Az utolsó léghajlító, a Scooby-Doo, és a Bolondos Dallamok után egy teljesen új világba csöppent bele rendezőként Ethan Spaulding. Vászonra vitte Batman fiát, Damient. Mindig hatalmas érdeklődéssel figyelem, hogy a Warner milyen terveket dob fel a netre a közelgő DC adaptációikkal kapcsolatban. Látva az elmúlt évek terméseit, aggodalomra nincs okom, hiszen mindig le tudtak nyűgözni a rajzfilmjeikkel. Némelyikkel nagyon, némelyikkel kevésbé, de sosem csalódtam. Most sem volt ez másképpen, bár…

Batman éppen Gyilkos Krokkal harcol, amikor a semmiből feltűnik Talia al Ghul. A nő elmeséli, hogy az Árnyak Ligáját megtámadta Slade Wilson, és Ra’s al Ghul életét vesztette. Ez még nem is lenne Batman számára olyan nagy hír, hiszen Ra’s nem éppen a puszi pajtása, de amikor Talia tudatja Batmannel, hogy van egy fia, akkor minden megváltozik. Damien Batman nyakán marad, hiszen csak így lehet biztonságban, de sajna a fiút fűti a bosszúvágy, így nagyon nehéz kordában tartani…

A Batman fia egy alapvetően érdekes történet, de a kivitelezés nem éppen a legjobb, bár talán ennyi volt benne, és nem több. A legnagyobb gond általában a DC rajzfilmekkel, hogy rövidek. Ettől függetlenül lehetnek fantasztikusak vagy rosszak is, de a játékidő rövidségét mindig meg lehet említeni. 70 perc alatt nem lehet kibontani egy teljes történetet, és nem lehet komplexen bemutatni azt. Spaulding ráadásul nem is kockáztatott. A film története lineáris, azaz nulla fordulattal találkozhatunk benne. A karakterek szintén nem lettek túlbonyolítva, ami miatt az összes egysíkú lett, igen még Batman is. Slade bármennyire is közkedvelt karakter lett a Zöld Íjásznak hála, itt sajnos eléggé takaréklángon mozgott. Talán, ha nem Thomas Gibson adja a hangját Deathstrokehoz, hanem Manu Bennett, akkor komolyabban lehetett volna venni a figurát. Damien ugyan felkavarta Batman szürke hétköznapjait, de maga a karakter, egy rendkívül idegesítő, elkényeztetett gyerek személyét eleveníti meg, akinek kijárna egy jó nagy pofon. Batman meg egy kicsit lehetett volna érzelmesebb is. No, de Alfred helyre tette a dolgokat és az angol humorával vitt egy kis életet az alkotásba.

De, hogy ne csak a negatívumokról beszéljek, illik megemlíteni az akciókat, melyek szépen lettek kidolgozva, ráadásul nem is fogták vissza magukat a rajzolók, mert folyt egy kis vér itt-ott. Emellett nem lehet panaszunk a rajzolásra sem, illetve a megteremtett hangulatra.

Összességében a Batman fia nem lett egy rossz DC rajzfilm, de láttunk már jobbakat is nála. Batman rajongóknak mindenképpen illik megnézni, de azért tudjuk a helyén is kezelni. Kissé összecsapott lett a végeredmény. 6,5/10

John Woo elcseszte, J.J. Abrams kijavította, majd jött az animációs filmrendező Brad Bird és mindenkit meglepett, mert a Mission Impossible-t pofátlan eleganciával a magasba emelte. Gondolhatnánk, hogy egy franchise 4. része már nem tud meglepetést okozni, de itt mégis megkaptuk. Tom Cruise nem egy újabb rókabőrt próbált lehúzni a kedvenc szériájáról, hanem újult erővel csapott bele a kémjátszmába, és vette fel a kesztyűt az ellenséggel. Az M:I széria 15. évfordulója alkalmából megkaptuk minden idők legjobb Mission Impossible filmjét!

Terrorakció elkövetésével vádolják Ethan Hunt ügynököt, és a nyakába akarják varrni a Kreml felrobbantását. Az elnök elrendeli a Fantom protokollt, mely azt eredményezi, hogy Ethan Hunt és csapata megszűnik létezi. A világ ellenségei lettek, és ha valami történik, akkor ők lesznek az elkövetők. Támogatás nélkül kell felvenniük a versenyt az idővel és az igazi terroristákkal…

Miután Abrams modernizálta a szériát, jött Bird és egy kicsit még foltozott rajta. Az akciókat, a vicceket, és magát a történetet is letisztulttá varázsolta, valamint nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy egy budapesti jelenettel indította az egész filmet. Bird tényleg nagyon jó munkát végzett, mert a játékidő egésze alatt együtt lélegezünk Hunt csapatával, és szurkolunk nekik, hogy minden jól menjen. Az akciók kidolgozottak, a feszültség az egekbe szökik, és a tét óriási. De sajnos van egy óriási hibája a filmnek, mégpedig az, hogy nincs főgonosz. Pontosabban van, csak annyira semmilyen, hogy 5 perccel a film után már azt sem tudjuk, hogy kicsoda volt. Ha Birdék tudtak volna egy Philip Seymour Hoffman szintű gonoszt találni, azaz átemelni egy olyan kaliberűt, amilyet a 3. részben láthattunk, akkor mondhatni hibátlan lett volna a produkció, és talán az utóbbi évek legjobb akciófilmjét is elhozhatta volna nekünk a direktor úr. Így sem panaszkodhat, csak…

A Fantom protokollban nem csak a történet volt fontos, hanem a karakterek is, és bizony Birdék ezt is megcsinálták. Tom Cruise emberibb lett, mondhatni félt néhány feladattól, azaz nem viselkedett Ramboként. Simon Pegg visszahozatala pedig felüdülésként hatott a komoly akciók közepette, hiszen ő volt az, aki szállította a visszafogott, de annál ütősebb poénokat. De ami talán a legjobb húzás volt, hogy Cruise kapott maga mellé egy méltó társat a terepre, akit Jeremy Renner formált meg. Paula Patton-t nem szeretném különösebben kiemelni, de rá sem lehetett panasz. A 4. M:I filmben tehát összeállt végre egy igazi csapat, és ehhez csupán annyit kellett tenni, hogy hivatalosan megszűnjenek létezni.

J.J Abrams elképzelései tehát beértek, Brad Bird jó filmet készített nekünk, és ha ezt az útvonalat követik a jövőre érkező 5. részben is, akkor nagy baj nem lehet. Ahogy a Halálos Iramban szériának, úgy a Mission Impossible-nek is jót tett egy kis adrenalin injekció a kisiklás után. 8,5/10

Azért azt nem mondhatjuk, hogy a Mission Impossible franchise rossz kezekben lenne. Először Brian De Palma, utána pedig John Woo kapta meg a rendezői széket, majd a harmadik epizódra - az akkor még a filmek terén kezdőnek mondható - J.J. Abramset kérték fel, akinek lehetősége nyílt megismertetni a világgal a tehetségét. Mára már igencsak nagy nevet szerzett magának, és így visszagondolva örülhetünk, hogy 2006-ban megrendezte nekünk a M:I 3. részét.

Ethan Hunt olyan emberekkel húz ujjat, akikkel nem kéne. Ez ugyan már sokszor előfordult vele, de most minden eddiginél nehezebb feladat hárul rá, mert az ellenfél keze nagyon messzire nyúlik. Nem elég, hogy a saját feleségét is bajba sodorja, de a munkahelye se az, aminek látszik…

John Woo folytatása kissé vakvágányra sodorta az M:I szériát, amit Abramsnek kutya kötelessége volt helyrerakni. A hiba itt már nem fért bele, mert még egy gyenge részt nem hiszem, hogy elbírt volna Ethan Hunt kalandozása. A rendező a tehetségét felhasználva a filmet a modern akciófilmek elemeivel ruházta fel. Sötét tónusú beállítások, realisztikus megvalósítás, és minden eddiginél komolyabb tét. Itt már nem volt helye a vicceknek, itt már nem lehetett a hosszú hajjal operálni, itt tökösnek kellett lenni. Szerencsére megfelelő forgatókönyvet is kapott a film megrendezéséhez, amit az Alex Kurtzman és Roberto Orci párosnak köszönhet. (ők írták az új Star Trek 1-2-nek is forgatókönyvét). Azt nem mondom, hogy forradalmasították az írást, de tisztességes munkával rukkoltak elő, ami azt eredményezte, hogy az első rész után végre ismét kaptunk olyan csavarokat is a történetbe, amiket nem tudtunk előre kitalálni.

Ami leginkább tetszett a 3. részben, hogy újra volt tétje a küldetéseknek, és nem egy kötélen húzták végig Tom Cruise-t. A film lendületes volt, és nem engedte, hogy lankadjon a figyelmünk. Egy akciófilmnek valahogy így kell kinéznie. Talán egy kicsit túlzok, de a maga nemében ez a film igenis megállja a helyét, és J.J. Abrams mondhatni tökéletes munkát végzett, mert fel tudott turbózni egy eltévedt szériát. Aki ismeri az M:I filmeket az tudhatja, hogy itt nem fogunk filozofálni, nem fogunk elgondolkodni az élet nagy kérdésein, mert ezek a filmek nem erre hivatottak. Egy kőkemény akciótöltet, ami ha betalál, akkor remek szórakozást fog nyújtani.

Végül még annyit tennék hozzá, hogy Philip Seymour Hoffman személyében egy tisztességes főgonoszt is kaptunk, akinek minden pillanatában érezzük a veszélyt és kíméletlenséget. Tom Cruise emberére talált. Tehát a második rész giccsparádéja után egy sokkal visszafogottabb, de annál nagyobbat szóló filmet kaptunk. 7,5/10

Létezik hatásvadász film, és létezik a Mission: Impossible 2. John Woo olyannyira a csúcsra járatta ezt a filmes kelléket, hogy keresve se találnánk még egy ilyet. Amikor Tom Cruise azért növeszti meg a haját, hogy a lassított felvételeken még jobban mutasson, akkor már tényleg mindennek vége. 4 évvel az első M:I kaland után azt hittük, hogy szintet tudnak lépni, ráadásul a rendező is adott volt, de a végeredmény csúnyán elmaradt a várttól.

Hunt épp a vakációját tölti, amikor feladatot kap. El kell kapnia egy korábbi munkatársát, aki egy gyilkos vírust próbál meg a piacra dobni, hogy megszedje magát. A küldetés egyszerűnek tűnik, de végül nehezebb lesz a vártnál, hiszen az idő rohamos telik…

Szeretem a M:I szériát, de ez a második rész nagyon kitűnik, és sajnos nem pozitív irányba. John Woo neve pedig majdhogynem garancia a sikerre, de itt egy annyira hollywoodi produkciót dobott össze, ami ritka. Semmi kockázatot nem vállalt, inkább a vászonra vetett egy 12 sorból álló forgatókönyvet, amiben ellőtte az összes filmes klisét, amit csak lehetett. Emellett valószínűleg nagyon sietett valahová, hiszen trehány módon mindent összecsapott. Egy másodpercet sem fordított a komolyabb melóra, így a főhősnek nem kellett azon agyalnia, hogy merre menjen. Ethan Hunt útja ki volt kövezve a végső harcig, így egy pillanatra sem kellett izgulnunk érte. Tudtuk, hogy az ajtó ki fog nyílni, tudtuk, hogy a golyó nem fog rajta, és tudtuk, hogy mindenre volt kidolgozott terve. Még arra is, ami meg sem történt.

A folytatás eldobott minden olyan pozitívumot, amit kiemelhettünk az első részben. Ez már nem egy kémfilm lett akció elemekkel, hanem egy giccsparádé, akció elemekkel. Egysíkú történet, amit semmiféle csavarral nem egészítettek ki. Galambokat eregettek, lassítgattak, valamint szemüveget raktak Tom Cruise fejére, hogy a tökéletes titkos ügynököt életre keltsék. Hívhatnám a modern Rambonak is. Ettől függetlenül persze élvezhető a film, de tényleg semmi elvárásunk ne legyen vele kapcsolatban, mert nem ad olyat, amit még nem éltünk át. Na, jó… a bunyók egész jól sikerültek, az mindenképp a legnagyobb pozitívumok között van.

John Woo tehát elmondhatja magáról, hogy rendezett egy Mission Imossible részt, de ennyi. Nem alkotott maradandót, de még csak meg sem próbálta. A film ugyan jövedelmező volt, viszont a kimondottam jó első rész után kicsit többet várna az ember. A tempó eszeveszett, de ez mind a film rovására ment. 5,5/10

Brian De Palma megjárta a mennyet és a poklot is, ám még mielőtt az utóbbi helyszínre tévedt volna, leforgatta az utolsó nagy filmjét, a Mission Impossible-t. A nagysikerű tévésorozatból készült mozifilm a 90-es évek egyik nagy klasszikusává nőtte ki magát az évek során, mi több egy egész franchiset tudhat már magáénak a Tom Cruise főszereplésével készült széria. 2015-ben ráadásul érkezik az 5. rész is!

Feketepiacra szeretné dobni egy bizonyos illető a világ legjobb titkos ügynökeinek a listáját. Ha ez az információ rossz kezekbe kerül, akkor beláthatatlan következményei lehetnek. Ezt meg kell akadályozni, így a szupercsoportnak akcióba kell lépnie. Látszólag minden a terv szerint halad az akció során, ám egy ponton minden a feje tetejére áll. Valaki már tudott az akcióról, és keresztbe tett…

Ki ne ismerné a fülbemászó M:I dallamot, melynek a felcsendülése után mindenkinek mosoly kerül az arcára. Ki ne ismerné a szuperügynök, Ethan Hunt nevét, illetve ki ne hallott volna magáról a Mission Impossible filmről. Valószínűleg nagyon kevesen vannak azok, akiknek ez új dolgot jelent. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden idők legközkedveltebb filmje lenne, egyszerűen csak mindenki tud róla, még akkor is, ha nem látta magát a filmet.

A legfurcsább dolog az egész filmben, hogy Brian De Palma rendezte meg. Az a De Palma, akitől nem ezt a műfajt szokhattuk meg, hiszen inkább tekintünk rá a gengszter filmek egyik nagyágyújaként, mint az akció, illetve kémfilmek rendezőjeként. Mindenesetre nem csalódhatunk benne, mert a 90-es évek zseniálisan tökös és laza hangulatával árasztja el az alkotását, mely pont annyira lett komoly, vagy vicces, amennyire kell. Nem esik túlzásokba, egyszerűen csak hagyja kibontakozni a csavaros történetben lévő potenciált, melyhez ráadásul nagy segítségként ott voltak a színészek is. Tom Cruise mellett Jon Voight, Jean Reno, Ving Rhames, és Emmanuelle Béart is jól teljesítettek a vásznon.

De, hogy miért vált klasszikussá az első M:I film? Egyszerű kérdés, hiszen megannyi olyan dolog van a filmben, amelyet a mai napig lehet idézni, és amelyet a mai napig nem tudunk elfelejteni. Ott van például a zene, vagy Tom Cruise híres függeszkedős jelenete is. De összességében mégis inkább az összkép és a hangulat az, ami segített abban, hogy a film fennmaradjon, és majd’ 20 év távlatából is tökéletes szórakozásként bizonyuljon. De Palma tehát sikeresen élesztett fel egy korábbi sikertörténetet.

A Mission Impossible talán – sőt biztos – nem a legjobb akciófilm, melyet valaha is leforgattak, de kétségkívül megállja a helyét a zsáneren belül. Az akciófilm szerelmeseinek ajánlott a megtekintése, illetve azoknak, akiknek eddig valami miatt kimaradt az életükből. Garantáltan jól fognak szórakozni! 8/10

A 90-es években rengeteg olyan film látta meg a napvilágot, amik mára már a klasszikus szombat esti szórakozás kategóriájába tartoznak. Nincsenek benne az IMDB top 250-ben, nem kaptak Oscar-jelöléseket, nem voltak benne hatalmas színészi alakítások, de volt bennük fantázia, volt bennük tökösség, könnyedség, és energia. Asger Leth filmje, a Borotvaélen pont egy ilyen alkotás, úgyhogy, akinek eddig kimaradt az gyorsan pótolja.

Az egész film kiszámítható, és pofon egyszerű, ám ebben az esetben ez azért nem jelent gondot, mert a film önmagában nem akar többet ragadni, mint amennyit tud. Sablonokból építkezik fel, és egysíkú karakterekkel van tele, de mégis tudunk értük szorítani, még akkor is, ha tudjuk, hogy mi fog velük történni. A kezdeti mérsékelt tempót a végére kegyetlenül felfokozzák, amik már oda juttatják a szereplőket, hogy olyan dolgokat is megcsinálnak, amiket normális esetben senki nem tenne meg. A Borotvaélen nem biztos, hogy hónapok múltán is ott fog motoszkálni a fejünkben, de arra a bő 2 órára, amíg nézzük, addig tökéletes szórakozásnak bizonyul. Kellenek az efféle egyszernézős, egyszerű, de annál nagyszerűbb akciómozik. 6,5/10

Ha egyszer valaki olyan helyzetbe kerül, hogy egy távoli bolygón ragad, ahová érkezik egy Földről érkező csapat, akik segíteni akarnak, akkor meneküljön! A Földi emberek buták, és csak mindent elcsesznek! A Philip K. Dick novella alapján készült 1995-ös Elhagyott bolygó kapott egy folytatást úgy, hogy könyvben nem létezik második rész. Nos, ezek után gondolhatjátok, hogy milyen színvonalas alkotásról beszélhetünk, de annyi biztos, hogy Oliver Queen a Zöld Íjásszá válása előtt az űrben kalandozott.

13 évvel a Sirius 6B-n történt katasztrófa után egy segélykérő üzenet érkezik a bolygóról. Egy mentőhajtót küldenek a helyszínre azzal a céllal, hogy felkutassák, majd megmentsék a túlélőket. Azonban sietniük kell, mert egy meteoreső várható néhány nappal a megérkezés után. A sikoltók által lakott bolygó kietlennek tűnik, de a gyilkos gépek mindig megtalálják a módját a visszatérésnek…

Az első sem a „világlegjobbfilmje” kategória, de annak legalább volt annyi esze, hogy ne váljon kínossá. Mivel a második rész olyannyira buta film, hogy nehéz hozzá hasonlót találni. Szinte az összes létező sablont ellőtték, amit csak lehetett, hiszen a karakterek egyszerűek és kiismerhetőek, a történet hiába tartogat fordulatokat, ha egy két éves gyerek is röhögve kitalálja a következő lépést. Az első rész sem volt túlbonyolítva, ám ez annyira trehány és felületes munka volt, hogy tényleg nehéz megtalálni benne a pozitívumokat. Tény, hogy így is simán végig tudtam nézni, és nem fogom a nézhetetlen kategóriába sorolni, de azért felteszem a kérdést, hogy miért kellett ezt leforgatni? És, ha már leforgatták, akkor miért nem lehetett egy kicsit komolyabban venni? Legalább a karakterek ne lettek volna ennyire hülyék és szánalmasak. Amikor egy olyan jelenetet próbálnak meg lenyomni a torkunkon, amiben kérdezés nélkül, fejetlenül cselekedik a felmentő sereg, majd a 3-4 legyilkolt túlélő után csak azt tudják kinyögni, hogy „Az én hibám, nem tudhattam”, akkor mégis mit várjon az ember? Tipikus WTF kategória.

Ami viszont pozitívumként említhető meg, hogy mertek durvább jeleneteket leforgatni. Ha már horror, akkor lássunk egy-két ízletes gyilkolást. Nincs ezzel baj, kellett bele. Sőt, a sikoltók fejlődése is egész korrektnek mondható, még akkor is, ha egy kicsit emlékeztetnek a Penge 2-ben lévő vámpírokra. Lance Henriksen megjelenése felüdülés volt, valamint Stephen Amell játéka is meglepetésként ért, hiszen követem a Zöld Íjászt, és még nem láttam másban szerepelni. Ugyanakkor ez még mindig kevés volt ahhoz, hogy megmeneküljön a film.

Az elhagyott bolygó 2 nem több egy teljesen felesleges folytatástól, aminek a leforgatását nem indokolta semmi. Mivel moziba nem került, így a stúdió sem tudta megszedni magát, tehát tényleg értelmetlen volt az egész akció. 4/10

Lassan oda jutok, hogy el kéne kezdeni olvasni egy-két Philip K. Dick irományt, hiszen az írásai alapján készült filmek egytől-egyig bejönnek. Nem rég akadtam rá az Elhagyott bolygó című disztópikus sci-fi horror filmre, ami a Második változat című novellája alapján készült. Mivel engem elég könnyű megvenni az efféle sci-fi horror alkotásokkal – bár ettől függetlenül, erről korábban még csak nem is hallottam – így hamar a film hatása alá kerültem. Azt nem mondom, hogy fantasztikus volt, de annyi biztos, hogy fantáziadús, kemény, és néhol pedig egészen horrorisztikus képet festett magáról a film.

2078-at írunk. A Szíriusz 6B bolygó teljesen kihalt, és csak rozsdás romok vannak mindenfelé. A maréknyi túlélő, pontosabban, katona próbálja meghúzni magát a fennmaradt bunkerekben, hogy aztán, majd a háború végeztével végre nyugodtan élhessenek. Azonban az általuk kifejlesztett védelmi rendszer öntudatra ébred. A gép folyamatosan fejleszti magát, és egy célja marad, hogy elpusztítsa az összes életformát a bolygó felszínén…

Maréknyi ember, kihalt idegen bolygó, gyilkos gépek, jövő, és persze Peter Weller. Kell ennél több egy jó szórakozáshoz, pláne, ha az alap egy Philip K. Dick novella? Nem hiszem. Ugyanakkor a helyén kell kezelni a filmet, mert nem egy első osztályú alkotásról van szó, de mindenképpen megérdemli, hogy megtekintsük. Mégpedig azért, mert a B-kategóriás színvonal ellenére is vannak nagyon erős momentumai. Ennek ellenére nem hallottam róla, és nem látom azt, hogy ott lenne a klasszikus B sci-fi horrorok között. Pedig megérdemelné.

Először is Christian Duguay rendező meglepően erős atmoszférát teremtett a filmjéhez, ami megadta az alaphangulatot a történethez. Ezt fokozták a kütyük, a zene, a táj, és még a CGI is, és bevallom őszintén kicsit rosszabbra számítottam az effektek terén, de kellemesen tudtam csalódni. Ám, ezek a kellékek mit sem érnének, ha a történetvezetés nem lenne benne az elfogadható státuszban. Tény, nem egy Oscar-díjas forgatókönyvről van szó, de sikerült elérniük azt, hogy a szereplőkkel együtt fedezzük fel a kinti világot, és velük együtt eszmélünk rá arra, hogy ki is, vagy mi is az ellenség. Ebből adódóan sok fordulatra lehet számítani, amiből ugyan néhányat előre ki lehet találni, de voltak egészen ügyes és meglepő fordulatok is.

Az Elhagyott bolygó egy egyszerű, nem túlbonyolított sci-fi horror, ami a 80-as évekbeli stílust követi, mind karakterügyileg, mind az r-rated és tökös kivitelezés miatt. Egy VHS korabeli filmről beszélünk, amit érdemes leporolni és megtekinteni. 7/10