A 80-as és 90-es években boldog-boldogtalan buddy cop filmet rendezett, mert egyszerű volt, jó volt, és sikeres volt. A zsáner legjobbja, egyértelműen a Halálos fegyver széria, ám, ha körbenézünk, akkor észrevehetjük, hogy sok remek alkotást lehet még felfedezni ebben a műfajban. 1989-ben Andrei Konchalovsky is megrendezte a sajátját, méghozzá két szupersztárral, Stallonével és Kurt Russellel.

Tango és Cash ellentétei egymásnak. Egyikőjük lepukkant lakásban él, farmerban járkál, és viselkedési zavarokkal küszködik, míg a másik, öltönyben feszít, és bankárt játszik. De egy valamiben megegyeznek: mind a ketten saját magukat tartják a város legjobb zsarujának. Egy alkalommal azonban szövetséget kell kötniük, mert egy nagyágyú beleköp a levesükbe, és hidegre teszi őket. Az üldözőkből, üldözöttek lettek…

A film forradalmasította a semmit. Annyi újítás van benne, hogy egy ujjunkon is meg tudjuk számolni, de mégis működik a film. Konchalovsky nem kockáztatott, a jól megszokott buddy cop sablonokat belerakta a filmbe, és megalkotta a saját moziját, amit végül a két főszereplő után nevezett el Tango és Cash-nek. Meg lehet szólni, hogy lopott, meg fantázia nélkül rendezett filmet, csak felesleges, mert amíg szórakoztató a végeredmény, és nem válik kínossá, addig a kutyát nem érdekli, hogy hányszor látott szituációkat kapunk az arcunkba. A direktort és az írót egyetlen egy dolog miatt lehet támadni, hogy nem volt egy épkézláb főgonosz a filmben. Jack Palance hiába jó színész, de itt semmit nem tudott hozzáadni az összképhez. Egy sótlan, idétlen karaktert kapott, akit egyáltalán nem lehetett komolyan venni, és még veszélyt sem jelentett a két főhősre. Akit, akiket dicsérni lehetett az Mr. Állkapocs (Robert Z'Dar) és a lófarkas Brion James volt. Ugyan nem kaptak nagy szerepet, de ők legalább vittek színt a sötét oldalba.

Csak úgy, mint a legtöbb buddy cop moziban, itt is remekül muzsikált a két nagyágyú. Stallone és Russell jól kiegészítették egymást, ami egy remek alapként bizonyult a sok poénhoz és akcióhoz. (Stallone ráadásul még saját magát sem kímélte, ugyanis kijelentette, hogy Rambo egy buzi.) Ha már akció… a végjáték el lett rontva. Hiába akciódús az utolsó 10-15 perc, amikor annyit látunk, hogy egy sebezhetetlen tankban száguldozik a két sztár. Nem tudom, de ha két lábon járkáltak volna, akkor sokkal pofásabb csatát lehetett volna vívni az ellenséggel. A film többi részében teljesen rendben voltak az akció jelenetek, de a végén túl nagyot akartak.

A Tango és Cash önmagában nem több egy átlagos akció-vígjátéknál, de ami mégis többé varázsolja, az a két sztár, és igen… ennyi is elég volt ahhoz, hogy a film közkedvelt legyen. Konchalovsky minden tőle telhetőt megtett, hogy az akció és a vígjáték műfajon belül is előkelő helyet foglaljon el a Tango és Cash, de a végeredmény kissé darabos lett, ám ettől függetlenül élvezhető. Kiemelkedő teljesítményt sajnos egyik esetben sem lehet tapasztalni. 7/10

Tod Browning legismertebb filmje, a Dracula után hozta tető alá legkülönösebb művét, melyre akár a filmtörténet egyik első igazi botrányfilmjeként is tekinthetünk. És hogy mitől is az? Talán nem is attól, hogy valódi szörnyszülöttek, úgynevezett slideshow freak-ek szerepelnek benne, akiket előszeretettel mutogattak vándorcirkuszokban, hanem a mondanivalója miatt, melyet kegyetlenül vágott a nézők képébe.

Egy különös cirkuszi társulat életébe nyerhetünk bepillantást, mely igen népes tábort vonultat fel a fent említett, valamilyen testi fogyatékossággal élő emberekből. Egyikőjük Hans a jóképű törpe, aki szemet vet a csinos légtornásznőre Cleopatrára. A nő amilyen szép kívül, annyira rút a lelke. Miután tudomást szerez róla, hogy Hans jelentős vagyont halmozott fel, az ujja köré csavarja, és Herculessel, a show erőemberével ördögi tervet eszelnek ki ellene. A szörnyszülöttek pedig revansot vesznek.

Az MGM a Universal horrorok konkurenciájának szánta a filmet, biztosra próbáltak menni így az egyik legismertebb klasszikus szörnymozi rendezőjét is leszerződtették, arra viszont valószínűleg nem számítottak, hogy a címszereplőket valódi, fogalmazzunk így, mutatványosokkal fogja eljátszatni. A stúdió rövid időn belül vissza is hívta a filmet, Angliában pedig az első bemutatót követően 30 évig be volt tiltva. Ezt követően egy Dwain Esper nevű exploitation producer és rendező kezébe került a film, így a hatvanas-hetvenes évek amerikai midnight movie és grindhouse őrülete alatt tett szert igazi kultuszra. A valódi testi fogyatékossággal született szereplők miatt nyugodtan nevezhetjük korai exploitation-nek, és bár a horrorfilm címke lemoshatatlanul rá van ragasztva, ennek ellenére, ha némileg el tudunk vonatkoztatni az elsőre talán mai szemmel is sokkoló látottaktól, lélektani drámaként is tekinthetünk a filmre, melynek mondandója nyíl egyenes és egyszerű. Az úgynevezett szörnyszülöttek mind békés, jó kedélyű, kedves emberek, míg a gyönyörű Cleopatra, valamint csatlósa Hercules, a testi tökéletesség megtestesítői viszont velejükig romlott, gonosz emberek.

Eredetileg a film végén Herculest elkapták majd kasztrálták, és láthattuk volna, ahogy később szopránt énekel, illetve ha minden igaz az is le lett forgatva, ahogy Cleopatrából magukhoz hasonló rémet kreálnak. Ezek a jelenetek azonban sajnos hiányoznak a végső változatból, hiányuk egyébként szembeötlő, a film végi üldözés egyszer csak megszakad, mintha baltával vágták volna a filmet.

Nehezen emészthető, nyomasztó alkotással van dolgunk, nem is igazán szórakoztató, és nem azért mert eljárt felette az idő, hanem a témából adódóan, ám mégis erősen ajánlott darab minden filmtörténeti különlegességek iránt érdeklődő embernek.

Roland Emmerich és Michael Bay a két legnagyobb zseni Hollywoodban. No, nem azért mert olyan remekműveket tesznek le az asztalra, amik filmtörténeti mérföldkőnek számítanak, hanem azért mert leszarják, hogy a kritikusok hogyan vélekednek a filmjeikről. Megcsinálják, és bankot robbantanak, majd belevetik magukat a következő projektbe. Bay a 4. Transformers filmjét csinálja, holott a 2. rész is már csak látványorgia volt, Emmerich pedig megtanította a 90-es években az embereket popcornt zabálni. Kevés olyan rendező van a világon, aki szinte mindig nagy költségvetéssel dolgozhat, és ennek ellenére mindig a jól bejáratott sablonokra építi a filmjeit. Semmi kockázat. Ők ezt csinálják, és szinte mindig nyernek.

Az emberek ünnepelni készülnek, hiszen hamarosan július 4-e. Azonban a piros betűs ünnep előtt néhány nappal megjelennek az idegenek. Hatalmas űrhajókkal érkeznek a Földre, hogy ellepjék a fontosabb városokat. A céljuk, hogy elpusztítsák az emberiséget. Az első támadás után az emberek reménytelen helyzetbe kerülnek, és még az USA elnöke se tudja, hogy mit kéne tenni…

Vajon lehet rossz forgatókönyvből, jó filmet csinálni? Természetesen, bár ehhez nem árt, ha Roland Emmerichnek hívnak, és a kezeid alatt egy meglehetősen impozáns szereplőgárda dolgozik. Emmerich filmjének az igazi ereje a túlzásokban rejlik. Soha nem látott pusztítás, több mérföld átmérőjű űrhajók, világméretű bakik és hülyeségek, valamint rendkívül buta karakterek. A függetlenség napja egy igazi trashfilm (csak jó sok pénzből), de mégis imádnivaló, egy 145 perces tömény szórakozás.

Imádnivaló, mert mennyire király már, hogy Will Smith kiüt egy ufót, vagy hogy az USA elnöke rakétákat lő ki egy vadászgépből az űrhajókra. De említhetném a piás pilótát is, akit elvileg 10 évvel korábban már elraboltak a földönkívüliek, hogy kísérleteket végezhessenek rajta. Emellett az sem elhanyagolható, hogy az emberi faj annyira fejlett, hogy képes egy sima mezei vírussal megfertőzni az idegen lények eszközeit, akik aztán semmit nem tudnak kezdeni a fertőzéssel. Hol a NOD32 vagy az Avast? Fejletlen barbárok, azt hiszik, hogy elbánhatnak az USA-val július 4-én?

Emmerich alkotása gyermekien naív, és rendkívül felületes, ám szórakoztatóbb, mint sok zsánertársa. De miért, hiszen ez a film rossz! Azért, mert Bill Pullman a valaha volt legjobb USA elnök, Will Smith lazább, mint valaha, Jeff Goldblum szerényebb, mint bármelyik zseni, valamint Randy Quaid a legcoolabb pilóta, akit az ember valaha láthatott a filmvásznon. Ezek a színészek szállították a sikert még úgy is, hogy a szövegeiket egy 5 éves óvodás írta. Az ID4 ezenfelül hangulatos és látványos (bár mai szemmel már nem annyira, de ez legyen a legkisebb bajunk), valamint jó zenékkel van tarkítva. Ja igen, ha már zene… ennél amerikaibb már nem is lehetne, de hát ez az egész filmre igaz. Az USA a király, az USA a legnagyobb, az USA a legjobb. Lehetne utálni ezért ezt a filmet, mert megy benne keményen az önimádás, de Emmerichnek a fő célja a szórakoztatás volt, nem pedig a politika.

Sikerült is neki, mert több mint 800 millió dolláros bevételre tett szert világszerte a film, és Emmerich neve örökre belevésődött a történelemkönyvekbe. Megalkotta a világ legbutább baromságát, amit az emberek egyszerűen imádtak. Jól van mozibajárók, üljetek le, 1-es! 8/10

Ui: Vajon mi lett azokkal a kurva nagy űrhajókkal? Hova hordták szét az emberek?

Sokan úgy tartják, hogy a filmtörténelem legerősebb éve az 1994-es volt. Ebben van is valami, mert tényleg elképesztően sok kiváló – mára már klasszikussá váló – filmet adott azaz év, így szerencsésnek mondhatja magát a holland direktor is, hogy ebben az évben vágott bele a Féktelenül moziba, mert a siker így mondhatni "garantált" volt. Jan de Bont alkotása talán nem ér fel egy Forrest Gump vagy Remény rabjai mellé, de kétségkívül a 90-es évek egyik legjobb atmoszférájával rendelkező filmjévé vált az idők során, aminek hála Keanu Reeves és Sandra Bullock is felkerült arra a bizonyos színészekkel ellátott térképre. 1994, tényleg nagyon jó volt!

Jack Traven a Los Angeles-i rendőrség különleges terroristaellenes csoportjában szolgál. Bátor és vakmerő, mondhatni a város legjobb zsaruja, ám egy titkos bűnöző még rajta is kifog. Egyik feladat után a másikba küldi Jack-et, akinek minden erejét és tudását össze kell szednie, hogy túljárjon az ellenfele eszén. Egy zsúfolt busz utasait kell megmentenie, miközben száguldanak, ám ha egy ember is leszáll a buszról, akkor a járműre helyezett bomba felrobban, valamint 50 mérföld/óra alá sem eshet a sebességük…

Jan de Bont sokáig csak operatőrként tevékenykedett, ám ő is kipróbálta magát rendezőként, és amikor megkapta az első rendezői munkáját, akkor ő úgy döntött, hogy három filmet ad majd egy áráért. A Féktelenül tulajdonképpen két rövidfilm és egy átlagos hosszúságú mozi, de mindegyik nagyon jól működik külön-külön, és egyben is. Aki már látta, az tudja, hogy miről beszélek, aki még nem, annak pedig nem lövöm le a poént, mert az már hatalmas nagy spoiler lenne. Lényeg az, hogy egy kiváló filmről beszélünk.

A Féktelenül nem csupán a csavaros és érdekfeszítő forgatókönyvével tudja megnyerni a nézőt, hanem a filmben lévő karakterekkel, feszültséggel, sebességgel, valamint a zenével. Ezen elemek összességéből született meg a végeredmény, mely többszöri újranézés után is odaszegez a fotelba. Elképesztő dinamikával rendelkezik a film, ami miatt, mi is azt érezhetjük, hogy ott ülünk azon a tetves buszon, és együtt lélegzünk Keanu Reevesszel, és együtt próbálunk meg kiszabadulni a nehéz helyzetből. Egy igazi andrenalinbomba. A film esetében az sem elhanyagolható tényező, hogy Dennis Hooper személyében egy irritáló, de annál jóval okosabb főgonoszt is kapunk. Persze Ő csupán csak egy hóbortos különcnek tartja magát.

A majd’ két órás játékidő egy szemvillanás alatt eltelik, holott rengeteg minden történik ez idő alatt, de éppen emiatt szórakoztató. Nem gondolkodunk, hanem csak élvezzük a száguldást, és a vészhelyzetet. A féktelenül nem érdemtelenül maradt fenn az utókornak. Egy fantasztikus szórakozás, amiben Keanu Reeves is lehengerlően jó akcióhős. 8/10

Arnold Schwarzenegger, Kommandó… Arnold Schwarzenegger, az egyszemélyes hadsereg… Arnold Schwarzenegger, Arnold Schwarzenegger… hangzott el a Film+ reklámjában, ami egyszerre volt egy zseniálisan összerakott montázs, és egy kegyetlenül vicces reklám. A kommandó egy szar, de tényleg, ám mégis zseniális, mert ott van benne Arnold Schwarzenegger. És ez elég volt ahhoz, hogy klasszikussá tudjon válni a film, mert ha mondjuk egy noname senki játszotta volna el John Matrix-et, akkor ezt a filmet senki nem emlegetné fel. (ez sok filmre igaz, de azért a Kommandó sok sebből vérzik) De nem így történt…

John Matrix egy ideje felhagyott az erőszakkal és a lányával él visszavonultan a hegyekben. Egy nap azonban rossz híreket kap, majd pillanatok alatt elrabolják a lányát. Matrixnek vissza kell térnie a terepre, mert ha nem teszi meg azt, amit a terroristák kérnek, akkor a lányát megölik…

A 80-as és 90-es években rengeteg B kategóriás film készült, melyek könnyedén elvesztek volna a süllyesztőben, ha nem egy korszakos ikon játszotta volna el a főszerepet. Gondolok itt a most kritizált Kommandóra, vagy a Stallone nevével fémjelzett Pusztítóra, de Kurt Russell, Nagy zűr kis Kínában című filmjét is megemlíthetném. Tény, hogy manapság is sokat számít, hogy milyen sztárok vannak egy-egy filmben, de akkoriban rengeteg olyan film készült, ami konkrét színészre épült. Senkit nem érdekelt, hogy a forgatókönyv mindösszesen másfél mondatból áll, vagy hogy a fegyverekből sosem fogy ki a töltény, de még az sem, ha egy autós üldözéses jelenet alatt észrevesszük, hogy a sárga Porsche vagy háromszor volt kicserélve, mert az a vezető oldali ajtó valahogy mindig megjavult. Nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy a főszereplő hogyan muzsikál. Dagadnak-e az izmai, jók-e a beszólásai, illetve hány embert öl meg másodpercenként.

Arnold megkapta azt a filmjét, melyben a színészi képességeit a csúcsra járathatta. Nézhetett ki a fejéből, és faarccal rúghatta be az ajtókat, illetve terepjárókat guríthatott le a lejtőn. A Kommandó egy az egyben Arnold Schwarzenegger. Egyszerű, izmos, tesztoszterontól bűzlő, egyszemélyes hadsereg. Arnold lubickolt a szerepében, mert csak és kizárólag a testi adottságait kellett kihasználnia, hiszen a szövegei is alig néhány szóból álltak. Egyszerű, kőbuta, de nem lehet utálni, mert annyira látványos és annyira akciódús, hogy nincs időnk azon gondolkodni, hogy ezt miért, azt miért... a film végén ráadásul olyan zúzdát rendezett Arnold, amit egy éjjel-nappal játszó GTA játékos is megirigyelne. 

A kommandó nem minden idők legjobb akciófilmje, de sikerült neki fennmaradnia, mert nem akart többet, mint amennyit elbírt volna. Minden Arnoldon múlt, és ő teljesített, innentől kezdve pedig a film rátalált a klasszikusok közé vezető útra, melyen célba is ért. A film egyszerű, szórakoztató, erőszakos, és néhol humoros, valamint slusszpoénként feltűnik benne egy kissé elhízott Freddie Mercury klón is. 8/10

Nyugi, spoilert itt nem találsz!

Logan megunta a flegmázást (és azt a többezer Őrrobotot, akik sötét romhalmazzá deformálták a Földet), ezért új állás után szaglászik. Régi munkaadója, az öreg Xavier azonnal felajánlja neki, hogy legyen ő a kontakt jövő és múlt között. Örömmel el is vállalja ezt a munkakört, arról viszont senki sem szólt neki egy árva szót sem, hogy mindeközben szerepet kell vállalnia a First Class 2-ben is.

Szóval bármennyire is tudatos volt a lépés vagy sem Bryan Singer részéről, hogy a 2011-es First Class nem úgy lesz az X-Men széria rebootja, mint ahogy azt gondolnánk, ez aligha változtat a tényen, hogy Az eljövendő múlt napjainak vászonra vitelével a franchise alapjait egy 2000-ben kijött film adja. Igen, hölgyeim és uraim, 14 éve ugyanabban az univerzumban mozgunk, ráadásul két idősíkban, ami a jelenleg aktívan futó képregény-szériák közegében szemrevaló teljesítménynek számít. Persze mindaddig nem érdemes szuperlatívuszokban beszélni, míg nem tudjuk, hogy sikerült a mostani fejezet, elvégre ennek kell döcögésmentesen összefűznie a teljes krónikát, amelynek nem egy szar sztori is részese már.

Már csak emiatt sem alaptalanok az elmúlt egy év alatt felgyülemlett elvárásaink, ráadásul 2014 legimpozánsabb szereplőgárdájának tudatában esélytelen, hogy bárki is higgadtan, szélsőséges kijelentésektől mentesen fogadja a tálaltakat. Pedig muszáj lesz, mert Az eljövendő múlt napjai nem ott talált be igazán, ahol számítanánk rá. De betalált.

A jövőszál például fergetegesen el lett nagyolva, és a kezdő felütésen kívül érdemleges jelentőséggel nem is bír, amelyre a régi szereplőgárda is rájött. Például Ian McKellen-ben én még sose csalódtam ekkorát, de Halle Berry-t is gondolom csak azért szerződtették, mert régi renoméjának már nyoma sincs, ezért órabére sem oly magas. Ugyan Hugh Jackman szerintem kellemesen elnosztalgiázik az eredeti X-Men környezetben, mint állítólagos főszereplő, de szólóalakításait tulajdonképpen nem is nehéz felülmúlni, ennek árnyékában pedig ez nem igazi teljesítmény, csak a kötelező elvárt. Amitől viszont tartottatok, az nem következett be, Logan tényleg csak összekötő kapocsként működik.

Amiért a film nyerni tud, az nem más, mint a tény, miszerint ez igazából egy teljes értékű, a későbbi idővonallal totális kontrasztban álló First Class 2: a múlt eseményei szignifikánsabban kerülnek terítékre, amelyben továbbvitték az előző rész legjobb karaktereit – ezzel elkerülve, hogy a kelleténél több mutánst kelljen mozgatni -, és végre ráfeküdtek magára a kor érzésére is. Már a First Class is irtóerős karakterekkel és színészekkel apellált, akikből finoman szelektálva most is bombagárdát kaphattunk. Míg a régi filmek inkább agyatlan fordulatokkal tették érdekfeszítővé a szereplőket, addig itt maguk a színészek is alkalmasak kiváltani belőlünk az érdeklődést: James McAvoy jobb Xavier, mint Patrick Stewart, Michael Fassbender pedig jobb Magneto, mint Ian McKellen, Jennifer Lawrence pedig egy kék nő, játékos misztikummal és nagy mellekkel (ez gondolom mindig is elég volt). Közöttük pedig rövid, ámbár hatásos antrét kaphatott Quicksilver is, aki üde színfolt a régi filmek jellegtelen fiatal mutánsai közt. 

Ezután viszont jogos a felvetés: az új X-Men film egy vígjáték lett? A válaszom pedig: eh... Merthogy ebben van valami, még ha nem is a műfaj szoros értelmében, inkább a képregényesebb vonatkozásában. Amit láttam, mégis bevált, hiszen - mint mondtam - a múlt feelingje abszolút a helyén volt. Egyáltalán nem kapott lapot a jövőkor sötét remeteéletének melankolikus hangulatvilága, inkább a színek, a diszkréten vicces kiszólások, valamint egy csipetnyi képregényes abszurditás kap hangsúlyt (egy imp terjesztené fel a Sentinel-programot, hahó). Igaz, így a két kor közötti kapcsolat logikailag nem igazán szuperál úgy, mint ahogy vártuk volna, habár ez inkább a felszínes kidolgozás számlájára róható fel, mintsem a valódi következetességi tényezőkéjére.

Az eljövendő múlt napjai a legjobb X-Men pillanatok közé katapultálta magát, még ha az igazi világszenzáció el is maradt. Azonban azt feltétlen be kell látnom, hogy Singerrel valóban le akartam hozatni az égről a csillagokat, méghozzá joggal. Emiatt pedig megeshet, hogy kissé érdekesnek hat az, hogy végeredményképp nem egy igazi mash-up-ot kaptam a két idősík randevúja során, hanem inkább a három évvel ezelőtti felvonás folytatását. Annak viszont maradéktalanul méltó. 8/10

(Pár hónapja már a következő részt, az Apocalypse-et méltatta az alkotógárda. Ez különösen akkor nyer értelmet, és vethet fel kérdéseket néhányotok számára, ha majd Ti is végignézitek ezt a filmet. Nyugi, bennem már erősen megfogalmazódtak ezek a kérdések, de egyelőre csínján a spoilerekkel.)

Ha léteznek olyan filmek, amiket kötelező szinkronnal nézni, akkor a Pusztító azok közé tartozik. Aki nem így tesz, azt egy egység pénzbüntetésre ítélem szabályszegés miatt. Marco Brambilla nem készített sok filmet, de megalkotta a Pusztítót, így nem vész a feledés homályába a neve, hiszen egy olyan szintű tesztoszteronbombát hozott el nekünk, amiben nem csak Stallone és Snipes játszik főszerepet, hanem az akciók, és természetesen a humor, az a humor, ami naggyá tudta tenni ezt az alkotást.

John Spartan egykoron a legjobb zsaru volt, ám a kegyetlen és rafinált bűnöző Simon Phoenix rajta is kifogott. Phoenix úgy intézte a dolgait, hogy ha el is kapják, akkor is „ártatlan” legyen, és Spartant vádolják egy rakás ember haláláért. Ennek következtében mind a kettőjüket egy modern börtönbe zárták, ahol egy jégkockában várták, hogy kiolvasszák őket. A jövőben azonban egy sajnálatos hiba után Phoenix elszabadult, így az akkori kor rendőreinek nem volt más választásuk, mint Spartant is visszahozni, hogy az ódivatú bűnözőt, egy ódivatú zsaruval állítsák meg…

Van az a szint, amikor már kurvára nem érdekli az embert, hogy a film, milyen logikai hibáktól hemzseg, vagy milyen idétlen színészi teljesítményeket vonultat fel, illetve az is mellékes ilyenkor, hogy Rob Schneider is odatolja a képét néhány jelenben, hiszen olyan egysorosokat puffogtatnak Stallonéék, amiket a mai napig felemlegetnek az emberek. Nincs olyan pillanata a filmnek, ami ne vált volna mára már klasszikussá, és ne csapnánk oda Stallone vagy Snipes neve mellé. Ezek a filmek nem a tökéletességükkel maradtak fent a köztudatban, hanem amiatt, hogy szabad teret adtak a dialógusoknak és a főhősöknek. Mellékkarakterek? Történet? Kit érdekel, amikor Stallone és Snipes folyamatosan osztják egymást, méghozzá fergetegesen. Sajna akkoriban a két legnagyobb sztár, Stallone és Arnold nem kerültek együtt a filmvászonra, de azért így sem lehetünk szomorúak, hiszen Snipes is nagy névnek számított a 90-es években, mi több az egyik legnagyobb akciósztár volt. Tehát okos húzás volt Pengét betenni főgonosznak, aki ráadásul lubickolt a szerepében.

A pusztító nem csak az akciók terén jeleskedik, és nem csak a két vadállatot teszi középpontba, hanem a humort is, mely a bemutatott jövőképből származott. Nincs cigi, nincs sózott étel, és még a WC papírt sem használják… helyette valami tengeri kagyló van, aminek a használati szabálya a mai napig ismeretlen. De azért szarni lehet, ha már Stallon úgyis rákérdezett! Egy olyan jövőbe csöppent John Spartan, ahol nincsenek fegyverek, nincsenek kiképzett rendőrök, és még a csúnya beszédet is büntetik. A szexet már meg se merem említeni, mert valamilyen szinten az is tiltott volt. Ezek az idétlen jövőbeli szabályok elképesztően jó humorforrásnak bizonyultak, és ennek hatására, az akkor még alig néhány éve színészkedő Sandra Bullock is odatehette magát.

A pusztító egy megunhatatlan klasszikus a 90-es évekből, mely érthető módon vált sokak kedvencévé, és egy olyan korból származott, ahol igenis dicsérni lehetett a B filmeket, mert olyan lendülettel, és olyan erővel itatták át őket, ami által végtelenül szórakoztatóvá tudtak válni. Valószínűleg néhány év múlva ezt a filmet is eléri a remake hullám, és kapunk majd egy humortól mentes, komoly és sötét Pusztító filmet, ami bár jól muzsikálhat majd a saját stílusában, de mindig is az 1993-as Demolition Man lesz az igazi! Na, Jólét! 8,5/10

Rob Cohen remélem soha többet nem rendez filmet, mert egyszerűen nem ért hozzá. Egyetlen egyszer esett meg vele az, hogy amibe belefogott az arannyá változott, méghozzá 2001-ben, amikor megrendezte az első Halálos Iramban filmet. Se előtte, se utána nem volt semmi értékelhető alkotása. 2008-ban ráadásul teljesen tönkretett egy ezredfordulós sikertörténetet, a Múmiát. Stephen Sommers családi kalandfilmje megérdemelte a sikereket anno, de Cohen alkotás nem, és még így is jövedelmező volt.

A Sárkánycsászár egykor Kína rettegett uralkodója volt. Nem elégedett meg azzal, hogy minden sereget legyőzött, mert ő a halál felett is uralkodni szeretett volna. Egy varázslónő segítségével akarta elnyerni a hőn áhított jutalmát, de látva az uralkodóban lévő gonoszt, a varázslónő megátkozta a Császárt az egész seregével együtt. Az agyagkatonák örök álomba merültek, és várták, hogy egyszer majd visszatérhessenek, hogy meghódítsák a világot. A 20. században Alex O'Connell rátalált a sírra…

Nem is tudom, hol kezdjem… ha a film forgatókönyvét szeretném követni, akkor most újra írni kéne az első két részről, mert igazából Fraserék folyamatosan csak a múlton rágódtak, abból táplálkoztak, és unott fejjel, fáradtan vetették bele magukat az új kalandba, illetve családi drámában, ami ráadásul nem is volt igazán kalandos, legalábbis nem tudták olyan jól érezni magukat, mint korábban. Rob Cohen tulajdonképpen nem is egy új filmet alkotott, mert bármi történt a filmjében, azt követte egy múlt idézés, egy „Utálom a múmiákat” szöveg, egy ismételt Jonathan poén, egy újabb „Utálom a múmiákat” szöveg, stb. De oké, rendben. Elfogadom, hogy nem tartozik a legnagyobb rendezők közé, de könyörgöm, nem látta az első két részt? (ez igaz az írókra is) Legalább hangulatban próbálta volna megidézni azokat, de még azt sem. A poénok sem voltak ütősek, és a színészek közül is csak Brendan Fraser volt az, aki próbált valamit hozzátenni az egészhez. Emellett azt is sajnáltam, hogy Rachel Weisz nem tért vissza, mert azért valljuk be elég jó kis párost alkottak Fraserrel.

145 milliós költségvetés és nulla fantázia, valahogy így lehetne röviden összefoglalni az egész alkotást. Emellett a főgonosz Jet Li se volt semmi extra Császárként, hiszen a jeleneteinek 90%-ban csak egy CGI Li-t láthattunk. Tehát valahogy semmi nem akart összeállni, ráadásul még a Yetik is tovább erősítették bennem azt az érzést, hogy ez kínos. Egy totális csőd lett az egész film, aminél egyedül az ókori látványvilágot lehet kiemelni.

Összességében tehát egy nagyon gyenge zárást kapott a trilógia, mely a rendező leváltása és Rachel Weisz hiánya miatt már alapból halálra volt ítélve. Kár érte, mert én imádtam az első két részt, de ebben semmi szerethetőség nem volt. Erre már nem lehetett úgy tekinteni, hogy egy fantasztikus családi kalandfilm, ütős poénokkal, lazasággal, és némi horror beütéssel. 4/10