Richard Lester tovább folytatta ámokfutását, mellyel elképesztő mélységekbe taszította a szuperhősös képregények egyik leghíresebb szuperhősét, Supermant. Itt már tényleg nem volt kérdés, hogy vajon milyen műfajba is sorolható a film, mert a Richard Pryor komikussal kiegészült szereplőgárda tökéletes társként bizonyult egy vígjáték létrehozásához.

Lois Lane nyaralni megy, Kent pedig hazautazik a smallville-i osztálytalálkozójára. Eközben természetes a háttérben mozgolódnak a rosszfiúk is, hiszen Ross Webster, a munkanélküliből pillanatok alatt számítógépzsenivé avanzsáló Gus Gormannel eszelős tervet dolgoznak ki arra, hogy még több pénzhez jussanak. Az időjárás rohamléptekben változik, a teherhajók nem érkeznek meg a célállomásukhoz, valamint összeállítják a kryptonit pontos mását a Földön, vagy legalábbis a majdnem pontos mását…

Christopher Reeve hiába formálta meg harmadjára is fantasztikusan a hőst, a forgatókönyv és a rendező miatt teljesen ki lett filézve a karaktere, ami miatt szinte már nem volt értékelhető jelenete a játékidő alatt. Supermanre már nem süthettük rá azt, hogy egy hős. A már, a második részben is teret kapó minősíthetetlen dialógusok a fénykorukat élték, amikhez további idióta karaktereket párosítottak. Pryor munkássága ebben a filmben tökéletesen bizonyította, hogy egy szuperhősös komédiába csöppentünk.

Ugyanakkor még mindig voltak értékelhető jelenetek/gondolatok, amik egy apró változással akár jól is elsülhettek volna. Ott volt Superman gonosz énje, amit fel lehetett volna használni egy Bizarro történethez. (Mondjuk, ha nem lett volna annyira elbaszva a második rész, akkor valószínűleg Gene Hackman is visszatért volna a harmadik felvonásra, de sajnos nem így lett…) Adott lett volna egy Lex Luthor, aki megszerzi Superman DNS-ét (Hopp a 4. rész, csak ott… na mindegy, arról majd holnap…), hogy azt felhasználva megalkossa a saját Supermanjét, aki mint később kiderült nem úgy sikerült, mint ahogy azt eltervezte. De elég is a szóból, ez már csak történelem… Mindemellett a számítógépes bűnözés megjelenése vagy a smallville-i nosztalgiázás is jó ötletnek bizonyult, csak elképesztően rosszul lett kivitelezve az egész. Supermannek nem volt igazi ellenfele, nem volt miért küzdenie, amikor meg egy kicsit komolyabbá válhatott volna a szituáció, akkor jöttek Pryorék, akik romba döntöttek mindent.

A Superman széria igazság szerint ezzel a filmmel lett végérvényesen kiütve. Elburjánzott a komédia, valamint a trükkök is gagyik voltak. Ugyanakkor mégsem tudom szívből utálni a filmet, de azért megpróbálom a helyén kezelni, mert ez tényleg nem sikerült túl fényesre, és akkor még szépen fogalmaztam. Richard Pryor Arany málna-jelölése pedig feltette az i-re a pontot (Giorgio Moroder a zene kategóriában kapott málna-jelölést). 4/10

Richard Donner második Superman-filmje a kukában végezte. A Warnernek nem tetszett, hogy Donner az első rész stílusát akarja tovább vinni, így végül arra jutottak, hogy menesztik a rendezőt, és Richard Lester-t ültetik a helyére. Az új direktor sok jelenetet újraforgatott, illetve néhányat kihagyott (Donner 80%-ban már kész volt a filmmel.), tehát észrevehető, hogy a Warner fejesei már akkoriban is hibát-hibára halmoztak. Tehát, úgy látszik, hogy se akkoriban, se ma nem tudják, hogy mit kezdjenek a DC Comics jogokkal. Az új rendező hatására a második rész jóval viccesebb, és barátságosabb lett, ami sajnos megpecsételte a film sorsát.

Az első részben feltűnt az Acélember, és megmutatta, hogy mégis mire képes. Most azonban a hosszas felvezetés elmaradt, és egyből a dolgok közepébe csaptunk bele. Superman szerelmes lesz Lois Lane-be, aki merő véletlenségből rájön, hogy Clark Kent végül is kicsoda, tehát az Acélember lelepleződik. Ugyanakkor csak abban az esetben tudnak együtt maradni, ha Kent emberré válik, ám, míg ők egymással vannak elfoglalva, addig Zod és két társa a Földre érkezik, hogy uralkodjanak felettünk…

Az nem gond, ha egy filmben viccelődni akarnak, de amikor már túlzásba viszik, és már-már eluralkodik az egész film felett a viccelődés, akkor már bajok vannak, pláne ha a film alapjába véve nem vígjátéknak készül. Na, már most a Lester-féle verzióra sajnos már rá lehet sütni, hogy vígjáték, mert a komolyságot teljesen kiölték a filmből, ami miatt a második rész teljesen elhatárolódott a Donner által rendezett első résztől. Ugyanakkor mégsem mondanám rá, hogy vígjáték, mert tényleg többet nevetünk, mint drámázunk, de mégis csak egy Superman filmről van szó, amiben milliók élete forog kockát, és Zodék uralkodásra készülnek.

Lester (illetve Donner is) meglépte azt, amit a legtöbb folytatást készítő rendező, hogy az új film több, nagyobb, illetve jobb legyen. Mondanom sem kell ez nem sikerült neki, de legalább próbálkozott, bár jobb lett volna, ha ezt úgy csinálja, mint elődje, azaz Donner. A Superman második része igazából élvezhető, sőt nagyon is szórakoztató film, mert érdekes fordulatokkal van tarkítva, valamint végre Zodék személyében már méltó ellenfelet is kap az Acélember. Mindezek ellenére súlytalan lett az egész alkotás, és se a romantikus részek, se a harcok, nem voltak eléggé súlyosak, emellett katasztrofális párbeszédek jellemezték a játékidő nagy részét. Nem volt dinamikája a filmnek, és csak alig néhány jelenet tudta elérni a kellő hatást. A végső fordulat, a párizsi jelenet, Kent vallomása mind-mind jó volt, de sajnos nem tudták megmenteni a filmet.  

A Superman 2 tehát összességében még mindig vállalható, sőt nosztalgiázáshoz, hétvégi pihenéshez teljesen rendben van, de ha belegondolunk, hogy van egy bizonyos első rész, mely elképesztő magasságokba emelkedett, akkor rá kell jönnünk, hogy ez nem több egy elfogadható folytatástól, ami nem baj, hogy elkészült, de akkor sem lett volna gond, ha Superman csak egyszer tűnik fel a filmvásznakon. Mindenesetre Reeve fantasztikus, Hackman pedig továbbra is pojáca, bár kétségkívül zseniális a szerepében. 6,5/10 (2006-ban kiadtak egy Richard Donner verziót mely több új jelenetet is tartalmaz, illetve maga a film is jóval közelebb áll stílusban az elsőhöz, mint a kritizált Lester-verzió.)

Mondjuk ki bátran, Richard Donner bő 40 évvel ezelőtt műfajt teremtett. Egy műfajt, mely a képregényhősökről szól. Ugyan korábban is voltak már efféle alkotások (egészen a 40-es évek elejétől kezdve…), de egyikőjük sem tudott olyan minőséget felmutatni, mint amilyet Donner klasszikusa. Supermant felemelte azokba a magasságokba, ahová való, ezáltal megszületett az első igazán komoly képregényadaptáció is. Ám ezzel egy időben, megpecsételődött a hős sorsa is a következő évtizedekre nézve, hiszen olyan elemi erővel robbant be anno a film, amit maga a hős, még a mai napig is érez, és amit a mai napig nem tudtak úgy isten igazából felülmúlni.

Superman valószínűleg meg van átkozva, hiszen nem lehet róla tökéletes filmet készíteni. Amilyen egyszerűnek tűnik első ránézésre a hős, olyan bonyolult, ha egy kicsit is mögé nézünk. Superman nem földi halandó, nem egy szer hatására lett hős, nem a pénze miatt tudott felülkerekedni a bűnözőkön, és nem Isteni fegyverekkel válik legyőzhetetlenné. A Krypton bolygóról származik - egy másik naprendszerből - ami sajnálatos módon elpusztult, így a bolygó utolsó lakosaként a Földre került, hogy közöttünk biztonságban legyen. No, de vajon tényleg biztonságban lesz? Egy olyan egyén, aki repülni tud, illetve szinte sebezhetetlen, az biztonságban lesz egy olyan bolygón, ahol nála jóval gyengébb emberek élnek? Megértik őt? Elfogadják? Hogy tudja feldolgozni, hogy ő más? Rengeteg kérdés, amit sajnos nem lehet egy film keretein belül tökéletesen bemutatni.

No, de Donner a lehető legközelebb állt ahhoz, hogy egy mozifilm alatt bemutassa a hőst. Azt a hőst, akit csak bő egy óra után pillanthatunk meg a vásznon teljes nagyságában, hiszen előtte bepillantást nyerünk a Krypton bolygó lakóinak életébe, valamint tanúi leszünk a kis Kal-El Földre érkezésének, majd korai éveinek is. Richard Donner meglehetősen sokat tökölt el az ifjú Supermannel, ami már csak azért is volt furcsa, mert ezzel a lépéssel vált igazán komollyá a film (és ez nagy szó volt akkoriban egy szuperhős filmnél). Sok esetben még manapság sem tudnak ennyire ráfókuszálni a hős korai éveire, illetve fele ennyire sem próbálják meg felépíteni a karaktert. Donner meglépte ezt, és ezzel tette súlyossá a filmjét. Nem csak a látványra, és az elkápráztatásra ment rá, hanem tényleg be akarta mutatni azt a hőst, aki akkorra már részévé vált a popkultúrának.

Emellett remek atmoszférát teremtett a filmjéhez, amit csak tovább fokozott a fényképezés, valamint a látványvilág. Mai szemmel nyilván kissé gagyinak tűnik a látvány, de tegyük hozzá, hogy egy 35 éves filmről van szó! Ám, nem szabad megfeledkezni John Williams Oscarra is jelölt zenéiről sem, hiszen az tette fel az i-re a pontot.

Azonban a klasszikus és műfajteremtő státusz ide vagy oda, a film sajnos nem hibátlan, mert ugyan volt egy Christopher Reeve is a filmben, aki a mai napig a lehető legtökéletesebb Superman, és valószínűleg az is marad a jövőben is, ugyanis Reeve olyannyira eggyé tudott válni a karakterrel, hogy arra nincsenek szavak. (túlzás nélkül) Nem is igazán lehet fejből mondani más szerep a sztártól… (Isten nyugosztalja!) DE a hős nem lesz igazi hős, ha nincs meg a tökéletes ellenfele. Gene Hackman hiába volt a korszak legnagyobb sztárjainak egyike, és hiába lubickolt a szerepében, de Lex Luthor karaktere annyira rosszul lett megírva, hogy egy hatalmas fekete foltot rakott az egész összképre. Lex Luthor egy pojáca, egy cirkuszi bohóc volt, - emellett természetesen egy lángész is… - aki mellett szintén bohócok tartózkodtak. A komoly, és tisztességesen felépített film ott torpant meg igazán, amikor feltűntek Luthorék, mert a tisztes viccelődés helyett komédiát csináltak a legtöbb jelenetből. No, de száz szónak is egy a vége.

A Donner-féle Superman a mai napig megállja a helyét a képregényhősös filmek között, továbbá a legjobb DC Comics adaptációk között is ott a helye, de talán globálisan nézve is előkelő helyet tud elfoglalni a képregényadaptációk között. Szeretni nem kötelező, de elismerni el kell a képregényfilmek keresztapját! 10/10

A Superman hét első állomása feleleveníti, hogy eddig a sorozatokban és a mozifilmekben kik alakították Kal-El-t, vagy más néven Clark Kentet, illetve a harmadik nevén Supermant. A hős népszerűsége ugyan a mai napig töretlen, de ennek ellenére az egyik legmegosztóbb képregényhős, így akár lehetne úgy is nevezni, hogy a meg nem értett legenda.

Superman története egészen 1938-ig nyúlik vissza, amikor is Joe Shuster és Jerry Siegel repkedő idegenje megkapta az első képregényét. A következő évtizedek során a képregényipar egyik legsikeresebb és legnépszerűbb kitalált hőse lett, és nem sokat kellett várni arra sem, hogy meghódítsa a filmvásznakat. Az első élőszereplős alkotásra csupán 10 évet kellett várni, azaz 1948-ban Kirk Alyn által életre kelt Superman. (Rajzfilm viszont már 1941-ben is készült róla)

A minap éppen az 1978-as Supermant néztem, és a játékidő felénél egy férfihang szólalt meg a nyitott ablaknál. Hirtelenjében nem tudtam ki az, hiszen egy 3. emeleti ablakról van szó, így azt hittem, hogy csak képzelődtem. Miután viszont kinéztem az ablakon, meglepődve tapasztaltam, hogy Henry Cavill, izé… pontosabban Superman állt, vagyis inkább lebegett az erkély korlátja felett. Valószínűleg elég hülye fejet vághattam, ráadásul még fel sem fogtam, hogy mit mondott, ugyanis háromszor kellett elismételnie azt, hogy neki is az 1978-as Superman a kedvence, és Christopher Reeve volt a legnagyszerűbb Superman, akit valaha is a filmvásznon látott. Miután magamhoz tértem, beengedtem a szobába és elkezdtünk dumálgatni, hogy mi a helyzet. Storyzgatott, hogy nem igen találja meg a közös hangot Batmannel, valamint Darkseid is terveket szövöget ellene, de igazából a róla készült filmekkel foglalkoztunk a legtöbbet. Kitárgyaltuk az őt alakító színészeket, megemlítette, hogy hogyan találkozott Joe Shuster íróval és Jerry Siegel rajzolóval, valamint mesélt Kara Zor-El-ről is, azaz Supergirl-ről. De sajnos hamar le kellett lépnie, mert Lois Lane megint valami veszélyes mutatványra készült, és szokásához híven megint bajba került…

No, tehát a rövid találka után arra jutottam, hogy illene megemlékezni róla a blogon is, tehát megkapja az egész hetet (21-27-ig). 6 filmről lesz kritika, valamint megjelenik egy kis ismertető is a Supermant alakító színészekről. (És nem csak a filmes színészekről!)

Miután Stallone az egyik kedvenc akcióhősöm, és Robert De Niro az egyik legnagyobbra tartott színész a szememben, egyértelmű volt, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Jake La Motta és Rocky Balboa bunyója, avagy Robert De Niro és Sylvester Stallone újra ringbe száll, hogy a boksztörténelem legnagyobb és legeredetibb meccsét játsszák le. Peter Segal ugyan nem teremtett új műfajt, de a két főszereplőnek hála a filmje igen csak ütősre sikeredett.

Henry 'Razor' Sharp és Billy 'The Kid' McDonnen egykor nagy bajnokok voltak. Mind a két ökölvívónak egy-egy veresége volt a sikeres pályafutások során, amit egymástól szenvedtek el. A döntő meccsre azonban nem került sor, mert Razor bejelentette a visszavonulását. 30 évvel később egy ártatlan „munka” során ismét egymásba botlanak, és a mindig pörgő Dante Slate Jr. megszervezi a mindent eldöntő 3. meccset…

Mit lehet elvárni egy efféle bohóckodástól? De Niro ismét hülyét csinál magából? Stallone sosem tudja letenni a bokszkesztyűt? Csodák csodájára a bohóckodás jól sült el, De Niro ugyan hülyét csinált magából, de ebben az esetben ez bizony elnézhető volt neki, illetve kijelenthető, hogy Stallone tényleg nem tudja letenni a kesztyűt, de látva a kondiját, nem is biztos, hogy ezt meg kéne lépnie. A kiütés hatalmas meglepetésre egy pofás és jó vígjáték lett, amiben a két főszereplő, valamint Alan Arkin is brillírozik.

De tényleg… akárhogy is nézem nem lett kínos a vénemberek bunyója, sőt sok küzdősportos film megirigyelhetné azt a végső összecsapást. Emellett a beharangozott poénkodás is úgy sült el, hogy a film végeztével meg sem fog fordulni a fejünkben, hogy ezt kár volt megnézni. Az egysorosok ütnek, az öregek játszadozásai fantasztikusak, és ezek mellett már az sem tud zavaró lenni, hogy a történetben hatalmas sablonokat lőnek el. Ugyanakkor úgy érzem, hogy ennél a filmnél nem is maga a történet a lényeges, hanem az, hogy egy jutalomjátékot kapunk 3 kivételesen nagy színésztől, akik saját magukat, valamint minket is szórakoztatnak a játékidő teljes egésze alatt.

Természetesen egy sportfilmnél – részben talán annak is tekinthető – elengedhetetlen a drámázás is, ám itt pont annyit kapunk csak belőle, ami még nem lesz zavaró egy, főként vígjátéknak tekinthető filmnél. Segalnak pirospont jár a kisebb nagyobb utalásokért is, amik mindenképpen kellettek egy jó kis nosztalgiázáshoz.

Végezetül tehát a Kiütés egy korrekt és vicces vígjáték, amit csak ajánlani tudok, mind a Stallone és mind a De Niro rajongóknak, de igazából minden olyan embernek, aki szereti a könnyed poénkodást. Nem lesz az év filmje, de kellemes meglepetésnek bizonyult. Na, most már szólhat ismételten az AC/DC és a Dropkick Murphys! 7/10

Habár a magyar nézettségi adatok alapján igenis sajátunkénak vallottuk Wes Anderson legújabb rendezését, szerencsére ennél összetettebb az ügy: a Grand Budapest Hotel a rendező stílusjegyeinek magas fokú kibontakozása, ráadásul mindez a tőle eddigi leginkább közönségbarát csomagolásban.

A filmen érződik, hogy Zubrowka világában szinte minden részletes háttértörténettel rendelkezik. Még ha ebből nem is kerül minden bemutatásra. Nincs is rá szükség: Gustave H. (Ralph Fiennes) és szállodájának meséje már így is rendkívül összetett, és még a benne lévő káosz is óramű pontossággal bontakozik ki. Szinte öröm látni és hallani az egyébként monumentális színészgárda minden egyes mozzanatát, pláne, hogy ezek az emberek a legnagyobb beleadással játszzák el akár félperces szerepeiket is. Ezer éve nem láttam Jeff Goldblum, Harvey Keitel, vagy akár Adrien Brody színészurakat, és most nagyon stílusosak voltak a maguk szerepében, de tulajdonképpen felsorakozik az egész Wes Anderson Baráti Társaság, akikből most inkább nem lőnék el minden nevet.

A legfontosabb ütőkártya azonban az írás elején említett közönségbarát csomagolásban keresendő. Wes Anderson néha egészen egyszerű dolgokat is képes túlművészkedni és ez leginkább a legutóbbi Holdfény királyságban volt feltűnő, ami ugyan egy csodás alkotás – természetesen -, de néhány jelenet kissé öncélúra sikeredett. Itt ez már kevésbé volt jelen: a legismertebb stílusjegye, a szimmetrikusság, egyértelműen maradt, de mindeközben ebben a mérnöki pontossággal megszerkesztett világban mindig történik valami érdekes. Minden, ami itt folyik, tényleg a nézőnek készült, és közben az alkotó is bebizonyíthatta, hogy jelenleg ő az egyik legkreatívabb művész a szakmában.

Végül pedig mindkettő jól jár.

Sokszor elmélkedem azon, hogy vajon 10-20, akár 40 év múlva hol fog tartani a filmgyártás, vagyis inkább a technika, amiket felhasználnak a filmkészítéshez. Vajon ugyanúgy fogunk tekinteni a színészekre, mint manapság, vagy elég lesz már csak egy jó arc a szerephez?

Gondoljunk csak bele, hogy hologram segítségével már koncertezett Tupac is, pedig köztudott, hogy már jó ideje nincs közöttünk. Vagy ott van Paul Walker esete is, aki sajnálatos módon elhunyt, de a Halálos iramban filmje még nincs kész, így kénytelen volt a stúdió felbérelni néhány színészt, hogy formálják meg Walker testét (!) hiszen az arcát és a hangját majd számítógéppel megoldják. Kicsit félelmetes ugyan, de néhány éven belül, talán 1-2 évtizeden belül oda fog jutni a technika, ahol már ismételten új utak nyílnak meg a filmkészítők előtt, és nem csak előre, hanem már hátrafelé is tudnak gondolkodni. Tehát mi lenne, ha film készülne James Dean és Marlon Brando főszereplésével? Mi lenne, ha Clint Eastwood ismét visszatérne a vadnyugatra, vagy esetleg sci-fi hős lenne. Mi lenne, ha az öregedést nem új színészekkel kéne megoldani, hanem egyszerű számítógépes trükkel? Mi lenne, ha választhatnánk, hogy nekünk most egy 20 éves Jack Nicholson, vagy egy 40 éves kell? Sokan sírtak, hogy későn jött a Szupercella című film, melyben először szerepelt egymás mellett a két akcióhős, Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone, tehát őket is elő lehetne venni, vagyis a fiatalabb énjeiket.

Érdekes kérdések ezek, de rengeteg lehetőség rejlik bennük, mert gondoljunk csak bele, hogy a filmtörténelem legnagyobbjait láthatnánk ismét a filmvásznon úgy, ahogy nekünk tetszik. Bár ez egy újabb kérdést vet fel, ami nem más, mint a színészi játék, hiszen tulajdonképpen nem is hús-vér színész lenne ott a főszerepben, de mégis egy adott/ismert ember tulajdonságaival rendelkezne. Jól bevált arcokkal meg könnyebb eladni filmet, mint az ismeretlennel.

Manapság is észrevehető, hogy a technika kezd eluralkodni a filmvilágban, aminek ugyan van jó oldala, de van rossz oldala is. Zseniális látványvilágot lehet megteremteni, olyat tudnak létrehozni, amit korábban nem, de ez egyben a hátulütője is az egésznek, mert könnyen a film rovására mehet, ha nem találják meg azt a középutat, amikor még nem nyomja el a látvány, magát a történetet vagy a színészeket. Egyre grandiózusabb dolgokra képesek a számítógépzsenik, és ha megnézzük, hogy hol tartottunk 20 évvel ezelőtt, akkor illik belegondolni abba is, hogy hol fogunk tartani 20 év múlva. Az animációk már most is kegyetlenül részletesek, de még mindig látszik, hogy nem valódiak (lásd Terminator – Megváltás, Arnold cameo), de előbb utóbb nem lehet majd különbséget tenni, akkor meg már simán vászonra lehet vinni színészeket is a technika segítségével.

Ugyanakkor hiszem, hogy mindig szükség lesz a hús-vér színészekre, mert kegyetlenül sokat tudnak hozzáadni a filmhez, és a való világban is kellenek az egyediségek, így mindig ott lesznek, de már nem biztos, hogy egyedül. Hamarosan oda fogunk jutni, hogy mi nézők már nem biztos, hogy tudni fogjuk, hogy mi az igazság, és mi nem.