Két évvel az első rész után ismételten feltámasztotta nekünk Imhotep főpapot Stephen Sommers rendező, aki ezúttal megpróbált még nagyobb sebességi fokozatba kapcsolni, és sikerült is neki. Itt már nem csak Imhoteppel, hanem az idővel, a fénnyel, és magával a Skorpiókirállyal is fel kellett vennie a versenyt Rick O’Connellnek, mindezt természetesen izgalmas kalandok közepette, ahol újfent megcsodálhattunk ókori egyiptomi rejtekhelyeket, látványosságokat, múmiákat, és más egyéb halálból feltámadt lényt.

1933-ban, tíz évvel a nagy egyiptomi kaland után már Rick és Evy boldog házasságban élnek, ráadásul született egy gyerekük is, Alex. Mikor már mindenki kezdte elfelejteni a múltat, akkor tért vissza Imhotep a halálból, hogy újra megpróbálja megszerezni az örök életet. Azonban a főpap nem lehet egyeduralkodó mindaddig, amíg a Skorpiókirály él, így őt is le kell győznie, ám ehhez van egy-két szava Ricknek és csapatának is…

Sommers képes volt arra, hogy a folytatást úgy alkossa meg, hogy az ne essen bele abba a kategóriába, amikor már a túlzások miatt kényelmetlenül érezzük magunkat, és nem tudunk megülni a hátsónkon a játékidő alatt. A Múmia visszatérben egy percre sem lassítottak a karakterek, emiatt egy eszeveszett tempójú filmet láthattunk. Tény, hogy emiatt vannak olyan pillanatok, amik hihetetlennek tűnnek, (nyilván az egész múmia story az, de értitek), sablonosak, és megmosolyogtatóak. Épp ezért súrolja az egész folytatás, azt a bizonyos felső határt, amit ha átlépett volna, akkor olyan sorsra jutott volna, mint Ahm Sher-ben a piramis.

De nem így lett. A Múmia visszatér folytatja azt a lazaságot, megteremti azt a családi légkört, amit már az első részben is tapasztalhattunk. Objektív szemmel hiába hibás az alkotás, amikor leülve a film elé azt vesszük észre, hogy szórakozunk, mosolygunk, és örülünk Jonathan hülyeségeinek. Igazság szerint John Hannah karaktere rosszabb, mint egy hisztis nő, de mégis szeretjük. Elképesztően fontos szereplője a filmnek, pedig nem ő van a középpontban. Na, már most a filmben a poénok új szintre emelkedtek (köszönhetően a Jonathan, Alex kettősnek), amik miatt, ezt a részt már tényleg csak azoknak ajánlom, akiknek tetszett az első, mert néhol már átestek a komédiába is. Ennek voltak előnyei és hátrányai is. Előnyei azért, mert többször röhöghettünk fel. Hátránya viszont azért volt, mert az összképet tekintve, még azt a kis horrorisztikus hatást is kiölték a filmből, amit tapasztalhattunk az elsőben. Imhotep itt már nem volt félelmetes, sőt a végén egy sima átlagos emberi rosszfiú képét testesítette meg. Kár volt ezért, mert végeredményben, így elmaradt az első résztől.

A Múmia visszatér tehát még mindig jó, de hiába a magasabb tempó, amikor végeredményben nem tudták felülmúlni az előzőt. Mindenesetre én még mindig imádom, és még mindig tudok izgulni a fordulatokon, és a visszafogott drámai jeleneteken, így összességében elégedett vagyok, pláne, hogy Anubisz serege felfedte magát, és kinézetileg nagyon ütősek voltak. Csúcs azaz ókori Egyiptom. 8/10

Rengeteg gyerek, köztük én is rajongtam az ókori Egyiptomért. Általános iskolás koromban folyamatosan a hieroglifák után olvastam a könyvtárban, illetve megannyi képes könyvet vettem ki, hogy többet tudjak meg arról a birodalomról. Mi az a mumifikálás, kik voltak azok a fáraók, és kik építtették a piramisokat. Röviden és tömören, csodáltam azt a kort. A 2000-es évek elején ráadásul a TV-ben is láthattam egy filmet, mely pont az ókori Egyiptom titkait célozta meg, és ami nem más volt, mint a Múmia. Stephen Sommers filmje a mai napig az egyik kedvenc kalandfilmem.

Imhotep főpap és a fáraó szeretője között tiltott szerelem alakult ki. A bűnükért halálra ítélték őket. Imhotep a legrosszabb halált nyerte el, és a múmiája 3000 évig feküdt Hamunaptra elveszett városában. A 20. század elején azonban egy kalandorokból álló csapat rátalált az ősi sírra. Akaratukon kívül kiszabadították és felélesztették a halott testet, aminek aztán egyetlen célja maradt, hogy visszakapja kedvesét.  Közben természetesen, aki az útjába mert állni, arra halált hozott. Egyedül csak Rick O'Connell és csapata volt képes szembeszállni a múmiával...

Első ránézésre azt lehetne mondani, hogy a film egy Indiana Jones másolat, csak éppen itt egy múmiával harcolnak, és csapatban. Ebben van is valami, de ha jobban megnézzük, akkor csak nagy vonalakban igaz az Indis hasonlat. A Múmia egyik legfőbb erénye, hogy poénosabbra veszi a figurát, és próbál egyedi lenni, és nem utánozni Spielberg klasszikusát. Tény, hogy abban is rengeteg viccet sütöttek el, de itt valahogy mégis más lett az összkép. A Múmiát eredetileg horrorfilmnek szánták, és azt szerették volna, hogy a Boris Karloffos Universal klasszikust idézze, de végül egy családi kalandfilm kerekedett ki belőle, amit én bevallok őszintén nem is bánok. Bár szerettem az 1932-es kiadást is, de jobb így, hogy ez a Múmia más akart lenni.

A főszerepre eredetileg olyan nevek pályáztak, mint Tom Cruise vagy Brad Pitt, de a rendezőnek más elképzelése volt. Ő mást akart, így esett a választás Brendan Fraserre, akinek ez a mai napig a legjobb és leghíresebb szerepe. Nem egy nagy színész ugyan, de Rick O'Connell szerepében parádézott, és ezt már senki nem veheti el tőle. Az 1999-es Múmia legnagyobb pozitívuma, hogy nem egy karakterre, és nem két karakterre helyezi a hangsúlyt, hanem teret ad a kisebb szerepekben feltűnő színészeknek is, gondoljunk csak Benire, Jonathanra, vagy Ardeth Bayre. Olyan figurák ők, akik O'Connell, Evy, és Imhotep mellett meg tudják színezni az alkotást, és ez azért ritka. Ritka, amikor egy filmből több embert is ki lehet emelni pozitív értelemben, pláne, ha nem „világbajnok” névsorból áll a színészi gárda.

A Múmia sosem lesz a legnagyobbak között emlegetve, de a film klasszikussá válását nem lehet vitatni. Egy olyan családi produkcióról beszélünk, ami kiállta az idő próbáját – ami bár még nem volt olyan sok – és a mai napig kegyetlenül szórakoztató. Lendületes, vicces, néhol horrorisztikus, de végtelenül hangulatos alkotás, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. Tizedjére is remek. 8,5/10

ui: Ha szkarabeusz bogarakkal találkoztok, akkor fussatok, amerre láttok!!!

A tavalyi év során megpróbáltam jobban elmélyülni a DC Comics zseniális képregényvilágában, épp ezért kaptam az alkalmon és elkezdtem nézni a Zöld Íjász sorozatot. Nem vártam túl nagy dolgokat, mivel a karaktert nem ismertem, a sorozatok pedig nem az én világom. Ehhez képes már az első rész első perce, vagyis az intro megfogott, mi több rajongóvá tett. A sorozatot gyorsan beírtam a kedvencek közé és látva a széria egyre jobban teljesítő részeit, és a történetben egyre fokozódó feszültséget, nem tudtam abbahagyni. Végül az első évadot egy „ez remek volt” kijelentéssel zártam. De, ami ez után jött, az minden képzeletemet felülmúlta, kis túlzással persze.

Egy kissé talán elfogult vagyok a DC Comics filmekkel/sorozatokkal, de ez legyen már az én bajom. Mivel én is csak egy mezei néző vagyok, így valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki ennyire rajong értük, úgyhogy a következő sorokban lesz némi túlzás, lesz némi hype, de próbálok egy kis objektivitást is belecsempészni.

Szeretném leszögezni, hogy egy évadértékelőről van most szó, ami SPOILERES lesz azoknak, akik még nem látták a teljes 2. évadot, illetve, akik nem fejezték be az elsőt!

A Monsters felütése klasszikus sci-fit ígér. Kellemes, de némileg vészjósló zenére kiíródik a szöveg, mely felvázolja az alaphelyzetet, miszerint hat évvel ezelőtt idegen életformát fedezett fel a NASA a naprendszerünkben, ám a felkutatására indított űrszonda a visszatéréskor felrobbant Mexikó felett. A területen aztán megtelepedtek az idegen lények, és létrejött egy lezárt zóna, a Zóna. A párhuzamot Tarkovszkij legismertebb művével gondolom említenem se kéne, de azért most megteszem. A Monsters címe klasszikus szörnyfilmet ígér, és még a lendületes, akciódús nyitó képsorok is arra engednek következtetni, hogy ezt megkapjuk.

A Monsters írója, rendezője, és még a speciális effektusaiért is felelős személy egyben, név szerint Gareth Edwards viszont nyíl egyenesen szembe megy a megszokásból adódó nézői elvárásokkal, mely számomra alapvetően szimpatikus hozzáállás. Az már más kérdés, hogy ez a konvenciókkal való szakítás mennyire sül el jól. A film bemutatása után kapott hideget-meleget, totálisan megosztotta a közönséget, ami nem is csoda. A probléma ugye leginkább az imént felvázolt nézői elvárásokból adódik, de nem kizárólag azokból. Kár lenne szépíteni, a Monsters zsáneridegen módon, meglehetősen eseménytelen film, kvázi unalmas. Ugyanakkor ha teljesen független szerzői filmként tekintünk rá, mint ahogy az is, akkor el kell ismernünk, hogy a koncepciója remek, és ha ilyen közegben vizsgáljuk működik is. Kicsit olyan az egész, mintha Richard Linklater rendezett volna romatikus filmet szörnyekkel. A film ugyanis a legkevésbé sem a lényekről, és a fertőzött területről szól, hanem a két főszereplőről, akik egy kellemetlen incidens folytán kénytelenek átkelni a zónán, és ez alatt gyengéd érzelmek kezdenek szövődni közöttük. Egyikőjük fotós, akinek az a dolga, hogy lencsevégre kapja a szörnyeket, illetve dokumentálja, ami történik a zónában és a környékén. Legjobban a halott gyerekes fotókért fizetnek, mint ahogy arra fény derül egy cinikus párbeszéd során. Most azonban a fotózáson kívül más feladata is van, vissza kell juttatnia a megbízója lányát Amerikába. A két színész között működik a kémia, ahogy azt mondani szokás, és – eleinte legalábbis - csak finom gesztusok árulkodnak érzelmeikről, illetve a lány őrlődéséről. Azt pedig senki se gondolja, hogy valami sablonos, nyálas, csókkal és öleléssel végződő finálét kap majd, mert nem fog. Sőt, a befejezés egyenesen arcon csap, és még talán arra is rávesz, hogy még egyszer nekiveselkedj a filmnek, még akkor is, ha annyira nem is tetszett az utolsó jelenet előtti cirka másfél óra.

A lezárás amúgy a maga nemében gyönyörű, és ekkor körvonalazódik ki végérvényesen a talán elcsépelt, de sajnos helytálló üzenet, miszerint nem is a szörnyek a szörnyek, hanem mi magunk. Az ekkor látható szörnyromantika amúgy az új Godzilla egyik jelenetében is visszaköszön, érdemes figyelni.

Összességében tehát nem rossz film ez, ha az lenne eleve nem Gareth Edwardsra bízták volna a Godzillát, legalábbis remélem, hogy ennyi következetesség még van az álomgyári szakemberekben. Szokatlannak már inkább nevezhetjük, de egy valamirevaló filmbarátnál ez ugyebár inkább előny. Egy próbát mindenképp megér.

Néhány hete még a nézők és a kritikusok is éltették az új Amerika kapitány filmet. Steve Rogers kalandja minden eddiginél ütősebb volt, és végre kijelenthettük, hogy méltó feldolgozást kapott a Marvel, egyik legtöbbször megfilmesített hőse. Azonban nem mindig virágzott, sőt… néha kegyetlenül le tudták rombolni a hős renoméját. A 90-es években Albert Pyun próbálta meg a vászonra álmodni a kék ruhás pajzsos figurát, ám belebukott, méghozzá nem is kicsit.

A történetről csupán annyit, hogy Red Skull olasz volt… igen olasz… A lényeg az, hogy Vörös Koponya gonosz, és utálja Amerika kapitányt. A II. világháború idején a Fehér Ház ellen indít rakétatámadást, amit a Kapitánynak sikerül megakadályoznia, ám fél évszázadra a jégbe fagy Alaszka havas vidékén. A 90-es években szabadul ki, és próbálja meg utolérni magát, de sajnos rá kell döbbennie, hogy Vörös Koponya még mindig él és gonoszabb, mint valaha…

Adott egy remek hős, és adott egy évforduló. Na vajon sikerül méltó módon megünnepelni Amerika kapitány 50. évfordulóját? Természetesen nem, sőt annyira nem, hogy még a mozikba sem jutott el a film, mert a tesztvetítések során nagyon lehurrogták Pyun alkotását, amit a látottak után meg is tudok érteni. Nem az a fő gond a filmmel, hogy nincs a történet jól megírva, még az sem akkora probléma, hogy az operatőr gyenge produkcióval rukkolt elő. Ezt még igenis le lehetett nyelni, de azt, hogy nem volt egy épkézláb dialógus a filmben, valamint Rogers és a csaja a „legszebb” szappanoperákat idézték a jeleneteikkel, na azt már nem. Néha már vártam, hogy kis rózsaszín szívecskék jelenjenek meg a fejük felett.

Igazság szerint a főhőssel nem is volt nagy gond. Matt Salinger egészen jól alakította Rogerst, és rajta látszódott, hogy megpróbálja komolyan venni a komolyan vehetetlent. Mindezt tette egy olyan ruhában, amit szerintem valamilyen kis farsangi kölcsönzőből béreltek ki, úgyhogy kijelenthető, hogy nem volt könnyű dolga. Emellett feltűntek még olyan nevek is, mint Ned Beatty vagy Ronny Cox, tehát azért voltak pozitív jelek is a filmben, de összességében elenyésző volt.

A 1990-es Amerika kapitány egy totális csőd lett végül, ami azért is lehetett nagyon fájó akkoriban, mert nem volt se előtte, se utána egy jó darabig értékelhető Kapitányos film, így a rajongóknak maradtak a képregények. Tehát csak nagyon nagy hardcore rajongóknak ajánlom a filmet, mert amúgy mindenki kerülje el jó messzire. 3,5/10

Godzilla, eredeti nevén Gojira, a szörnyek királya, aki immár kerek hatvan éve rombolja a felhőkarcolókat és lapítja szét az autókat, mintha csak sörösdobozok volnának, visszatért a mozivászonra, a visszatérés pedig szerencsére minden mozibolond kedvenc prehisztorikus gyíkjának titulusához méltóra sikerült. Jelen sorok írója még pelenkásnál alig nagyobb korában találkozott első ízben a nagy G-vel, valamelyik osztrák vagy német csatornán, ahol később aztán több kalandját is tátott szájjal izgulhatta végig. Hogy ezek pontosan melyikek is voltak, azt ne kérdezzétek, hiszen a Godzilla filmek száma már akkor is közel járhatott a húszhoz. Gyerekfejjel pedig először fel se tűnt hogy ezeknek a filmeknek az effektjei kis túlzással kartonpapírral és némi technocollal vannak kivitelezve, egy dolog számított, a hatalmas és alapvetően jóságos szörny, na meg a néha még nála is nagyobb, rém változatos ellenfelek. ’98-ban aztán még nagyobbra tátott szájjal néztem végig az amerikanizált Godzilla városátrendezési projektjét, aztán azóta felnőttem, és közben sikerült megtekintenem az 1954-es eredetit is, mely azért némileg átértékeltette a gyermekkori benyomásokat.

Örültem, hogy a film első előzetesei és az elhintett hírek végre, hatvan év után ismét egy komolyabb, komorabb hangvételű filmet ígértek, hiszen az eredeti is az, de még mennyire. A rendező, Gareth Edwards neve is jó jel volt. Az úriember rendezte a 2010-es Monsters című, mondjuk így óriásszörnyes kamaradarabot, mely bár eléggé megosztotta a közönséget, annyi vitathatatlanul kiderült belőle, hogy Edwards a karakterközpontúság és a realista ábrázolásmód híve. Már amennyire ezt a műfaj korlátai engedik.

Még jobban örültem aztán pár órával ezelőtt, amikor a moziszékbe süppedve kiderült, hogy az előzetesek ezúttal végre-valahára nem vezettek félre, és az új Godzillától tényleg azt kaptam, amit ígértek. Ismét tátott szájú kisgyereknek érezhettem magam.

Látszik persze hogy ez már egy hollywoodi blockbuster, többnyire a megszokott sablonokból építkezik, a befejezés is kicsit gejl, ahogy az lenni szokott – bár meg kell jegyezni, hogy hasonló, mint a régi filmekéi, kivéve az elsőt, mely viszont a filmtörténelem egyik legnihilistább befejezésével bír. Vannak viszont azért a hasonló volumenű filmektől nem megszokott, drámai megoldások is, valamint, ami nagyon fontos, jól megírt karakterek, akikért lehet izgulni, és nem csak azért vannak, hogy legyen valaki, aki rohan a szörnyek, meg az aláhulló törmelék elől. Apropó szörnyek. Belőlük több is van, mint ahogy az már a trailerekből is kiderült. A szuperhüllő ellenfelei a két MUTO, akik egyszerre emlékeztetnek a Monstersben látható lényekre, illetve Mothrára, a pillangóra, aki több régi Godzilla filmben is feltűnt. A hasonlóság nyilván nem véletlen, még a nevük is összecseng.

A történetben ismét nagy szerepet kap a radioaktív sugárzás, és az atomfegyverektől való félelem, Hiroshima tragédiája is előkerül, illetve a sors iróniája, hogy a hatvanadik évfordulóra ismét lett aktuális és ideillő probléma, amit ügyesen beleillesztettek a filmbe. Földrengés, cunami, Fukushima, többet nem is kell mondanom. A lények idevágó táplálkozási szokásai mondjuk elég megmosolyogtatók, ugyanakkor magyarázatot adnak arra, hogy ekkora teremtmények egyáltalán hogyan maradhatnak életben.

A látvány és a hangeffektek – mert ha Godzilláról van szó ez is nagyon lényeges – lenyűgözők. Azon túl, hogy az effektek nagyon rendben vannak, többnyire olyan beállításokat, és nézőpontokat használnak, melyek jól érzékeltetik, hogy a szörnyek milyen hatalmasak és mekkora pusztításra képesek. A film amúgy nem fimomkodik, ugyan explicit erőszak nem igen van, de nem is steril, emberek nélküli épületrombolásokkal operál, hanem megmutatja, hogy ahol összedől egy épület, ott bizony vannak áldozatok is.

Godzillának jól áll tehát a kor és az új évezred egyik legjobb látványfilmjével ünnepli 60-ik szülinapját.

1998-ban Roland Emmerich kezei alatt létrejött az első amerikai Godzilla film, mely bár pénzügyileg hatalmasat szakított, de kritikailag kegyetlenül megbukott. Emmerich a 90-es években kiskirálynak érezhette magát, és a Függetlenség napja sikere után nem is lehetett kérdés, hogy kinek kell megrendeznie ezt a filmet. Ami mára már tényként kezelhető, hogy szeret nagyban gondolkodni, és ezt ebben a filmben ki is maxolta.

A francia titkosszolgálat egy polinéziai szigeten atomrobbantást hajtott végre, melynek hatására a környék állatvilágában mutáció következett be. Az egyik ilyen kifejlett állat gigantikusra nőtt, és egyenesen New York felé vette az irányt, ahol megpróbált élelmet, és búvóhelyet találni. Természetesen a hadsereg nem nézte jó szemmel, hogy Godzilla romba döntötte a várost, így kénytelenek voltak szembeszállni az óriási szörnyeteggel…

Nem létezik olyan, hogy egy nem amerikaiak által gyártott sikerfilm ne legyen feldolgozva Hollywoodban. A közelmúltból elég csak a Tetovált lányra gondolni vagy a közelgő The Raid filmre. Godzilla esetében sem volt ez másképp, bár az első megjelenése után elég sok időnek kellett eltelnie, hogy elkészüljön az amerikai produkció, de végül ez is megtörtént. Az ötlet már a 80-as években megvolt, de a költségvetési hercehurcák és a lejárt jogok miatt végül egyik stúdió sem tudott belefogni. Egészen a 90-es évekig eltolódtak a dolgok, amikor is a TriStar Pictures megvette a Godzilla jogokat, ám a Toho azzal a feltétellel ment bele az üzletbe, hogy a filmnek hűnek kell maradnia az eredeti történethez. Ez rendben is volt, ám a magas költségvetések miatt ismét kudarcba fulladt a projekt. A Függetlenség napja sikere után Roland Emmerich kezébe került a rendezés joga, aki végül szart az egész „hűnek kell maradni a régihez” dologra, és a saját elképzelése szerint próbálta meg leforgatni a filmet. Az ötlet miatt nem szóltak be neki, így bele is fogott.

Megmondom őszintén én szeretem ezt a filmet a hibái ellenére is. Tény, hogy rengeteg butaság van benne, de hozzá tartozott a gyermekkoromhoz, és emiatt nem tudok rossz szemmel ránézni, de azért az újrázás után rá kellett jönnöm, hogy ha a nosztalgiaérzést leszámítom, akkor itt nagy bajok vannak. A film egy igazi cukormázas hollywoodi csoda, mely annyira pihentnek nézi az embert, hogy bármit bevet annak érdekében, hogy egy pillanatra se kezdjen el forog az a fogaskerék a fejünkben. Emellett az a tény, hogy Matthew Broderick a főhős a filmben, hát… inkább egyen meg Godzilla, minthogy ő benne bízzak. Ám, ha az összképet nézem, akkor érthető az ő kiválasztása a főszerepre. Ahogy a filmben is mondják aranyos… igen, ilyen kis esetlen, stréber kisgyerek képét formálja meg, ami pont tökéletes egy családi akció, katasztrófa, sci-fi, romantikus meg mit tudom én milyen műfajú filmbe. De nem csak őt kell elővenni, mert igazából az összes karakter a polgármestertől kezdve egészen a katonákig elképesztően bugyuták. Természetesen ez nem főként a színészek hibája, hanem a rosszul megírt forgatókönyvé, illetve a rendezőé, aki meg volt elégedve a látottakkal. Ja, hát valamilyen szinten azzal én is meg voltam elégedve, mert látványos volt, szép volt, és nagy volt. Egy nagy marhaság, de annak szórakoztató.

A 1998-as Godzillát nagy valószínűséggel feledtetni fogja az idei újragondolás, ám nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy ez a film sok-sok éven át szerepelt a tévék képernyőjén és szórakoztatta a nagyérdeműt. Néhol ugyan vicces, néhol egészen drámai, de ez csak addig működik, amíg nem jön egy jobb, egy nagyobb produkció, ami semmissé teszi ezt, az amúgy feledhető filmet. Még mindig tudtam élvezni, de már nem annyira, mint régen. 6/10

ui: Mielőtt Emmerich megrendezte a filmet, valószínűleg reggeltől estig a Jurassic Parkot nézte, mert elképesztően sokat lopott onnan. 

A 90-es évek elején a Midway cég hatalmasat robbantott, amikor árkád automatákra kifejlesztette a Mortal Kombat nevezetű véresen brutális verekedős játékot. Az akkori egyeduralkodó (?) Street Fighter méltó ellenfélre talált. Az évek során a játéktermi gépek mellett a konzolokon és a pc-ken is megjelent az MK, ami a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend. Egy ekkora sikertörténet egyértelmű, hogy filmvászonra is fel fog kerülni előbb vagy utóbb, és ez meg is történt 1995-ben.

Kilenc generáció óta egy kegyetlen mágus gyakorolja a hatalmat az emberiség felett. Amennyiben tizedszer is sikerül megnyernie a Mortal Kombat versenysorozatot, akkor a világ a kipusztulás szélére sodródik, és a Gonosz fog uralkodni. Ezt meg kell akadályozni. Itt jön a képbe Raiden és „csapata”, akik néhány bölcs szó után összeállnak, hogy együttes erővel pusztítsák el Shang Tsung-ot…

Még anno a sárga kazettás nintendo korában kezdtem el játszani a Mortal Kombat 3. részével (még meg is van :P ), és már akkor elkapott az MK hangulata. Liu Kang volt akkoriban a kedvencem, ám ez a pc-s Mortal Kombat 4-ben megváltozott, mert akkor már Sub-Zero és Scorpion lett a nagy ász. Sajna azaz időszak eltelt, és közben a Mortal Kombat iránti rajongásom is alábbhagyott, de olykor-olykor még beugrott néhány remek nosztalgikus pillanat, és ebben nagyban közrejátszott a játék alapján készült film is, melyet a jó öreg Paul W.S. Anderson rendezett meg az 1995-ös évben.

Igazság szerint kurva nehéz erről a játékról jó filmet csinálni, és igen… Paul Andersonnak sem sikerült, ám mégis klasszikussá avanzsált a filmje, holott a minősége katasztrofális. Egy játéktermi 2D-s verekedős játékról van szó ugyebár, aminek egy célja van, hogy minél jobban elverd az ellenfeledet. Na, akkor ebből mégis hogyan kéne készíteni egy egész estés filmet, aminek természetesen van története, vannak karakterei, akiket ráadásul illene feltölteni némi érzelemmel, beszéddel, stb. A forgatókönyvírás Kevin Droney feladata volt, aki az első menetben akkor K.O.-t kapott, hogy többé nem tudott felállni, és ez a végeredményen is látszódott. Bár, a film a kegyetlenül rossz, és a zseniális titulust is magáénak tudhatja, de igazából egyik jelzőt sem lehet 100%-osan ráaggatni.

Egy olyan filmről beszélünk, amiben a népszerű karakterek egy fikarcnyit sem képesek fejlődni, és a film végén is ugyanazt tolják, mint az elején. Egy láthatatlan madzagon húzzák őket, de mindezt nagyon látványosan. Emellett a verekedések koreográfiája pont annyira fantáziadús, mint egy üres papírlap, de mit számít ez, amikor felcsendül a legendás Mortal Kombat zene, ami feledtet minden hibát, és olyan szintre emeli az alkotást, ahová csak nagyon kevés film képes felkerülni. Azokban a percekben egyszerűen zseniális a film, de természetesen gyorsan visszacsöppenünk a gumi Goro általi világba, amiben hiába néznek ki Sub-Zero trükkjei kegyetlenül jól, amikor a karakter – Scorpionnal együtt – semmit nem ér. Mondjuk a nagy Goro se sok vizet zavar azon kívül, hogy folyton ordít, és legyőz egy mezei bunyóst. Christopher Lambert Raiden-e nagyon bölcs, de a tanításait egy alsó tagozatos diák is át tudná adni a Liu Kang, Johnny Cage, Sonya Blade hármasnak. No, mindegy… Cary-Hiroyuki Tagawa azért hatásos, és vicces is egyben, de azért jó Shang Tsung volt.

A Mortal Kombat tehát összességében nagyon rossz film, de mégis képes átadni a játék hangulatát, így a rajongóknak mindenképpen ajánlott. Paul W.S. Anderson bár első ránézésre nem alkotott maradandót, de azért én megajánlok neki egy ˝Minden idők egyik legjobb ZS-kategóriás filmje„ díjat, amit azért valljuk be, meg is érdemel. 6/10