Nehéz olyan filmről írni, amit igazából egy-két szóval is össze lehetne foglalni, de hát az, hogy nézne ki már, ha annyiból állna egy kritika, hogy az Én, Frankenstein egy szar film. Eme film esetében már az előjelek sem voltak bíztatóak, hiszen a gyenge plakátok után, semmilyen előzetesek láttak napvilágot, majd végül megérkezett a „várva várt” film is a mozikba, ahol természetesen elhasalt.

200 év telt el azóta, hogy Dr. Frankenstein életre keltette a szörnyetegét, és megváltoztatta azt az elméletet, hogy csak és kizárólag Isten teremthet életet. A szörnyeteg most köztünk él, és keresi a válaszokat, hogy ki is ő valójában. Ám, miközben keres és kutat, egy háború kellős közepébe csöppen, ahol a Vízköpők és a Démonok harcolnak egymással…

Harvey Dent: Élsz, vagy... meghalsz.

… vagy élőhalottként tovább élsz, és évszázadokon keresztül mászkálhatsz jobbra vagy balra. Az Én, Frankenstein nagyvonalakban egy Underworld koppintás csak elképesztően gyenge kiadásban. Amíg ott vámpírok és vérfarkasok küzdöttek egymással – egész pofásan – addig itt vízköpők veszik fel a harcot a démonokkal. Ez mind szép és jó, sőt azt mondom érdekes is lehetne az egész, ha nem egy Asylum film színvonalát ütné meg. Hiába az értékelhető casting, amikor nem engedik őket játszani. Bill Nighy hozza a jól megszokott főgonosz szerepet, de ez már unalmas. Addig oké, hogy a kisujjából kirázza az efféle karaktert, de na, ennél többet akarunk tőle. Aaron Eckhart pedig hiába játszott már Harvey Dentet is a Sötét lovagban, és hiába jó színész, amikor itt a játéka körülbelül annyira jó, mint egy kivágott fának. És a „legszebb” az egészben, hogy ezt még tovább tudták fokozni a röhejes dialógusokkal. Egészen elképesztő volt hallani a színészeket…

És, ha már a címben is fellelhető a főszereplő neve, akkor érdemes róla is megejteni néhány szót. Katasztrófa, logikátlan bugyuta karakter. Több mint 200 évet ugrottunk az időben, de semmi nem változott rajta, majd egy szemvillanás alatt lelke „nőtt”. WTF? Most akkor Frankenstein szörnye élő vagy halott? Az már rég rossz, ha a főszereplő kilétével kapcsolatban kérdések merülnek fel, mert ez csak azt jelentheti, hogy egyáltalán nem dolgozták ki. Ezek után már meg is tudom érteni, hogy Eckhart miért nem tudott bármit is kezdeni a karakterével.

Az Én, Frankenstein tulajdonképpen minden téren bukás lett. A CGI gyenge, a feszültség nulla, a történet teljesen banális. Ezek után mégis mit mondjon az ember? Vannak olyan filmek, amiket hamar elfelejtünk, miután megtekintettük, de ennél a filmnél már a játékidő közben bekövetkezett a feledés. 3/10

Az elmúlt években nem nagyon lehetett találkozni olyan egész estés DC Comics rajzfilmekkel, amik a kisebb korosztályt célozták meg. Azonban nemrégiben rábukkantam egy idei, azaz 2014-es alkotásra, mely a Justice League Adventures: Trapped in Time címet viselte. Meg kell hagyni, hogy volt benne fantázia, és az alapanyagból egy eléggé komoly rajzfilmet lehetett volna kihozni, de elfogadom, hogy most a kicsiknek akartak kedveskedni a készítők, és nem a nagyoknak. (szomorú fej)

A Végzet Ligája harcban áll az Igazság Ligájával, de amikor Captain Cold-nál elgurul a gyógyszer, akkor minden megváltozik. Lex Luthor jégbe fagy, és a Végzet Ligája feloszlik. Több mint 1000 év telik el, míg egy szerencsétlen baleset folytán Luthor kiszabadul a jégbörtönből, és az időhomok segítségével visszatér a saját jelenébe, hogy bosszút álljon Superman-en és társain…

De tényleg… a történet nagyon jó, de sajnos abból adódóan, hogy a kicsiknek készült, eléggé szájbarágós és egyszerű. Nyilván ez csak nekünk, idősebbeknek gond, de hát ez van, így jártunk. A rajzfilmmel igazából, azaz egy baj van (bár ez elég nagy baj), hogy rövid, hiszen még az átlag egész estés DC rajzfilmeknek a játékidejét is jócskán alulmúlja a maga 52 percével. Gyerekek ide, gyerekek oda, ez rövid lett és emiatt kissé összecsapott végeredmény született. Alapjában véve pörgős az egész produkció, hiszem már az elején egy harc kellős közepébe csöppenünk, de jó lett volna néha szusszanni is egy kicsit, hogy a karakterek kibontakozhassanak. Ugrálunk össze vissza, és ahelyett, hogy egy kicsit is gondolkodnának a karakterek, csak azt látjuk, hogy kapkodnak, és fejjel mennek a falnak. Kár érte…

Az Időcsapda egy karakterbemutatónak is megteszi, de természetesen csak nagyon felületesen. A rövid játékidő ellenére, meglepően sok hőst és ellenfelet vonultat fel, hiszen az Igazság Ligája mellett olyan nevek is felbukkannak, mint Black Manta, Lex Luthor, Gorilla Grod, Cheetah, Captain Cold, Bizarro, Toyman, Solomon Grundy, illetve Batman társa, Robin.

Az Igazság Ligája – Időcsapda tehát egy gyerekrajzfilm, de azért érdemes nekiesni idősebb fejjel is, mert vannak benne értékelhető poénok, és maga a történet is megér egy misét. Azt nem mondom, hogy a legjobb DC Comics rajzfilm, mert nem, de bőven vállalható. 6/10

Egy új franchise van születőben? Tom Clancy hőse újra megpróbálja meghódítani a mozivásznakat, ám ezúttal Chris Pine főszereplésével. Akciófilmek voltak, vannak, és lesznek is dögivel, de sajnos mostanában nem sok tud igazi, pozitív élményt nyújtani, és bár Kenneth Branagh filmje se tökéletes, de megvan ebbe az a bizonyos plusz, ami miatt megérdemli, hogy meglessük, és igen… egynek mondhatni tökéletes.

Ryan az ismerősei szemében csak egy átlagos banki elemző, holott titokban már évek óta a CIA-nak dolgozik. Az a feladata, hogy globális gazdasági adatokat figyeljen, de amikor rábukkan egy olyan tervre, ami megbéníthatja az amerikai gazdaságot, akkor gyökeresen megváltozik a munkaköre. Ügynökké kell válnia, hogy megakadályozhassa a terrorakciót…

Igazán ütős kémfilmet nehéz készíteni, mert ha nem találja meg a rendező azt az egyensúlyt, ami az agyatlan lövöldözés és az intelligens akciófilm között van, akkor borul minden. Kenneth Branagh többnyire sikerrel vette ezt az akadályt, mert az Árnyékügynök nem egy eszeveszetten száguldozó hullámvasút, hanem egy precízen és okosan haladó jármű, ami könnyű szerrel veszi az előtte tornyosuló veszélyhelyzeteket, bár tény, hogy kissé összekarcolódik az oldala a játékidő végére. De ez nem számít, mert a végeredmény pozitív lesz.

Tény, hogy az új Jack Ryan kaland nem lesz olyan sikeres, mint a Bond széria, vagy a Bourne sorozatot, de van benne fantázia és van egy magával ragadó hangulata is. Emellett Chris Pine jó választás volt a főszerepre, annak ellenére is, hogy semmi extrát nem csinált, csak hozott egy elvárt szintet. A karaktere viszont tudott fejlődni, amit könnyű szerrel észre lehetett venni, mert megvolt az a bizonyos íve, ami természetesen felfelé irányult. Pine mellett jó alakítást nyújtott Kevin Costner és maga a rendező, Kenneth Branagh is. Keira Knightley viszont nem sok mindent tudott hozzátenni az alkotáshoz… felejthető.

Maga a történet nem sok újdonsággal szolgál, ami miatt azt érezhetjük, hogy inkább törekedtek a biztonsági játékra, mintsem az újításra. Semmi kockázat, ami majdhogynem nullára csökkentette a hibázás lehetőségét. A film eleje ugyan kicsit kapkodó, ám gyorsan megtalálja a helyes utat a story, ami végig fenntart egy bizonyos feszültséget, így a tekintetünk végig tudja követi Jack kalandját. Az utolsó percek ráadásul tényleg pazarul sikerültek, és bár nem lett egy Batman: Begins belőle, de sikerült Jack Ryannek is megszületnie, ami által úgy zárták le a filmet, hogy várjuk a következő küldetést.

Branagh filmje képes kikapcsolni a nézőt arra a 105 perces játékidőre, míg a film fut, de nagy dolgokat azért nem szabad elvárnunk tőle. Tipikus egyszernézős mozi, ami a játékidő alatt szórakoztat (nagyon is), de utána már hamar bele tudjuk vetni magunkat a következő filmbe. Ugyanakkor eléri azt, hogy ha Jack Ryan neve esetleg a jövőben felmerül, akkor felfigyeljünk rá. Szóval ja, nézzétek csak! 6,5/10

Rengeteget tud dobni egy filmen az, ha a főhőst a szívünkbe tudjuk zárni, ám még nagyobbat szól, ha ezt egy párosról mondhatjuk el. A több mint 100 éves filmtörténelem alatt rengeteg pazar párost láthattunk már viszont a filmvásznon, akik közül sokakat a mai napig emlegetünk, mert annyira beleivódtak az emlékezetünkbe. De kik voltak a legjobbak? Erre a kérdésre valószínűleg soha nem kapunk választ, mert ezt nem lehet objektíven megítélni, ám mégis találunk olyanokat, akik ott szerepelnek a legtöbb toplistán, mert tényleg lehengerlőek voltak.

Szedjünk is össze 10 kivételes duót! Sorrend nincs, csak szimpla felsorolás. (Rajzfilmekből és sorozatokból ne keressetek párosokat, mert ők most kimaradtak ebből a buliból.)

Van egy érzésem, hogy nem én voltam az egyetlen olyan gyerek, aki egy Van Damme film után lenyomott néhány fekvőt, vagy megcsinált egy-két nyújtógyakorlatot, hogy azt érezze, most Ő is Van Damme lett. A belga akciósztár a Véres játék című akciófilmmel robbant be a köztudatba és vált igazi nagyágyúvá, hogy aztán a későbbiekben olyan filmekkel örvendeztessen meg bennünket, mint a Kickboxer, a Dupla dinamit, vagy a Tökéletes katona. A Véres játék azonban nem csak első siker lett, hanem a JCVD filmográfia egyik legjobb darabja is.

Frank Dux leghőbb vágya, hogy elindulhasson a híres Kumite versenyen, amit Hongkong egyik sötét sikátorában rendeznek meg. A verseny véres és kegyetlen, emellett előfordul, hogy a versenyzők közül néhányan holtan végzik. Dux azonban hajthatatlan, mert neki bizonyítania kell…

Bunyós filmet nem nehéz összehozni, de jó bunyós filmet már annál nehezebb, és hogy miért? Mert sokan azt hiszik, hogy elég a jó koreográfia, és a látványos verekedés. NEM! Kevés, lélektelen semmi lesz az egész film, amit aztán lehet lehúzni a wc-ben. Ám, ha mellé rakunk egy minőségi soundtrack-et, beleteszünk egy karakteres, és megfelelően kigyúrt főhőst, illetve főellenséget, akkor sok hibát lehet feledtetni, mert a film működni fog. Működni fog, hiszen ott van példának JCVD, aki soha nem a színészi játékával hívta fel magára a figyelmet, és soha nem a csillagos ötös történettel ellátott filmjeivel, hanem a spárgáival, a pörgőrúgásaival, valamint a kegyetlenül jó végjátékaival, amit többek között olyanokkal tolt le, mint Bolo Yeung (Chong Li) vagy Tong-Po.

A Véres játék közel sem tökéletes film, de nem is akar az lenni. Azonban van szíve és lelke, és egy remek B feelingje, ami miatt hiába banális az egész, a film működik és szórakoztató. Szórakoztató, mert jó látni, ahogy a különböző nemzetiségű harcosok gyepálják egymást, és hogy a főellenség szúrós tekintettel néz, a jólfésült Van Damme-ra. A film nem veszi komolyan magát, ami azért is jó, mert amúgy se lehetne komolyan venni. Persze manapság egy sötét tónusú, drámával átitatott, szuperrealista filmet kapnánk, ami aztán IMDB-n megállna a 4 és 5 pont között, és a kutya se emlékezne rá, mert szar. Itt csupán pózolás, túljátszás, és erőfitogtatás megy, de az nagyon.

A küzdősportos filmek között előkelő helyen szerepel a Véres játék, mely a 80-as évek alapműveihez is hozzátartozik. Kliséhegyek és hatásvadász eszközök szerepelnek benne, de a 80-as évek fantasztikus atmoszférája lengi körül, ami miatt a mai napig remek szórakozást tud nyújtani. Jean-Claude Van Damme nem hiába lett sokak kedvence, köztük az én kedvencem is. 8/10

Mi történik akkor, amikor találkozik a sci-fi, Bruce Willis és az egyedi francia stílus? Hát megszületik a 90-es évek egyik legjobb filmje, ami mára már egyértelműen a kultikus alkotások közé sorolandó. Sokan úgy tartják, hogy Luc Besson legjobb filmje a Léon, a profi, amit teljes mértékben meg is tudok érteni, hiszen egy nagyszerű moziról van szó, ám nálam az a film csak a második helyen áll, hiszen az Ötödik elem könyörtelenül lesöpri a pályáról.

Minden ötezredik évben feltárul egy kapu két dimenzió között és eljön a Gonosz, hogy elpusztítsa az Életet. Egyetlen egy fegyver van, ami végezhet vele, és megállíthatja a pusztulást, és az az öt elem. Ha mind az öt elemet összegyűjti valaki, akkor megmenthetik a Földet. Korben Dallas akarata ellenére csöppen bele ebbe a veszélyes kalandba…

Van egy ismert alapszituáció, miszerint a Sötétség harcban áll a Fénnyel, illetve a Halál ki szeretné ontani az Életet. Tehát alapvető ellentétekről szól a film, de olyan körítést kapott mindez, hogy nem azt vesszük észre, hogy ezt már ismerjük, hanem azt, hogy ez valami más, ez valami új. Ugyebár a franciáknak van egy egyedi stílusuk, mely a túljátszásban rejlik. Amikor ezt hozzácsapod a sci-fihez, illetve a hollywoodi akcióhőshöz, akkor valami fantasztikus végeredmény születik meg. Az ötödik elemben rengeteg stílus keveredik, de egyik se nyomja el a másikat. Továbbá említeni lehet az olyan ellentétek egymásnak feszülését is, mint Bruce Willis és Chris Tucker, vagy a humor és a dráma keveredése. Ég és föld különbségek ezek, de nem kioltják, hanem erősítik egymást.

Emellett a film igazi ereje abban is rejlik, hogy a képzelet igazi utat tört magának. A megálmodott jövőkép, a gépek, a közlekedés, a fegyverek, a ruhák, a házak, a zene és minden egyéb olyan dolog, ami tovább színesítette az amúgy is megszámlálhatatlan színben pompázó összképet. A film amúgy nem lenne teljes egy kiváló szereposztás nélkül. A főszerepben természetesen a 90-es évek legnagyobb akciósztárja, Bruce Willis volt látható, aki hozta a jól megszokott lestrapált, cigiző hőst. Tökéletes választás. Maga mellé olyan színészeket kapott, mint Ian Holm, Milla Jovovich, az elképesztően idióta Chris Tucker, valamint a zseniálisan gonosz Gary Oldman, de talán illik megemlíteni Brion James-t is. Eszméletlenül jó gárda gyűlt össze, és egészítették ki Luc Besson mesterművét.

Maga a történet is megér egy misét, pláne úgy, hogy a főhős és a majdnem főgonosz Zorg sosem találkoznak egymással. Érdekes húzás, de ez is azt mutatja, hogy nem kell a jól bejáratott sablonokra építkezni, amikor egy kis variálással simán elérhető a siker. Dallasnak volt így is elég baja, főleg akkor, amikor megszólalt a telefon és elkezdett ordítani az anyja…

Az ötödik elem úgy jó, ahogy van. Néhol kissé műanyag, néhol kissé bugyuta, de a megteremtett világban ez elfogadható, mert így lesz tökéletes. Egy megunhatatlan kultfilmről van szó, mely nem csak a rendező, hanem Bruce Willis filmográfiájában is előkelő helyen szerepel. 9/10

Nem csak Tom McCarthy első rendezése, de Tyrion is tulajdonképpen innen masírozott be a világ élmezőnyébe. Maga a film milyensége már egészen más kérdés...

Az életbe rég belefáradt Finbar története még akár jól is elsülhetett volna, ha még legvidámabb jelenetiben sem annyi szöveget írtak volna neki, hogy „no”. Esetleg ha másfél órás hossza ellenére sem untatta volna nézőit a játékidő kétharmadában.

Ez annak fényében nagy kár, hogy ez a depresszív, vonatokban nem szűkölködő sztori a maga semmilyenségében még így is szerethető, a főszereplőhármas - a magányos trió - pedig fel tud mutatni egy viszonylagosan jól működő kémiát, habár ez is nagyrészt Peter Dinklage-nek köszönhető, aki szerepének szótlansága ellenére is a film egyértelmű attrakciója. Viszont akármennyire is passzolnak hozzá ezek a drámai szerepek (még ha aktuális filmográfiájával szemben ez egy kissé depresszívebb szerep volt), kicsit kár, hogy ehhez maga a dráma nem tud alkalmazkodni.

Ugyan látunk itt sok új megköttetett barátságot (lelkileg összeomlott anyával, bohókás bevándorlóval, magányos és dagadt kislánnyal, vagy éppen egy szexi könyvtáros csajjal), de ezek után mégsem érezhető, hogy kaptunk volna egy tiszta üzenetet a témával kapcsolatban: akár tudatos volt ez, akár nem, végig nyugtalanítja az embert Finbarék néhol melankolikus, néhol pedig kiengesztelni próbáló járata, mert a film nagy részén uralkodik ez a vegyes, kiábrándult hangulat. Az állomásfőnök jelenetei szinte az utolsó mozzanatig mélabúsak, ami önmagában nyilván nem lehet egy történet hibája, azonban egy idő után egész könnyen bele lehet fásulni a néhol már erőltetett, és csak látszólag megoldhatatlan pesszimizmusba.

Hogy mire számítsatok? Egy rövid, néhol üresjáratokkal tarkított vonatútra, ahol a kaller ugyan még a gyorsvonati pótdíjat is elengedi neked, de te akkor is panaszkodsz, mert egyedül vagy. Igaz, szeretem én a lassú, szomorkás történeteket, de ez most sajnos nem fogott meg. Viszont biztos vannak olyanok, akiknek a momentán hangulata simán passzol Az állomásfőnökhöz, ezért sem mondom azt, hogy egyáltalán nem tudom ajánlani. Ugyanakkor a többieknek nem ártana felkészülni testben és lélekben: hiába akarjátok szeretni, az érzés nem lesz kölcsönös.

Mindenesetre nélküle még az is lehet, hogy kevesebbek lennénk egy zseniális sorozatszínész felfedezésével, és talán ez volt az igazán jelentős hozadéka. 6/10

Alapjában véve nem egy pozitív figura az, aki telibeszarja a világot, folyton cigizik és alkoholizál, de amikor ezt Bruce Willis csinálja, az már majdhogynem művészet. Az akciósztár a csúcsra járatta az emberi, vérző, izzadó hősöket, és nem hiába vált ikonná. Mára már sajnos elfáradt, és közel sem olyan jó, mint egykoron, de volt idő, amikor lehetett rá számítani. Ezt anno Tony Scotték is tudták, így nem csoda, hogy leszerződtették az Utolsó cserkész főszerepére.

Joe Hallenbeck már nem a régi, de egy haláleset miatt összeáll az ex-hátvéddel, hogy felgöngyölítsenek egy ügyet, amiben a volt focista is érdekelt. Ketten együtt remek párost alkotnak, ám azt még nem sejtik, hogy a háttérben igazi nagyágyúk tevékenykednek, és az egész gyilkosság egy jól megszervezett hadjárat volt…

Shane Black egy zseni, de komolyan, és pont emiatt haragszok rá nagyon, mert elbaszta a Vasember 3 forgatókönyvét, méghozzá nem is kicsit. Rá se lehetett ismerni, hiszen az igazi Black olyan történeteket adott korábban a világnak, mint a Halálos fegyver, az Utolsó akcióhős vagy éppen a most kritizált Utolsó cserkész. Egytől egyig remekmű az összes, és nem azért, mert annyira egyediek, hanem azért, mert a látott események pofátlanul bele tudnak ivódni az ember agyába. Olyan szövegeket kaptak a karakterek bennük, amiket a filmszeretők a mai napig emlegetnek, és nem is érdemtelenül. Szemtelenül lazák, viccesek, és találóak. Black nagyon értette a dolgát, és emiatt vált felejthetetlen élménnyé többek között az Utolsó cserkész is.

Black tényleg remekül papírra vetette a történetet, de azt valahogy fel is kellett pakolni a filmvászonra, ahhoz pedig egy Tony Scott nevezetű úriember is elkélt a stábtagok közé, aki természetesen itt sem okozott csalódást. A filmje itt sem lazított, egy percre nem ült le, így végig fenntartotta az érdeklődést. Egyrészt a remek történet, másrészt pedig a két főhős miatt. Bruce Willis és Damon Wayans pazar párost alkottak, akik egymásnak dobálták a magas labdákat, hogy aztán felváltva lecsaphassák azokat. Két remek casting, és megszámlálhatatlan remekbeszabott egysoros. Általában a buddy cop storykban az egyik fél komoly, kissé merev, míg a másik laza, kiszámíthatatlan. Na, itt ebben a filmben ilyen nincs. Itt mind a ketten szarnak a normákra, és ott rúgják fel a szabályokat, ahol csak lehet. Két tökkelütött marha, akik elkápráztatnak bennünket a filmvásznon.

Az utolsó cserkész is pont amiatt tudott klasszikussá válni, mint a korabeli társai, hogy magán viselte a 90-es évek megmagyarázhatatlan báját, laza volt, vicces, és pont annyira vette komolyan magát, amennyire egy hollywoodi filmnek szükséges. Természetesen ez a film is kapott egy zseniális szinkront, csak úgy, mint a többi klasszikus akciófilm, így ezt is ajánlott magyar hanggal nézni. 8,5/10