikus világkép a romlott társadalommal és bírákkal egyszerűen fantasztikus. Ráadásul ezt hellyel-közzel egész pofásan meg is tudták teremteni a filmben, bár azért egy kicsit lehetett volna sötétebb is. Már csak azért is, mert ennek a filmnek a sötét tónus áll jól, csakúgy, mint az új Dreddben. Itt nem lehet viccelődni, mert a jövőkép nem engedi meg. Dredd karaktere szintén nem engedi meg, hogy poénosra vegyük a figurát, mert Ő maga a törvény, a törvénnyel pedig nem lehet viccelni. Vagy betartod, vagy mehetsz a hűvösre, esetleg életbe léphet a harmadik lehetőség, ami végleg kiiktat téged.

Megmerem kockáztatni, ha kivágták volna a filmből a vicces jeleneteket, akkor egy igazán ütős akció sci-fi kerekedett volna ki az alapanyagból, mert az alaptörténeten kívül adottak voltak a színészek is a sikerhez, hiszen Stallone, Armand Assante, Max von Sydow és Diane Lane is remekeltek.

A Dredd bíró összességében nem egy vállalhatatlan alkotás, de a végeredményt tekintve nem is jó. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy hatalmas kihagyott ziccer, ami egy bitang erős talapzaton áll, amit végül nem sikerült megfelelően tovább építeni. Kár érte, de azért a sci-fi kedvelők tehetnek vele egy próbát, már csak a bírák miatt is! 5,5/10

Csakúgy, mint a 40-es években, most is a fénykorukat élik (előreláthatólag) a DC/Marvel képregényadaptációs sorozatok. A Marvel filmes univerzumnak hála nagyon fellendült a képregényes filmek/sorozatok iránti érdeklődés, így a tévések sem hagyhatták ki ezt a ziccert. A Zöld Íjász és az Agents of S.H.I.E.L.D. feltűnése volt a kezdet, ám idén ősszel jócskán bővülni fog ez a létszám, hiszen nem kevesebb, mint hét, azaz 7 DC/Marvel képregényes sorozat fog futni a televíziók képernyőjén. A kérdés már csak az, hogy melyik, milyen minőséget fog majd képviselni.

Nézzük is hát, hogy idén ősszel miket fogunk nézni!

Az elmúlt pár napban észrevehettétek már, hogy egy kicsit megváltozott a blog. Az oldaldobozoknál megjelent egy kis fül, JÁTÉKKRITIKÁK címmel, melyre ha rákattintotok, akkor előbukkan az oldalon megjelenő összes játékkal kapcsolatos cikk. Úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne egy kicsit változatosabbá tenni a blog műsortárát, így a jövőben a játékokra is koncentrálni fogunk, játékkritikák, illetve egyéb toplisták formájában. Természetesen az oldal továbbra is a filmekre fog első sorban koncentrálni.

Reméljük elnyeri majd a tetszéseteket az új rovat. Játékra fel!

Szeretném azt mondani, hogy a PC-s, PlayStation-ös, X-Box-os játékok is jobbak, mint a Sárga kazettás Nintendo 8-bites csodái, de nem tehetem, mert nem jobbak, legalábbis nálam. Hiába a szebb grafika, hiába a keményebb történet, amikor egyik játék se – még a GTA sorozat se – tudott olyan élményekkel gazdagítani, mint a 90-es években a NES játékok. Természetesen ebben közrejátszik, hogy a Sárga kazettás konzol volt az első, amivel valaha is játszottam, és épp ezért valószínűleg soha nem is fogom elfelejteni. Számtalan élmény köthető hozzá, amiket semmi pénzért nem dobnék el. De hát miért is tenném, amikor a gyerekkorom egyik legmeghatározóbb fejezete volt a NES, olcsó kínai utánzatával való szórakozás.

Azok a jó öreg sárga kazetták, amik a „Kész átverés show” előfutárai voltak! 9999999 játék 1 kazettán, micsoda üzlet! Ezek után már nem is kell játékot venni, hiszen ezen az egyen rajta van az összes! De a marketingesek a matricákkal is szórakoztak. Hányszor volt olyan eset, hogy a kazettán lévő kép egy fasza játékot ígért, de amikor otthon kipróbáltad, akkor rájöttél, hogy ez a játék már rég megvolt neked! De nem baj, a mosoly így is ott volt az arcodon, mert bedugtad a búgó adapter, aztán elindítottad a játékokat. Battle City, Super Mario, Tiny Toon Adventures, Double Dragon, Mortal Kombat, stb. Nehezek voltak ugyan, de ez senkit nem érdekelt, mert huszadjára is remek kikapcsolódást nyújtottak. 

Nosztalgiázás gyanánt elevenítsünk fel 10 király Sárga kazettás gyöngyszemet.

Jean-Claude Van Damme megöregedett, és már egyáltalán nem fest olyan jó a kamerák előtt, mint régen, ám még mielőtt végleg eltemetném a belga akciósztárt, meg kell jegyeznem, hogy az elmúlt néhány filmjében egy új oldalát mutatta meg, hiszen átállt a rossz oldalra. És mindez olyan jól sült el, hogy igazság szerint simán feltűnhetne nagyobb, minőségi filmekben is, mivel nagyon jól áll neki a kissé beteges főgonosz szerep, főleg ha ilyen "nagyszerű" hajkoronát visel.

Henry egy kis szigeten parkőr. Szürke és unalmas munkája van, ám egy nap minden megváltozik az életében, hiszen feltűnik egy lány, aki randira hívja. Mialatt Henry a találkozóra készül, betoppan egy fegyveres idegen, aki meg akarja ölni egy múltbéli ügy miatt. A legszebb az egészben, hogy ez a legkisebb gondja a parkőrnek, mivel a szigetre érkezik egy rakás fegyveres drogcsempész, akik tovább fokozzák a hangulatot…

Alapjaiban véve nem lenne ez rossz film, hiszen adott egy átlagos történet, egy jó rendező, és egy híres színész is, ám valahogy mégsem működött az egész. A Közeli ellenséget az a Peter Hyams rendezte, aki többek között olyan filmeket tett le az asztalra, mint az Gyilkos bolygó, az Időzsaru, az Ítéletnap, vagy a 2010 – A kapcsolat éve. Azt tehát nem állíthatjuk, hogy egy ismeretlen, kezdő direktorral van dolgunk, de csodát azért tőle sem várhatunk. Miért is várhatnánk el, amikor a casting olyan rossz volt, mint egy Asylum filmben? Jó-jó JCVD remekelt, (igen, jól látjátok), de a többiek, vagyis inkább a főhős, egyszerűen katasztrofális volt. Orlando Jones még, úgy ahogy próbálkozott, de hogy ezt a Tom Everett Scott-ot honnan szalajtották, azt már nem tudom. De komolyan, hogy lehet úgy filmet forgatni, hogy a legfontosabb szerepben, egy teljesen nulla színész látható, akinek semmi megjelenése nincs? Legalább próbálták volna meg elérni azt, hogy megszeressük, de úgy gondolom, hogy ez már akkor halott ügy volt, amikor aláíratták vele a szerződést.

No, mindegy… igazság szerint ettől függetlenül is nézhető a film, ám csodát nem kell várni tőle. Tipikus egyszernézős DVD-re szánt alkotás, ami akár kiugró sikert is elérhetett volna, ha egy ici-picivel minőségibb munkát végeznek az alkotók. Túlságosan felborította az egyensúlyt Van Damme, és mindenkitől ellopta a showt, mert az a tipikus JCVD vigyor, azzal a kis fekete humorra fűszerezve teli találat volt. (Már a Feláldozhatók 2-ben is nagyon ment neki a gonosz szerep.)

Van Damme miatt a Közeli ellenség egyszer működik, de ennyi. Sajnos nincs meg benne az a kis plusz, ami miatt azt mondaná az ember, hogy "ez igen, ez odafér JCVD legjobb filmjei mellé". 4,5/10

Es war einmal vor langer zeit in einer weit weit entfernten galaxis...

Amikor egy forró nyári éjszakán, egy hideg sör társaságában újranézel egy 90-es évekbeli akciózúzdát, végig vigyorgod a nosztalgiafaktor jegyében, majd eszedbe jut, hogy mennyivel jobb is ez, mint a mai tucat látványhulladékok, akkor bizony rádöbbensz, hogy öregszel. Úgy gondolom, hogy ez nem csak a filmekkel, hanem a játékokkal kapcsolatban is elmondható, azon belül is pl. a Wolfensteinről. Hiszen erősen kétlem, hogy a Crysison nevelkedett új generációnak vajmi fogalma lenne arról, ki is az a B. J. Blazkowicz. Pedig nem túlzás azt állítani, hogy az FPS szülőanyáról, azaz esetünkben a szülő apjáról van szó. A Wolfenstein 3D a régmúlt játékos társadalmának egyik, ha nem a legmeghatározóbb élménye volt, de ezt a megtisztelő címet a Doom széria első részére vagy, hogy más vizekre evezzünk, a Prince of Persia-ra is rá lehet aggasztani. Egy szó mint száz, ha van olyan játék, amit álmunkból felpofozva is ismernünk kell, akkor az a Wolfenstein 3D. Jó ok, ha csak a 2001-es, Return of the Catsle Wolfensteint ismered sebaj...az is simán befér minden idők legjobb FPS-ei közé. A 2009-es rész már nem igazán, de egy egyszeri kitolást az a rész is mindenképpen megérdemel, mely óta már 5 év telt el, így ideje volt egy új Blazkowicz kalandnak.

A franciák értenek a vígjáték készítéshez, de talán azzal sem túlzok, - nyilván szubjektív - ha azt mondom, hogy ők csinálják a legjobb vígjátékokat. Anno Louis de Funès szórakoztatta a népet (Úúú az a Káposztaleves), ma meg Jean Reno, Gérard Depardieu, és a Taxi. Nyilván ez a három név csak egy kis szelet az egészből, de annyi biztos, hogy ők nem egy, és nem két klasszikust tettek már le az asztalra az elmúlt 20 évben, ami azt jelenti, hogy lehet rájuk számítani, ha röhögni szeretnénk.

Miután Ruby sikeresen elrejtette a zsákmányát, rács mögé kerül. A börtönben csak az jár a fejében, hogy bosszút álljon azon az emberen, aki megölte azt a lányt, akit szeretett. Amikor már mindent kitervelt a szökéshez, akkor megjelenik Quentin „barátja”, aki keresztülhúzza a számításait, és egy eszeveszett kalandba sodorja…

Tipikusan az a film, aminél nem érdekel a történet. Csak az számít, hogy Jean Reno és Gérard Depardieu ott legyenek a filmvásznon, és nyomassák a hülyeségeiket. A Pofa be! egy 90 perces poénáradat, aminek egyetlen egy célja van, hogy megnevettessen. Épp ezért a rendező, Francis Veber csak és kizárólag a két legnagyobb humorforrásra, a színészekre összpontosított. Minden mást a háttérbe szorított, így kaptunk egy klisés történetet és egy rakás jelentéktelen, egysíkú mellékkaraktert, akik közül is csak a bazdmegelő öreg volt értékelhető. Na jó, talán a zöldséges is…

A legszebb az egészben, hogy Ruby és Quentin külön utakon is jól teljesítenek. Ruby ugyan nem szolgáltat annyi poént, mint az idióta „társa”, de tökéletesen bemutatja azt, hogy mekkora ellentéte a szószátyár Quentinnek, akinek nincsen olyan pillanata, hogy ne szólalna meg. Míg Jean Reno karaktere egy szótlan, kissé karót nyelt, profi ürge, addig Gérard Depardieu karaktere egy kedves, mindig vidám, idióta gyökér. Tehát kijelenthető, hogy tökéleteses ellentétei egymásnak, ami miatt már a puszta jelenlétük poénokat szül. Ez a film a két főszereplőről szól, akik a nevükhöz méltó módon teljesítenek a filmvásznon.

A Pofa be! igazából a jellem- és helyzetkomikum tökéletes elegye, így mindig remek szórakozásnak bizonyul, hiszen ezt nem elég egyszer látni. Jean Reno ugyan nem pörög maximumon, de Gérard Depardieu brillírozik, aminek hála rengeteg vidám néző fog felkelni a tévé elől, amikor megjelenik a stáblista. A film amúgy is elképesztő gyorsasággal pörög le a szemünk előtt, mert minden egyes pillanatát élvezni tudjuk. Úgy gondolom, hogy Francis Veber filmje méltó arra, hogy a legjobb francia vígjátékok között emlegessük. 8,5/10