Ha jól emlékszem 5-6 éves lehettem, amikor a TV3 (?) csatornán láttam egy filmet, amiben óriási kukacok kúsztak a föld alatt, és zabálták az embereket. Mint később kiderült ez a Tremors – Ahová lépek, szörny terem címen futó film volt. Hamar megtetszett, és amikor hónapokkal később a tv-újságba láttam, hogy ismét játszani fogják, akkor gondolkodás nélkül ültem le a tévé elé. Később a folytatásokat is megtekintettem, de a színvonal sajnos egyre alacsonyabb lett, így az utolsó, 4. részt már nem vállaltam be.

Val és Earl elhatározták, hogy elhagyják a lepukkant kisvárost, ahol évek óta húzták az igát. Nagyra vágynak, és lazulni szeretnének, ám amikor megtalálják az első hullát, akkor elkezdődik egy folyamat, ami odáig vezet, hogy kénytelenek a városkában maradni. Óriáskukacok támadnak rájuk, amikkel nem könnyű felvenni a versenyt, hiszen a föld alól támadnak…

Bár én felnőtt fejjel is képes vagyok úgy szeretni egy filmet, mint gyerekként, de mégis valamilyen szinten más élményt kapok tőlük, amikor újrázok sok-sok év után egy adott filmet, mint ahogy megéltem 5-6, vagy akár 9-10 évesen. Tény, ilyenkor már mást veszünk észre egy-egy filmben, esetleg értjük már a poénokat vagy az utalásokat is. Ez természetes, ám azt vettem észre, hogy sokan vannak úgy, hogy felnőttként már nem képesek leülni a gyermekkori kedvencük elé, mert vagy cikinek találják, vagy nem akarják elrontani az akkori élményüket. Részben talán érthető is, de azért én megpróbálnék újrázni egy-két régi kedvencet egy nehéz nap után, hátha segít pihenni.

Szóval bő 12-14 év után láttam újra a Tremorst, és még mindig jó volt, legalábbis az első rész. A film horrorként van beállítva, de a PG-13-as besorolás, jelzés értékű, tehát nem kell elvárni hatalmas nagy vérengzést, trancsírozást, mert ez a film nem erről szól. Tény, vannak benne öldöklések, de visszafogottak, és pont annyira komolyak, hogy fiatalon az ember egy kicsit beleborzongjon, majd odafigyeljen a film után, hogy hová lép, nehogy szörny teremjen előtte. Egy laza, mondhatni családi horrorfilm, ami inkább ijesztgetni akar, mintsem megfélemlíteni.

A főszerepben, a 90-es évek egyik sztárja Kevin Bacon kapott lehetőséget, és élt is vele. Társa, Fred Ward (kiköpött Manu Bennett, alias Deathstroke) se panaszkodhatott, hiszen együtt remek párost alkottak. Kicsit szerencsétlenek voltak ugyan, de szerethetőek, hiszen előszeretettel segítettek a városka lakóin. Nem akartak ők mást, csak elszabadulni végre a poros Nevada-i kisvárosból, hogy beteljesítsék a nagy amerikai álmot. Igazság szerint a filmben többnyire jó karakterek szerepeltek, egyikőjük se volt túlbonyolítva, de nem is nagyon lógtak ki negatív irányba, ami azért értékelhető, hiszen általában fel szokott tűnni egy-két idióta karakter, hogy idegesítsék a nézőt.

A Termors nem azért jó film, mert annyira túl van bonyolítva, vagy mert mély érzéseket vált ki belőlünk, hanem mert könnyed, laza, kellően poénos és horrorisztikus, valamint egy kissé B feelinges. Ezekből az összetevőkből alakult meg Ron Underwood filmje, amely a mai napig is remek szórakozásnak bizonyul. 7/10

Habár már javában beindult az idei kasszasiker-áradat, és tavasszal nem egy film lepett meg minket jócskán (elég csak megemlíteni például a Godzillát vagy A holnap határát az elmúlt hetek felhozatalából), azért a nyár mégis csak nyár. A tavalyi év volt a mozik legnyereségesebb nyara, az más kérdés, hogy ennél mi csak sokkal, de sokkal többet vesztettünk: a sci-fi évének kikiáltott 2013 végül néhol méltatlan pénztári bukdácsolásokkal, máshol pedig kellemetlen csalódásokkal apellált. Erre az esély idén is megvan bőven, hiszen mint olvashattátok, a tavaszi kínálat már eleve erősen megdobogtatta szívünket, valamint jövőbeni elvárásainkat valahova nagyon magasra tette, mégis a remény hal meg utoljára, mi pedig imádjuk megadni az esélyt bármely darabnak. Történjék bármi, mindenesetre nagy menüt veszünk.

Szóval átnyálaztuk az idei nyár menetrendjét, és most kiöntjük lelkünket előttetek, valamint egy tízes skálán jelezzük, hogy mennyire várjuk az adott produkciót. Pénznyelő Wachowskiék, világuralkodó majmok, ostoba robotok, nyugger és túlkoros alakulatok, valamint egy rakás idióta, harci mosómedvével az oldalukon: a mozgóképművészet ezen értelmiségi szeleteit fogjuk nézni vagy kerülni, ha már meguntuk az éppen aktuális nyári ciklont.

„Jumanji. Egy játék azoknak, akik maguk mögött akarják hagyni a világukat. A kockákkal kell dobni, hogy léphess a bábuddal. Aki duplázik, az még egyet dobhat, aki pedig elsőként jut a célba, az győz.” – hangzott el a filmben, miután a kis Alan Parrish felolvasta a játék leírását. A 90-es években valószínűleg sok gyerek fülelt a film végeztével, hogy nehogy dübörgő hangot kezdjen el hallani a padlásról, mert akkor az csak egyet jelenthet, hogy a Jumanji a közelben van. Joe Johnston családi kalandfilmje hátborzongató ugyan, de pont annyira, amennyire egy családi film az lehet.

A 12 éves Alan egy építkezésen talál egy ládát, melyben egy díszes, Jumanji nevezetű játék van. Az este folyamán az egyik barátjával, Sarah-val elkezdik a játékot, ám meglepődve tapasztalják, hogy a játék él. Alan a dobása után hirtelen eltűnik egy bizonyos dzsungelbirodalomba, ahonnan nem szabadulhat ki mindaddig, amíg valaki nem dob 5-öt vagy 8-at. Sarah rémülten távozik a Parrish házból, így 26 évnek kell eltelnie, mire valaki folytatja a játékot, és megdobja azt a bizonyos számot, ami kiszabadítja az addigra már felnőtté vált Alant. Ugyanakkor a játékot be kell fejezni, mert csak akkor kerül vissza minden a régi kerékvágásba, ha valaki kimondja a célba érés után, hogy Jumanji…

Annyi szent, hogy a Jumanji a világ legizgalmasabb játéka, de vajon filmként, hogyan muzsikál? Jól, annak ellenére is, hogy igazából nem több egy közepes filmtől. Se a humor, se a feszültségkeltés nem volt a csúcsra járatva, és még a karakterek is egészen felületesek voltak, de valamiért mégis működött a film. Működött, mert hangulatos volt, és veszettül érdekes, aminek hála, egy gyerek teljesen el tudott mélyülni egy efféle filmben, ráadásul még ott volt egy Robin Williams is, aki a 90-es években mondhatni a karrierjének a csúcsán járt. Egy könnyed családi kalandfilmhez nem is kellet ennél több.

A Jumanji első nézésre hatalmas élmény, pláne gyerekként, és ezt én is megtapasztalhattam anno. Amikor gurultak a dobókockák, és felizzott a zöldes fény a játék közepén, majd megjelent a közelgő veszélyforrás, akkor 5-6 évesen az ember mindent elfelejtett maga körül, és csak a filmre koncentrált. Vajon a pókok után mi jöhet még? Vajon az oroszlánnál van-e veszélyesebb dolog? Vajon mi lesz a következő dobásnál? Ezek olyan kérdések, melyek egy gyerek fejében megfordulnak, miközben nézi a Jumanjit, és melyek érdekessé teszik az egész alkotást. Joe Johnston nem alkotott mesterművet, de a filmje egy olyan élménnyel gazdagíthat egy gyereket, amit soha nem felejt el. Lehet, hogy ez túlzás, de én így érzem, és rám így hatott, mert a Jumanji egy majdhogynem tökéletes családi mese, ami igenis a gyerekeknek szól első sorban.

Tény, hogy felnőtt fejjel már nem ütött akkorát, mint régen, és tény, hogy előjöttek a filmnek a hibái, mint például a felületes történetmesélés, de azért sikerült feleleveníteni egy remek élményt, amit remélem más is megtapasztalt anno. Tehát, aki még nem látta a filmet, az tegyen egy próbát vele, mert megéri. 8/10

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen ember, aki rajongani tud egy olyan filmért, ami bár sosem tartozott a legjobbakhoz, és igazából sokat látott hollywoodi sablonokra épül, de mégis bármikor, bárhol hajlandó vagyok megnézni, bármiféle nehézség nélkül. Számomra az egyik ilyen alkotás Dominic Sena filmje, a Tolvajtempó, ami az újranézés után újfent bizonyítani tudott. Egyszerűen nem tudok betelni vele, hiszen emiatt a film miatt lett nagy kedvencem Nicolas Cage is, és emiatt szerettem bele Eleanorba.

Az autótolvajok királya, Randall "Memphis" Raines visszavonult, és jó útra tévedt. Egy nap azonban egy régi barátja azért látogatja meg, hogy rossz híreket közöljön vele. Memphis öccse, Kip bajba került, és csak a bátyja mentheti meg azzal, hogy ellop 3 nap alatt 50 luxuskocsit. Na, nem mintha ez olyan könnyű lenne…

Hogy miért szeretem ezt a filmet? A válasz nagyon egyszerű. Tele van jó színészekkel, elképesztően király az egész film hangulata, fasza zenéket tolnak benne (amikor felcsendül a Low Rider, whááá), valamint csordultig van verdákkal, amik között ott van minden idők egyik legjobb kocsija is, a ’67-es Shelby GT 500-as. Ennél több dolog nem is kell ahhoz, hogy valakit lenyűgözzön egy film, pláne ha egy popcorn moziról van szó. Természetesen a felsorolt pozitívumok mind-mind jól működnek egymás mellett, és az egyszerű, de annál jóval pörgősebb forgatókönyv is remekül illeszkedik az összképbe. A Tolvajtempó nem egy bonyolult film, sőt nagyon is egyszerű, de ez mind a film előnyére válik.

A film egy sokat látott irányvonalat követ. „Szedjük össze a régi csapatot, majd rázzuk ki a kisujjunkból a feladatot, mert úgyis mi vagyunk a királyok. Persze a végén beüt a gikszer, de ez nem gond, mert a stáblista előtt úgyis happy end lesz.” Egyszerű, de hatásos forgatókönyv, ám mit sem érne, ha a színészek nem adnák hozzá azt a bizonyos pluszt, amit megkövetelünk tőlük. Főszerepben Nicolas Cage, aki hozza a laza, higgadt jófiút, aki veteránként tér vissza a terepre, hogy kihúzza a szarból az öccsét. Pazarul játszik, és illik is rá a szerep. Mellette olyan nevek tűnnek fel, mint Giovanni Ribisi, a laza, de kőkemény Angelina Jolie, a csendestárs Will Patton, az öreg és bölcs Robert Duvall, illetve a néma Vinnie Jones. Eszméletlenül jó csapatot alkotnak, és mindenkinek megvan a saját helye, és azt 100%-ason ki is használják. Ugyanakkor a Tolvajtempó nem csak egy csapatból áll, mert vannak benne olyan ellenségek és szimatot fogú zsaruk is, akik tovább színesítik az összképet. Christopher Eccleston talán kaphatott volna egy kicsivel több szerepet is, de Raymond Calitri szerepében eléggé meggyőző főgonosz volt, ám én nem is igazán őt emelném ki, hanem a zsaru vonalat erősítő Delroy Lindo-t, aki itt is zseniális rendőr. Hatalmas forma, egyszerűen nem lehet utálni. A film egy igazi össznépi banzáj.

Amit még mindenképpen meg kell említenem, hogy Memphis és Eleanor kapcsolata űberel sok romantikus filmben lévő drámát, és ez nem vicc. Ám sajnos azt sem szabad elfelejteni, hogy a filmben látható minden idők egyik legszívszorítóbb jelenete is, amikor a vaskarmok összezúzzák… áhh inkább hagyom is, még bele gondolni is fáj. A Tolvajtempó tehát egy kegyetlenül hangulatos, eszeveszett tempót diktáló kocsis akciófilm, ami a könnyedségével, és az egyszerűségével tud igazán szórakoztatóvá válni. A Long Beach-i hajsza ráadásul felteszi az i-re a pontot. 9/10

Tony Scott a meglepően nyers és művészi vámpírfilmje után teljesen új vizekre evezett, és megrendezte a 100%-ig amerikai Top Gun című filmet, mely nem csak a 80-as évek egyik legsikeresebb alkotása lett, de akkora hatással volt a fiatalokra, hogy a premiert követően a hatszorosára nőtt azok száma is, akik az amerikai haditengerészethez jelentkeztek. Nem utolsó sorban pedig ez a film hozta meg Tom Cruise-nak is az igazi áttörést és vált nagybetűs szupersztárrá.

Maverick remek vadászpilóta, de nagyon magának való, így kissé veszélyes a levegőben. Miután bekerül a Top Gun elitképzőbe, összetalálja magát a legjobb vadászpilótákkal, akik közül csak egy győzhet, és nyerheti el a TG díjat. Az élete azonban már nem csak a repülésről szól, mert a képbe kerül egy nő is, valamint megannyi tragédia…

Tony Scott sose bonyolította túl a filmjeit, de hát miért is tette volna, amikor a bot egyszerű történetet is remekül tudta tálalni. Meg hát igazából egy hajdani klip rendezőről van itt szó, tehát voltak bizonyos berögződései, amik néhol előnyére, néhol pedig hátrányára váltak. Tulajdonképpen a Top Gun nem is egy film, hanem egy hosszú klip, de talán inkább egy reklám az amerikai haditengerészetről, ahol a látottak alapján király élet van. A pilóták napszemüvegekben járnak, önteltek és hajtja őket a versenyszellem, valamint motorral furikáznak fasza bőrkabátban. Ennél jobban nem is lehetne az arcunkba tolni a reklámozni kívánt „terméket”. De Tony Scott úgy csinálta meg mindezt, hogy filmként is működjön. Leszerződtették a főszerepre az évtized szépfiúját, mellé csaptak egy Val Kilmert, és telepakolták „amerikai hős” sablonokkal.

Tom Cruise a szépfiú, aki iszonyat tehetséges, de nem bír az erejével, majd megpróbálják helyrerakni, de nem sikerül, ám beüt egy kis dráma, ami végül megtanítja őt, hogy hogyan váljon igazi hőssé. A zene természetesen szól ez idő alatt és a végén pedig jön a szokásos happy end, majd a stáblista. A mozinéző pedig hatalmas nagy mosollyal lép ki a teremből, és indul el az első toborzó standhoz, hogy belőle is Tom Cruise legyen.

A film jó, sőt nagyon is jó. Olyan hangulattal árasztotta el Scott a 105 perces játékidőt, amire csak kevesen képesek, bár ehhez kellett egy remek soundtrack is, egy Berlin - Take My Breath Away című számmal. Néhol amúgy tényleg olyan érzés kaphatja el az embert, hogy az MTV-t nézi, ahol éppen egy zenés klip fut. A kamera beállítások, a hatásvadász Tom Cruise nézések a távolba mind-mind erre utaltak. Ezzel nem is volt gond, hiszen az összkép fantasztikusra sikeredett, és ilyenkor még azt is meg tudjuk bocsájtani neki, hogy a romantikus részek igencsak banálisra sikeredtek.

A Top Gun egy igazi gyöngyszem a 80-as évekből, és nem hiába vált kultfilmmé. Tony Scott itt vált igazi nagyágyúvá, és Tom Cruise is itt mutatta meg, hogy lehet rá számítani, ha egy blockbusterről van szó. Szinte hibátlan szórakozás. 9/10

Arnold Schwarzenegger megbukott a pénztáraknál, de visszagondolva ez nem is volt olyan meglepő. Egy olyan filmet hozott létre John McTiernan rendezővel, amit az akkori filmszeretők nem érthettek teljesen, mert az Utolsó akcióhős nem csupán egy egyszerű akció-vígjáték akart lenni, hanem jóval több annál. Egy film a filmben, ami az utókornak készült, mert mára lett világos, hogy egy olyan korszakot figurázott ki, ami a 90-es évek középére végleg eltűnt.

Jack Slater nyomozó a legtökösebb zsaru, aki valaha a filmvásznon szerepelt. A filmvilág az otthona, és a bűnüldözés az élete. Azonban minden gyökeresen megváltozik, amikor a 11 éves Danny hirtelen megjelenik a kocsija hátsó ülésén. Mind a ketten értetlenül állnak a helyzet előtt, hiszen Danny pár perce még a moziban csücsül, hogy megnézze a legújabb Slater-kalandot, erre most ott van a hőssel egy légtérben…

A sebezhetetlen akcióhősök ideje lejárt a 90-es évekre, és ekkor már kockázatos volt a régi sablonra építeni a filmeket. Schwarzenegger ezt látta, ezt tudta, és ezért vállalta el az Utolsó akcióhős főszerepét. Mondhatnánk úgy is, hogy Bruce Willis beleköpött a levesébe, mert a szeretett John McClane-ünk elindított egy új divatot, a vérző, izzadt, sebezhető hősök kalandját, ami megpecsételte a korábbi akcióhősök életét. McTiernan nem csak egy akciófilmet gyártott, hanem egy öniróniával átitatott Schwarzenegger kalandot, ami amellett, hogy poénos volt, még tisztelgett is a leáldozott hősök előtt (illetve ki is figurázta őket). Talán a legtalálóbb szó az alkotásra, hogy egyedi. Egyedi, mert nem gondolom, hogy sok olyan film van, amit jobbá tesznek az évek. Az utolsó akcióhős mára lett igazán nagy alkotás. Mára vált a csiszolatlan, meg nem értett filmből igazi gyémánt. (jó, talán egy kicsit túlzok).

Ugyanakkor mégis furcsállom a film bukását, mert egy nagyszerű forgatókönyv tartozik hozzá. Talán annyi az egész baj vele, hogy kissé el lett nyújtva. Érdekfeszítő, eseménydús, és csavaros, méghozzá nem is kicsit. Azt meg már csak mellékesen jegyezném meg, hogy elképesztő mennyiségű utalás van korábbi filmekre, és nem csak az Osztrák Tölgy filmjeire. A filmrajongóknak egy igazi aranybánya, - bár amikor megpillantjuk a Stallone nevével fémjelzett Terminator 2 plakátot, akkor kissé megijedhetünk, de szerencsére gyorsan tisztázódik a helyzet – mert a Forman Amadeusától kezdve egészen Van Damme-ig minden megtalálható benne. McTiernanék emellett nem csak felszíni dolgokkal törődtek, mert a filmnek mélyebb gondolatai is voltak. Egyrészt kaptunk egy mesét, amiben minden szép és jó volt, másrészt pedig figyelmeztettek minket, hogy: „Jól figyelj, mert a valóság rideg és fájdalmas, ahol nem osztottak lapot a filmes sablonoknak”.

Visszatekintve azt látjuk, hogy az évek során mennyire eltűntek a 80-as évek nagyjai, vagy ha nem is tűntek el teljesen, akkor is valahol hátul kullognak a nézők érdeklődési listáján. Most látjuk azt, hogy a politikus poénok mennyire váltak igazzá, és hogy a Jack Slater féle figurák mennyire nem kellenek már az embereknek. Izompacsirták ide, egysoros beszólások oda, ez az időszak eltelt, és sajnos ez már nem divat. Shane Black megírta, John McTiernan megrendezte, Arnold Schwarzenegger pedig eljátszotta az Utolsó akcióhőst. 8/10

A horror mint filmes zsáner, az elmúlt cirka tíz évben, mondjuk ki, haldoklik. A kétezres években volt egy nagy rémségáradat, újra támadtak a nyolcvanas évek óta leginkább a sírjaikban szendergő zombik, még maga a nagy George Romero is visszatért a köztudatba, retteghettünk japán szellemlányoktól, és kialakult egy új alműfaj, az úgynevezett „torture porn”, melynek legismertebb képviselői Eli Roth Motel filmjei, illetve a sokak által kedvelt Fűrész sorozat. Az utóbbi kategóriába eső művek művészi, vagy úgy általában akármilyen értékeiről kár is vitát indítani, lehet őket utálni, vagy szeretni, kinek-kinek az ingerküszöbétől függően. Egy biztos, hogy filmtörténeti, vagy hogy kicsit azért szűkítsük a kört, horrorfilm-történeti szempontból megkerülhetetlenek. Mostanra viszont ez a vonal is kifulladt, nem meglepő módon, hiszen olyan nagyon variálni, újat hozni bele nem könnyű, a mára kultstátusznak örvendő, mondjuk így, „fő művek” eléggé megszabták a kereteket és a később készült hasonló produkciók alkotói talán nagyon meg sem próbáltak kitörni ezek közül.

Ám a vérben forgó szemű, borzalmakra kiéhezett horror rajongók szerencséjére azért mindig akadnak kreatív arcok a szakmában, akik imádott műfajukon belül tesznek le valami maradandót az asztalra, még ezekben a horrorban szűk időkben is. Ami meglepő, az talán az, hogy ezúttal nem Amerikából, nem Európából, vagy esetleg Japánból érkezik az a bizonyos film. Kedves olvasók, fogadjátok szeretettel a hazai mozikban a Csúnya, gonosz bácsikat, egyenesen Izraelből!

A film nyitánya, és egyben elég hangulatosra sikerült főcíme felvázolja a később kialakuló bizarr alapszituációt kiváltó konfliktust, majd pedig rögtön az események sűrűjébe csöppenünk, amint három, első blikkre nem túl jólszituált nyomozó „vallatja” a hidegvérrel elkövetett gyerekgyilkosságok gyanúsítottját. Az ipse, akit puszta ököllel és egy telefonkönyvvel felváltva püfölnek, van vagy 50 kiló, arca akár egy menyété, egyébként meg hittantanár. Pont így képzelünk el egy hidegvérű, pedofil gyerekgyilkost, ugye? Hát persze hogy nem. Na de mi van, ha mégis? Hiszen sosem lehet tudni, pont ez a félelmetes az egészben. Ez a kétségbe ejtő bizonytalanság az egyik dolog, amitől tud működni Aharon Keshales és Navot Papushado második közös filmje. Nagyon ügyesen játszanak vele és végigviszik az egész filmen, a színészek pedig remek alakításokkal segítik a direktor urakat ebben a nézők idegeit tépázó játékban.

A szerencsétlen flótás aztán cseberből vederbe kerül, minekután a nyomozók kénytelenek szabadon engedni. Előkerül egy újabb áldozat holtteste, a lány befolyásos apja - Tzahi Grad veszettül jó alakításában -, pedig vesz egy kis hegyi víkendházat csak azért, hogy ott kiszedje a feltételezett, bár számára és az egyik nyomozó által is biztosra vett gyilkosból, hogy hova ásta el a lánya levágott fejét. Egy némileg elcseszett akció keretén belül el is kapja a kis hitoktatót, a zsaruval egyetemben, hogy aztán beszédre bírja, válogatott módszerekkel. Újtördelés, körömtépés, minden, illetve majdnem minden, amit az a bizonytalan kilétű beteg állat is megtett a kislányokkal, mielőtt egy rozsdás fűrésszel lemetszette volna a fejüket.

A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy egy újabb vérkomolyan vett, gyomorforgatóan gusztustalan, explicit erőszakban tobzódó kínzós filmmel van dolgunk. És most jön a másik dolog, amitől a Csúnya, gonosz bácsik jó filmnek mondható. A töménytelen, sokkoló grafikus erőszakból visszavettek az alkotók – persze azért akadnak nyalánkságok – helyette sokszor csak beszélnek arról, amit mondjuk a sokadik Fűrész film premier plánban megmutat, de roppant hatásos módon, így akaratlanul is elképzeled a véres rémképeket, valamint olyan szintű feketehumorral van átitatva az egész film, hogy azt öröm nézni és hallani, a színészek pedig kiválóan végzik a dolgukat. Röhögtél már pedofil sorozatgyilkosról szóló filmen? Hát, ha ezt megnézed, fogsz. És ne szégyelld, nem veled van a baj, egyszerűen csak működik a cucc, úgy ahogy azt az alkotók elképzelték.

Quentin Tarantinoval, akinek a filmről alkotott véleménye miatt ordas betűkkel virít a neve a plakáton, azért nem értek egyet. Túlzás lenne azt állítani, hogy a Csúnya, gonosz bácsik a tavalyi év legjobb filmje, de azért elég jó. Jól megírt és megrendezett, furcsa műfaji kavalkád ez, az operatőri munkára sem lehet panasz, mely nem egy esetben idéz meg nagy európai elődöket, nekem legalábbis többször is eszembe jutott az olasz éra a film nézése közben. Némi kivetnivalót a befejezésben láttam, de előfordulhat, hogy egy majdani újranézés alkalmával ez átértékelődik. Érdemes hát odafigyelni az izraeli srácok jövőbeli tevékenységére, illetve úgy általában az izraeli filmművészetre. A horrorfanoknak, illetve a feketehumorra fogékonyaknak pedig irány a mozi!   7/10

Csak, hogy tisztázzuk: semmilyen déjá vu-poént nem fogok elsütni! Már csak azért sem, mert úgy vélem, ezen a héten csúcsosodik ki igazán a nyári blockbuster-szezon, még akkor is, ha csak május van: idén nem egy filmért lelkesedtünk már, az Amerika Kapitány 2-ért különösen, de amit Doug Liman most lerendezett – a Mr. és Mrs. Smith, valamint egy Hipervándor után -, kijelenthetem, nem kicsit aláz.

Most akkor Tom Cruise úgy döntött, hogy bevállalja az összes okosabb scif-i akciófilmet? Lehet, mindenesetre nem bánnám, mert, ahogy tavaly az Oblivion-ben, úgy idén is jól hozta a hőst, kinek életét számára is ismeretlen titkok övezik, a játékából pedig abszolút kitör a felfedezés iránti lelkesedés, legalábbis a kezdeti homály utáni szándék ez iránt. Nem kell itt az évszázad rejtélyeire gondolni, mégis örömteli ez az egész, nem csak a színész, de az alapanyagok miatt is (az Oblivion képregényből, ez pedig egy japán könyv történetéből lett adaptálva).

Arról, hogy miért is ez lenne az akciófilmek Idétlen időkig-je (vagy Tom Cruise a csatamezők Kenny-je): Cage tiszt (Cruise) egy nap a Mimic-ekkel szemben találja magát a csatatéren, képzetlenül és esetlenül. Hamar megmurdel, de hirtelen ugyanazon a katonai batyun ébred, és ugyanaz az alak „kopaszozza” le intenzív rugdosások közepette, mint ahogy tegnap is. A szalag visszatekerve, a játék újraindult, a tisztből lett katona pedig magyarázkodhat mindenkinek arról, miképpen is lehetne megnyerni a "holnap" örök vereségre ítéltetett ütközetét. Nos, ez a felütés távolról sem lesz annyira ikonikus, mint a Bill Murray-klasszikusban, de ahogy önmaga koncepciójára épít a film, az már az első pillanatban megvett kilóra: a kezdetben még nyilván humorizálunk vele (nem egy enyhén fekete humorba szaladunk majd bele), de amikor kiderül a titok és a képesség forrásának tényét is befogadtuk, utána senki se képzelje azt, hogy csakis unalmas önismétlésként vágunk bele ugyanabba a napba.

Nem ám, ahogy közeledünk a megoldás felé, Tom Cruise csak elhinti egyszer hasonló vizeken evező, most pedig sztárharcosként tetszelgő bajtársnőjének (a mindig tátott szájjal bambuló - és pusztító - Emily Blunt-nak) a pillanatnyi tényállást, utána építi tovább a dominót, amíg az le nem dől egyenesen a célig. Néha a narratíva alulról építkezik felfelé, de ez nyilván fásult módja lenne az állandó elbeszélésnek, szóval ahol nem szükséges, vagy ahol szimplán jobban elsülhet, ott „in medias res”-elven oldódik meg a probléma. És én, köszönni szépen, csak zabáltam ezeket a jeleneteket, amelyek úgy az utolsó negyed óráig pörögve váltogatták is egymást.

Volt is miről falatozni, az IMAX vásznán úgy robbant minden, ahogy az legközelebb a következő Transformersben fog majd, csak ott nyilván egy „kicsit” butábban. Persze nem a 3D miatt mondom, hanem mert teljesen jó helyre ment a 175 millió dollár effektekért felelős hányada: a mechákban felsorakozó emberiség és a Mimic-hordák ugyan egyáltalán nem estek új keletű átszabás alá dizájnügyileg, mégis úgy tetszelegnek, hogy egyből kezedbe fognál egy kontrollert és normális videojátékért könyörögnél belőle (de úgyse kapsz).

Az a néhány dolog, amik kizökkenthetik az embert, az egyrészt Brendan Gleeson szakállának hiánya, másrészt a hadsereg ősbunkó mivolta: értem én, hogy a sztereotípia örökre levakarhatatlan marad, mégis, ha a Föld már-már készen áll az idegen flotta leverésére (még ha nem is teljesen), valamint birtokában van a megfelelő technológiának, akkor az ósdi militarista mentalitás is lecserélődhetne már. A főszereplő tetteit (minden nap ugyanúgy) végigkövető raj tagjai nem ódzkodnak a tipikus „magasztos” kijelentésektől, a végső csatában (azaz a már említett utolsó negyed órában, ami amúgy sem ennek a filmnek a csúcspontja) pedig mindenki meghalna mindenért és mindenkiért, ami egy napnyi ismertség után (emlékezz folyton ki ismer minden egyes mozzanatot!) nem valami hiteles.

Nem hittem volna még pár hete, hogy ennyi mindent muszáj lesz kiírnom magamból alanyunk kapcsán, mégis így történt: lehet egyszer majd ízekre szedem a látottak logikai alapjait, viszont pillanatnyilag a már említett „magasztos” kijelentések csábító karmai közé szorultam, és kijelenthetem, hogy amíg Tom Cruise a változó egy konstans holnap történetében, amely újra és újra indul, addig A holnap határa maga a kötelező alap az idei blockbusterek egyébként sem ócska forgatagában. És csak, hogy tisztázzuk: semmilyen déjá vu-poént nem fogok elsütni! 9/10