A Sony elkezdte azt, amit már várni és tudni lehetett. Készítik a filmes Pókember-univerzumot. Ezzel nincs is baj, sőt nagyon is jó ötletnek tartom, hogy egy újabb szuperhősös világnak lehetünk szem és fültanúi. A kérdés már csak az, hogy minőségileg megéri-e megcsinálni egy több filmből álló szériát, aminek van egy fő szála, és amihez majd mellékfilmek, azaz mellékszálak kapcsolódnak. Marc Webbék az első résszel igencsak magasra tették nálam a lécet. Végre megkaptam azt a hálószövő szuperhőst, akit Tobey Maguire óta várok, illetve azt, akit anno a rajzfilmsorozatban láthattam. Szóval nálam az első Csodálatos Pókember kaland nagyon is betalált, ám ahogy azt megszokhattuk jött a folytatás, ami hatalmasat akart markolni, de végül nem igazán sikerült neki.

Pókembernek is vannak hibái. Például, hogy nem tartja be egy haldokló embernek az ígéretét, azaz nem szakít Gwennel. Megpróbálják ugyan, de végül sose jutnak el arra a pontra. Emellett Pókembernek feladata is van, mert a várost egyre több bűnöző lepi el, ráadásul némelyikük kivételes erőre tesz szert. Peter tehát dilemmában van, mert együtt is szeretne maradni kedvesével, de félti is, így el is akarja engedni. Minden eddiginél nehezebb helyzetbe kerül, amikor már a legjobb barátja is ellene fordul…

Először is szeretném leszögezni, hogy a Csodálatos Pókember 2 egy szórakoztató film, mely nem tartozik a legrosszabb folytatások közé, de a Sony túlbuzgó volt. Manapság mindenki univerzumot akar építeni, és látva a Marvel sikerességét, érthető is, de ők se egyik napról a másikra akartak a csúcsra jutni. A Sony és Marc Webb, illetve az írópáros azt hitte, hogy ha mindent beletesznek a folytatásba, akkor már kész is az új univerzum és elégedett arccal csücsülhetnek bele a jakuzziba. Sajnos ez nem így megy. A 2. rész legnagyobb problémája maga a forgatókönyv, mely egyszerre akar megfelelni folytatásnak, felvezetésnek, ellenfél bemutatónak, és univerzum-építésnek. De nagyjából minden csődöt mond. Ez így elsőre persze eléggé horrorisztikusan hangzik, de azért nincs veszve minden. Az előzetesek alapján a legnagyobb veszélyt a sok ellenfél jelentette, mely egyszer már megbuktatott egy Pókember filmet (Raimi 3. próbálkozása). Tény, hogy itt sem muzsikál tökéletesen a sok gonosz, de mivel némelyiküket még viszontlátjuk a későbbiekben, így még beleesik az elfogadható kategóriába. Sőt tovább megyek… Electro olyan atmoszférát tudott teremteni, amit elvárunk egy igazi ellenféltől, és ami hiányzott az első epizódból. Ettől függetlenül jobban is meglehetett volna írni a karaktert, de az már csak mellékes. Karakterügyileg tehát Electro volt kiemelhető, de színészügyileg viszont a Zöld Manót játszó Dane DeHaan. Ez a gyerek hatalmas tehetség, róla még sokat fogunk hallani.

Tehát kapkodó, gyors, és felületes lett az új Pókember, de így sem lehet utálni. Eléggé ellentmondásos az egész, de így van. Emma Stone és Andrew Garfield még mindig nagyon cuki a filmvásznon, a Pókember még mindig vicces és laza, illetve van ennek az új szériának egy olyan atmoszférája, amely segít befoltozni néhány hibát, és amely eléri azt, hogy mosollyal keljünk fel a vászon elől. Én úgy gondolom, hogy szerethető ez az új Pókember kaland.

Marc Webb és csapata remélhetőleg a továbbiakban kicsit visszavesznek a tempóból, mert ráérnek. Most még belefért ez az eszeveszett tempó, de nem hiszem, hogy egy következő film is kibírná azt, hogy a forgatókönyv több sebből is vérzik. Két Póki film még tuti lesz, valamint érkezik majd a Venom és a most felvezetett Sinister Six is. 7,5/10

1994. San Marinó-i nagydíj. A Forma-1 történetének egyik, ha nem a legfeketébb hétvégéje. Már a pénteki szabadedzés során észre lehetett venni, hogy valami negatív erő van a levegőben. Rubens Barrichello Jordanje vágódott nagy sebességgel a korlátnak, de végül egy orrtöréssel megúszta. Másnap, Roland Ratzenberger kocsija adta meg magát a Villeneuve-kanyarban, aminek a végeredménye egy olyan súlyos sérülés lett, mely a pilóta életébe került. Senna és a többi pilóta is feldúlt állapotban voltak. Többen úgy gondolták, hogy Senna nem fog rajthoz állni, még akkor sem, ha ő indul a pole-ból. Végül mégis úgy döntött a brazil pilóta, hogy elindul a versenyen. A rajtnál Lehto kocsija nem indult, majd Lamy hátulról teljesen telibe trafálta. A szétszóródott roncsok miatt azonnal beküldték a safety car-t, ami mögött a teljes mezőny nem kevesebb, mint 5 kört tett meg. A 7. körben, miután a biztonsági autó elhagyta a pályát, Senna Williamse nem vette be a Tamburello-kanyart, és hatalmas sebességgel csapódott neki a betonfalnak. A háromszoros világbajnok, mint később kiderült, életét vesztette…

Anno, amikor divat volt játszani a Sims játékokkal, akkor sokszor elgondolkodtam azon, hogy mi van, ha minket is úgy irányítanak, mint ahogy mi a játékbeli karaktereket. Látva a Philip K. Dick által írt Helyreigazító csoport című novella alapján készült filmverziót, ez az ötlet nem csak az én fejemben fordult meg, hanem az övében is. Érdekes és elgondolkodtató történetről van szó, amit sajnos a Sorsügynökségben egy kissé cukormázasra csináltak.

David Norris politikus merő véletlenségből belefut egy férfi WC-ben egy titokzatos, ám rendkívül izgalmas hölgyeménybe. Az életük felfordul, és ekkor lépnek közbe a kalapos, öltönyös urak, akik megpróbálják szétszedni ezt a kialakuló kapcsolatot, mert a könyvek alapján ennek súlyos következményei lehetnek…

Egyetlen egy darab könyvet nem olvastam Philip K. Dick-től, de mégis tudom, hogy zseniális elméje volt. Elég csak az Emlékmás, a Szárnyas fejvadász, vagy a Különvélemény című filmekre gondolni, hiszen mindegyiknek az ő írásai adták az alapot. A Sorsügynökség is ugyanebben a cipőben jár, és ezt le se tagadhatná. Újra feltehetjük azokat a kérdéseket, hogy „mi lenne, ha…”, hiszen akár mennyire is visszafogottabb eme mű, mint az előbb felsorolt három film, még itt is rá vagyunk kényszerülve arra, hogy elgondolkodjunk a látottakon. Ez mindenképpen pozitívum, még akkor is, ha egy, akár két szinttel is gyengébb filmről beszélünk. De nem is ez a legfontosabb, hiszen egy film képviselhet B-kategóriás minőséget (jó, ez annál jobb), ha a történet ötletes, elgondolkodtató, vagy egyedi. Ebben az esetben a film könnyen klasszikussá is válhat, hiszen ott van benne a fantázia és a lehetőség.

A film alapjaiba véve sci-fi (misztikus), de George Nolfi első rendezése inkább támaszkodott a romantikus, szerelmi oldalra. Ám, gyorsan le kell szögezni, hogy nem egy rózsaszín felhős, szivárványhányós filmről van szó, de kétségkívül érezzük azt a kis cukormázat, ami körülveszi. Ettől függetlenül a film teljesen rendben van, és még a színészek is adnak némi pluszt az összképhez. Matt Damon és Emily Blunt szerepel a legtöbbet a képernyőn, és nem is okoznak csalódást, ám a mellékszerepekben feltűnt Anthony Mackie mellett a legnagyobb pozitívum Terence Stamp játéka, aki a kevés játékidő ellenére úgy tudott fellépni, hogy emlékezetes legyen az alakítása és a karaktere.

A Sorsügynökség tehát összességében egy korrekt film, ami bár lehetett volna jobb is, talán hosszabb és mélyebb is, de így sem bánkódhatunk. Mindenképpen megérdemli, hogy szót ejtsünk róla és megtekintsük, mert nem az a tipikus popcornmozi, ami a faék egyszerűségével próbálja meg kikapcsolni az agyunkat, hanem egy olyan, ami aktív pihenésként hathat ránk, tehát hajrá! 6,5/10

Szeretem, amikor egy film kis hypeot kap, mert ilyenkor sok esetben kellemesen csalódok. 2011-ben, a nagysikerű Hold után, Duncan Jones ismét filmet forgatott, és felüdülésként hatott a Forráskódja, amely bár nem lesz korszakalkotó alkotás, de mindenképpen megérdemli a figyelmet, hiszen a sok tucatfilm között megjelenve, képes volt arra, hogy megmozgassa az agytekervényeinket, illetve a játékidő alatt kikapcsoljon bennünket.

Jake Gyllenhaal sokáig nem tartozott a szimpatikus színészek közé, de az utóbbi időben sikerült megkedvelnem. Bár, most nem kellett hatalmasat alakítania, de azért sikeresen átadta a filmben történteket. A Forráskód nagyon jól bánik az akció és a sci-fi elemekkel is, - ráadásul a játékidő rövidsége miatt elképesztően pörgősre sikeredett a kivitelezés - illetve olyan kérdéseket tesz fel, vagyis inkább olyan kérdéseket vált ki belőlünk, ami miatt teljes mértékben el tudunk merülni az alkotásban, és nem úgy tekintünk majd a későbbiek során a filmre, hogy „na, ezt is letudtuk, jöhet a következő…”. Okos, és jól kivitelezett film, melyben a főhősnek sincs kikövezett útja a célig, így velünk együtt fedezi fel a történetben lévő csavarokat, és lehetőségeket. Duncan Jones ígéretes tehetség, és ha nem kapja el Hollywood betegségét, akkor nagy filmeket hozhat el nekünk a jövőben. Remélhetőleg a Warcraft filmmel el is kezdi a mennybemenetelt! 7,5/10

Ha nekem is olyan jó kapcsolataim lennének, mint Nolan házi operatőrének, Wally Pfesternek, nagy valószínűséggel én is egy hasonlóan balgatag filmet rendeztem volna, természetesen 100 millió dollárért. Sajnos ez nem így történt, ráadásul mindezen felül további két dolog is aggaszt: vajon a tavalyihoz hasonlóan hullámzó (vagy lehangoló) lesz-e az idei blockbuster-szezon, továbbá két egymás utáni Nolan-produkciós csalódás adhat-e okot arra, hogy izguljunk az Interstellar miatt?

Még mielőtt a saját kardomba dőlnék, azért szánjunk egy bekezdést a pozitívumoknak is: az alapkoncepció megvett kilóra, és ezért is mentem el a moziba, még ennyi lelohasztó kritika ellenére is. Kellett most a francnak poszt-apokaliptikus hangulat, márpedig a kezdő felütés egy ilyen jelenettel apellált, és egy kicsit meg is ijedtem. A film viszont visszaugrik 5 évet ezután a 2 perces - egyébként keretként szolgáló - bevezető után, és AI-moralizálgatós témában mozog tovább. Gáz is lett volna két órányi tanmesét hallani arról, hogy „internet nélkül éhen döglünk”, gondoltam én, és mohón belevetettem magam az áldozattá vált Will Caster (Johnny Depp) digitalizált elméjébe. Kár, hogy ez az elme már emberi formájában sem volt valami túl éles.

Azt még beláttam, hogy Depp inkább próbált valami enervált jellemet hozni, így legalább nem kell simán leszaroznom, amúgy is belefáradtam már a színészbe. A többiek viszont elvileg zseniális elméket kellett, hogy hozzanak, de ez sem az alakításukon, sem pedig a forgatókönyvön nem látszódik. Miután sikerült abszolválniuk Deppen az agytranszformálási elméletüket, a művelet után minden tettük és gondolatuk illogikus, például könyörgöm, nem mindegy, hogy a világ számára ártalmas netvírus mennyire érez, mint ember? Megsúgom, egyébként ez lesz a konfliktus legfőbb katalizátora. Hát nem lenne idegesítő, ha így veszne el a világ?

Ennyi már bőven elég volt ahhoz, hogy a Transzcendens egy kifejezetten trehány alkotás legyen. De ha egy film csúcspontjai Morgan Freeman leárazott verziója és Paul Bettany, mint a Internetellenes Baráti Kör újdonsült prófétája (itt ők a racionálisabbak sajnos), Cillian Murphy pedig szinte csak statisztál, ráadásul a hadsereg „na jó, mégis szétbombázzuk” ötlete már-már kiemelkedő, ott már tényleg gondok vannak. Külön gratulálok Rebecca Hallnak, aki Will Caster csajának szerepében tetszelgett: úgy bírt rácsodálkozni az internetre, mint még soha senki. Idézet a jelenetből, amikor Depp elméjét sikerült feltölteni a netre:

Depp: „Itt veszélyben vagy, keress valami biztonságos helyet!”

Rebecca Hall: „Miért, te addig hol leszel?”

Ezután aki elgondolkodtató darabnak véli ezt a forgatókönyvírói szemfényvesztést, az azért vésse az eszébe azt is, hogy egy érdekes alaphelyzettől még egy film sem válik automatikusan filozofálgatóvá. Márpedig ha valami azt sugallja, hogy érdekes gondolatokat fog felvetni, akkor talán kitarthatna emellett a szándéka mellett, mondjuk a 120. percig, és nem csak az ötödikig. Ezért nem érzem úgy, hogy a Transzcendens ennél több szót érdemelne, mint film: amúgy meglennének az alapanyagok egy közepes tucattermékhez - talán még a vágás volt ütemtelen, a fényképezés és a látvány viszont már valamivel jobban működött (elvégre Wally Pfister Oscas-díjas operatőr) -, de összességében inkább illik ez egy blőd kábelcsatorna exkluzív ünnepi dömpingjébe a karácsonyi pulyka mellé, mintsem Christopher Nolan produceri filmográfiájának okosabb passzusai közé (amelyek továbbra is saját rendezései közül kerülnek ki rendszeresen). Akkor legalább máshogy állnánk hozzá.

 ...

Sokkal problémásabb a háttérben leselkedő tendencia: tavaly is sok előzetesnek sikerült felcsigáznia az embereket. Érdeklődéssel vártuk a nyári blockbustereket, és szerintem nem csak én csalódtam a nagy részükben. Persze néhányat már csak azért sem voltam képes a helyén kezelni, mert régóta vártam őket: a Man of Steel és az Elysium abszolút ilyenek voltak, később persze ezek is felfedték valódi énjüket (na jó, Elysium-ot talán egy üres, mégis korrekt mókának tartom). Azonban a marketingosztály sok filmnél kitett magáért, ezért is történhetett meg, hogy ilyeneket vártam, mint az After Earth, vagy a Pacific Rim, aztán alig bírtam végigszenvedni őket. Ha pedig megnézzük a mostani nyárnyitó blockbusterek előzeteseit - itt most kifejezetten a Godzillára, vagy a Days of Future Past-re gondolok -, nagyjából ugyanez a helyzet, könnyű lelkesedni értük. Aztán ki tudja, még az is lehet, hogy a végén sírva fogok röhögni azon, ahogy Heisenberg elfut A-ból B-be, onnan vissza, végül pedig kurvára eltapossák, vagy az új X-Men éppen egy közepes Wolverine-kaland felett lesz, mégsem leszünk teljesen elégedettek, mert igazi időutazós mindfuck-ra számítottunk (Singer is már az ezt követő részt, az Apocalypse-t promózza valamiért egy pár hónapja, és most a jelenlegi botránya előtti időről beszélek természetesen).

Erre talán az lehet az egyetlen megoldás, ha tudatosan kerüljük a trailereket, így megítélni egy közelgő produkciót viszont teljesen lehetetlen. Talán a véghajrában kiadott trailerek tudnák a legjobban irányt adni: ha azok legalább olyan erővel lennének képesek megfogni, mint mondjuk egy első ízelítő, akkor mondhatni aggodalomra semmi ok. Persze akik tudatosan kerülik a reklámhadjáratok jelentős részét és a velük járó spoilereket (WINTER SOLDIER!), és csak első előzetesek alapján ítélkeznek (valamilyen szinten magamat is ebbe a kategóriába sorolom), azok kiszolgáltatottabbá válnak az ilyen remekművek számára, mint a Transzcendens (amúgy először azt hittem, hogy egy szörnyű magyar cím lesz, de valahogy mégis megszoktam).

Divatba jött a szuperhősös-univerzum kiépítés. Ezen dolgozik már évek óta a Marvel, ezt a tervet próbálja meg követni a Sony és a FOX is, valamint a Warner is végre észbe kapott, hogy illene valamit kezdeni a DC hősökkel. Azt viszont sokan nem tudják, hogy a Warner már évekkel ezelőtt, mi több, évtizedekkel ezelőtt megpróbálta már az univerzum kiépítést, ami sajnálatos módon befuccsolt. Richard Donner Superman filmje megalapozta a Superman franchiset, amihez 1984-ben társult egy Supergirl film is.

Néhány megmaradt kryptoni Argo városában él. Az ottani bölcs Zaltar egy kicsit kölcsönveszi az energiaellátó omegahedront. Trükközget vele, majd Karához kerül, aki teljesen véletlenül kiejti a kezéből a tárgyat, ami kirepül a világűrbe, és eljut a Földre. A szeretett bolygónkon természetesen a leggonoszabb boszorkányt célozza meg, aki felhasználja az erejét, hogy világuralomra törhessen…

Kegyetlenül idióta a történet (ráadásul hosszú is volt…), a kivitelezés meg pláne rossz, no de még mielőtt belemegyünk a részletekbe, addig ejtsünk néhány szót Supergirl-ről. A hősnő 1959-ben jelent meg először az Action Comics 252. számában Superman unokahúgaként. Kara Zor-El a Krypton bolygó egyik túlélője, és Argo városának egyik lakosa. A város a bolygó pusztulása után kisodródott a világűrbe. Néhány évvel később a kryptonit sugárzása miatt a város túlélői tömegesen haldokolni kezdtek, és ennek hatására Kara apja, Zor-El egy rakétával a Földre küldte a lányát, hogy Superman, azaz Kal-El a gondjai alá vegye. Először azonban árvaházba került, ahol felvette a Linda Lee nevet. Ez idő tájt már titokban szuperhősként tevékenykedett, és miután teljesen kiismerte az erejét, felvette a Supergirl nevet. A képregények szerint a karakter 1985-ben feláldozta magát, hogy megmentse a világot a pusztulástól.

Valószínűleg Jeannot Szwarc nem látta a Richard Donner által készített Superman filmet, hiszen a Supergirl nem azt a vonalat követi, hanem a későbbi, Lester-féle poénkodós, cseppet sem komolyan vehetőt. Ez csupán azért rossz, mert a karakterek teljesen nullák, a történet szintén semmit nem ér, de még a főgonosz is felejthető. Az eredettörténet is hiányos, hiszen keveset tudunk meg arról, hogy mi Argo városának története, miért fontos az omegahedron, de még azt is kifelejtik, hogy az emberiség hogyan reagál Supergirl feltűnésére. Felületes, bugyuta, és rossz. Ugyanakkor, ha el kéne helyeznem a Superman szérián belül a filmet, akkor a harmadik és negyedik rész közé tenném. Sajnos csak nagyon kevés pozitívumot lehet megemlíteni a filmmel kapcsolatban, de ha mindenképpen ki kellene emelni egyet, akkor az Helen Slater castingolása. A filmhez képest meglepően jól teljesített, és a rajzfilmekből is ismert karaktert elevenítette fel. Vele egyáltalán nem volt gond, mert nagyon is illett a szerepre. Na, nem úgy, mint Faye Dunaway és Peter O'Toole, akik a nevükhöz nem méltó alakítást nyújtottak.

A Supergirl tehát egy merész ötlet rossz megvalósítása. Merész volt, mert megmerték húzni a leforgatását a Superman filmek egyre gyengébb minőséget képviselő részei mellett, de sajnos nem áldoztak rá elég energiát, és nem gondolták át megfelelően az egészet, így nem is csoda, hogy megbukott a film a pénztáraknál, valamint a nézők szemében is. 3,5/10

1987-ben Christopher Reeve visszavitte a börtönbe Lex Luthort, majd azt mondta neki, hogy találkozunk 20 év múlva. Meg kell hagyni nem sokat tévedett, mert a Superman visszatér 19 évvel az utolsó Superman kaland után készült el, és Bryan Singer nem megújítani akarta az Acélembert, hanem folytatni azt, amit Richard Donner és Richard Lester a 70-es, 80-as években elkezdtek, azaz a Brandon Routh által alakított főhős tulajdonképpen Christopher Reeve volt.

Supermant öt éve senki nem látta, ráadásul Lex Luthor is kiszabadult a börtönéből, tehát újra kezdett minden a feje tetejére állni. Ám miután Clark visszatért, és próbált újfent beilleszkedni, meglepődve tapasztalta, hogy a világ megváltozott. Supermanről olyan cikkek jelentek meg, hogy „Miért nincs szüksége a világnak Supermanre”. Ám Luthor akciója arra késztette Clarkot, hogy ismét hőssé váljon, mert bizony a világnak mégis szüksége van/volt Supermanre…

Több okból is dühös vagyok Bryan Singerre. Egyrészt sokkal jobb rendező annál, hogy 270 milliót csak úgy kidobjon az ablakon, másrészt tönkretett egy remek X-Men trilógiát azzal, hogy lelépett a 2. rész után. Illetve visszakanyarodva a büdzséhez, szomorú vagyok, hogy nem próbált meg egy önálló gondolatokkal felszerelt Superman filmet készíteni, ami újult erővel repülhetett volna végig a Földön, és ami nem azt a lejtmenetet folytatja, ami a zseniális 78-as film után kezdődött. A Superman visszatér épp ezért egy teljesen felesleges pénzkidobás volt, ami újat nem tudott mutatni, de még a Donner-féle első filmet sem tudta megközelíteni. Tehát 270 milliót így elcseszni… hát nem tudom. Ha ezt az X3-ra költi, akkor valószínűleg jobban jártunk volna.

Ugyanakkor, ha szépen végig gondoljuk az egész filmet, akkor könnyedén rájöhetünk arra, hogy egy apró, de tényleg apró változással akár mennybe is mehetett volna Singer. A 270 milliós költségvetés elegendő lett volna arra, hogy a már k***ra unalmas Lex Luthort kicserélje egy bizonyos Doomsdayre, aki ebbe a történetbe teljes mértékben bele illet volna, sőt a lezárás is adott lett volna hozzá, sőt egy olyan film kerekedett volna ki belőle, ami méltó lezárása lehetett volna a Reeve érának. De ez kimaradt… ismét láthattunk egy poénkodó, cseppet sem komoly (na, jó… Hackmanhez képest komolyabb volt) Lex Luthort, aki megint nem tudott érdemben hozzájárulni a filmhez.

Amikor leül az ember egy Superman film vagy rajzfilm elé, akkor elvárja, hogy Superman akciózzon, ne pedig csak repkedjen meg elkapjon 1-2 repülő tárgyat. Ez 30-40 éve még rendben volt, de 2006-ban ennél több kell. És nem csak azért, mert a technika lehetővé tenné azt, hogy látványos akciókat vigyenek a rendezők a filmvászonra, hanem azért, mert 270 milliót kapott a filmre Singer, és ami a legfontosabb, hogy az emberek elvárnák már, sőt ki vannak éhezve egy igazi, tökös Superman bunyóra. Miért, de komolyan miért nem kaptuk meg? Minden adott volt hozzá, hiszen Superman majd 70 éves múlttal rendelkezett már és annyi érdekes ellenfelet szerzett, hogy bármelyikőjüket szívesen láttuk volna viszont, a képernyőn, de hát ide Luthor kell…

Szóval én szeretném szereti ezt a filmet, mert az utolsó néhány perc még élvezhető is volt valamilyen szinten, de nem… ennél több kellett volna, főleg úgy, hogy már nem kellett azzal tökölni, hogy ki az a Superman. Singer a 2006-os évben amihez hozzányúlt azt elbaszta, méghozzá nem is kicsit. 4,5/10

Valószínűleg a 80-as években úgy gondolták a Superman rajongók, hogy a katasztrofális harmadik rész után már nem lehet rosszabb filmet csinálni. Nos, tévedtek, mert Sidney J. Furie Superman filmje - vagy legalábbis valami olyasmi – még azt is túlszárnyalta, és megszületett minden idők legrosszabb Acélember filmje. Nagy dolgokat ugyan a harmad rész után már nem lehetett elvárni, de még így is tudtak meglepetéseket okozni. Az effektek minden eddiginél rosszabbak voltak, a történet egyszerűen szánalmas, és Lex Luthor is idiótább volt, mint valaha.

Superman nem nézi jó szemmel, hogy az emberek irtják egymást, így a nukleáris fegyvereket belerepíti a Napba. A fegyverkereskedők azonban ezt nem nézik jó szemmel, így szövetkeznek Luthorral, akinek elképesztő ötlet pattant ki a fejéből. Superman DNS-ét felhasználva megalkotta a saját legyőzhetetlen katonáját, aki a Nukleáris Ember nevet viselte…

Miután elhasalt a harmadik rész és a Supergirl címet viselő spin-off is, a korábbi alkotógárda elég nagy százalékban kicserélődött. Lelépett a rendező Richard Lester, a forgatókönyvíró David és Leslie Newman, a zeneszerző Ken Thorne és az operatőr Robert Paynter is.

Bár a film tényleg a legrosszabb Superman mozi, de még így sem tudott egyértelműen a leggyengébb lenni. Voltak olyan pillanatai a filmnek, amikor bizony azt lehetett mondani, hogy jobb, mint a harmadik epizód. Kevesebb poén, és több komolyság került a Sötétség hatalma alcímet viselő alkotásba, aminek a veszte az elképesztően röhejes forgatókönyv lett. Nem is lett volna olyan nagy probléma, ha egy kicsit tényleg odafigyelnek arra, hogy mit csinálnak, mert amikor azt látja a néző, hogy Nukleáris Ember elrabol egy nőt, majd kiviszi az űrbe!! ahol semmi, de tényleg semmi baja nem lesz, akkor kicsit furcsán tud nézni. Amikor ennyire alapvető szabályokat nem tartanak be egy filmben, legyen az sci-fi vagy bármi más, akkor nem tudom, milyen végeredményre számítanak. A blődség túlszárnyalt minden képzeletet.

Amikor úgy tűnt, hogy Richard Pryor karakterénél nem lehet rosszabbat látni, akkor megjelent Luthor unokaöccse. Igazság szerint nem is szeretnék róla írni, mert szép szavakkal, de még visszafogottan is csak nagyon nehezen lehetne bármit is mondani róla. KATASZTRÓFA. Emellett természetesen újabb két óra telt el úgy, hogy nem láttunk igazi Superman ellenséget Lexen kívül, mert Nukleáris Ember sem a képregényekben, sem pedig másutt nem ütötte fel a fejét, csak ebben a kivételes alkotásban. Pedig annyi értelmes és jó ellenfele van Supermannek, hogy szinte bárkit be lehetett volna hozni anélkül, hogy húztuk volna a szánkat.

A Superman franchise tehát végleg padlót fogott, és a legendásan jó Christopher Reeve is utoljára ölthette fel magára a piros köpenyes gúnyát. De sajnos nem lehetett mit tenni… Donner remekművet alkotott 78-ban, majd az évek során egyre csak esett a színvonal, és végül oda jutottunk, hogy Reeve is csak annyit tudott kiejteni a száján a 4. résszel kapcsolatban, hogy egy tévedés! 3,5/10