Az első rész egy egyszerű történet volt forradalmi látványvilággal, erről Remy írt nemrég. Gondolhatnánk, hogy a második rész innen már nehezen tud veszíteni, hiszen a vizualitás már adott volt, az amerikaiak pedig szívesen fogadják a görög-perzsa háborúk akármely „halál bonyolult” fejezetét, ők úgyis kevesebbet hallottak róluk (persze csak ha nem olvasták a képregényt). Rosszul gondoltuk.

Ahhoz képest, hogy a film Themisztoklész és Xerxész perzsa seregének „prequel-sequel”-eként funkcionál – azaz látunk képeket a thermopülai csata előtt, közben és után egyaránt -, még így is végtelenül unalmas volt. Nem értem mindez hogy sikerült, mert szerintem rendkívül erőlködni kellett ahhoz, hogy még véletlenül se legyen izgalmas egy csata sem. Persze, biztos túlművelt európai faszagyerek vagyok, és vág az eszem görög töriből, de most nem erről van szó. A probléma mindenhol felüti a fejét, ami szükséges egy szórakoztató látványfilmhez: a színészek mind jellegtelenek – kivéve persze Eva Green és mellei -, valamint az a kevés harc, már ami egyáltalán van, ugyan mozgalmas és kellőképpen képregényes, de eléggé mellőzik a kreativitást (tényleg, már-már annyira agyonscriptelt, mint pár régebbi videojáték animációi), amiatt pedig túlzás lenne őket látványosnak nevezni, csak mert megint tonnaszámra borul az ellen, ráadásul az első részhez képest gyengébben ábrázolt brutalitással.

Tényleg igaz, amit sok helyen írtak: az egyetlen emlékezetes jelenet Themisztoklész és Artemiszia hardcore-szexjelenete marad, de még itt is szándékosan használtam az "emlékezetes" szót. Ezen kívül viszont már az egész hozzáállás és elvárás kérdése: én csak egy kis stílust vártam, mint amit régen is láttam, semmi többet, de még azt sem igazán kaptam meg. Ezt most nem Zack Snyder rendezte, és bármilyen meglepő, de lehet ez hiányzott leginkább. Bár ki tudja, a film alapjául szolgáló 'Xerxes'-szel sem készült még el Frank Miller, ennyi erővel akár azzal is lehetnek bajok.

Vince Vaughn valamit nagyon el****ott, mert kiderült, hogy 533 gyerek biológiai apja. De vajon, hogy lehetséges ez? Mit lehet tenni egy ilyen elképesztő helyzetben? Majd meglátjuk, de addig is nézzük, hogy mi is azaz Elpuskázva. Ken Scott remake-elte a saját kanadai filmjét, a Starbuck-ot. Zseniális, de hát tudjuk, hogy Amerikának is kell egy saját verzió, ha egy film sikeres, és hát a Starbuck igenis sikeresnek mondható, Kanadában mindenképpen.

David Wozniak egy hentesüzemben futárkodik, bár azt sem csinálja jól. Igazából semmit nem csinál jól, mert tipikusan az a balfék fajta. Sosem dönt jól, az emberi kapcsolatai a béka segge alatt vannak, tehát nem valami fényes az élete. A hatalmas adósságát pedig csak mellékesen jegyezném meg. Egy nap azonban olyan hírt kap, amire senki nem számított, még ő sem. Kijelentik, hogy a korábbi „munkahelyén” a spermabankban hibát vétettek, és 533 gyerek apja lett, akik közül jó néhányan meg is akarják ismerni…

Igazság szerint meglepően érdekesnek tartottam a filmet, sőt Vince Vaughn sem váltott ki belőlem nagy ellenszenvet. Ezek alapján még azt is rámerem mondani, hogy jól szórakoztam, de azért ez nem teljesen igaz. A legnagyobb probléma ezzel a filmmel, hogy elképesztően lassú, és elképesztően altató. Igaz, hogy ehhez Vince Vaughn játéka is passzolt, és ez most dicséret volt, mert a karakterét szerintem egészen jól keltette életre. Ugyanakkor Ken Scott eldönthette volna, hogy végül milyen műfajú filmet szeretne készíteni, hiszen kaptunk vígjátékot és kaptunk drámát is. Ezzel az a legnagyobb probléma, hogy ebben a filmben nem igen fért meg egymás mellett a két ellentétes stílus. Az egyik pillanatban még nagyokat röhögtünk az úszómedencés jeleneten, majd a következőben drogfüggő és kerekes székes gyereket láttunk viszont a képernyőn. Túl nagy szakadékot vájt ez az alkotásba, és kissé kényelmetlenné tette a helyzetet.

Emellett természetesen szeretném kiemelni a film képi világát is, mely mindenképpen megérdemli, hogy megemlítsük, hiszen egészen hangulatossá tudta varázsolni a filmet. Ha egy kicsit komolyabban nekiesnek a drámának, valamint a poénokat is csak óvatosan adagolják, akkor nem lett volna semmilyen probléma a filmmel. Emellett az is hatalmas hiba volt, hogy bugyuta, Adam Sandler szintű vígjátékként lett eladva a film, ami igencsak megpecsételte a sorsát. Sokáig nem is akartam megnézni, de végül győzött a kíváncsiság.

Az Elpuskázva tehát nem egy rossz film, de nem is maradandó. Egyszeri nézésre alkalmas, bár nagy dolgokat nem kell elvárni tőle. Aki bírja Vince Vaughn játékát, illetve szeretne megismerkedni Star Lorddal (Chris Pratt) annak bátran ajánlom, hiszen nagy elvárások nem lehetnek a filmmel kapcsolatban, így akár még jól is elsülhet. 6/10

Egy hatalmas szakáll sok mindenre jó: nőzésre, indokolatlanul művészkedni, vagy ha éppen nyertél egy Oscart, sokkal autentikusabbnak tűnhetsz a pódiumon egy méretesre növesztett arcszőrzettel, miközben önelégülten köszönöd meg családodnak és ügynökeidnek az áhítatos segítséget (mint ahogy azt a lenti három pofa teszi). A blog viszont (még) nem csapott át bulvárlapba, úgyhogy maradjunk a filmszerepeknél.

Rengeteg masszív szakállrengeteg alapos átvizsgálása után megszületett minden idők egyik legfontosabb listája. Pontot teszünk és eláruljuk, melyik szakáll nyújtotta a legemlékezetesebb mozgóképes alakítást. Ugyan nem voltak különlegesebb kritériumaink a versenyzőkkel szemben, de persze díjaztuk, ha a szakáll hosszú, dús, ősz, de még inkább, ha igazi, nem pedig a sminkosztály munkája. Őket is becsüljük, de egy ilyen véresen komoly megmérettetésben ez doppingnak minősül, úgyhogy most könnyes búcsút veszünk Gandalftól és Hagridtól. Hagyjuk meg ezt az emberek, de leginkább az igazi férfiak ádáz küzdelmének. Hát lássuk őket, színpadon a tíz klasszis szakáll.

Darren Aronofsky a jelenkor egyik legnagyobb rendezője, és ez tény. Aki olyan filmeket rendez, mint a Rekviem egy álomért, a Forrás, a Pankrátor vagy a Fekete hattyú, az igenis megérdemli, hogy tiszteljük, és akár beírjuk a kedvenceink közé is. Idén azonban behúzta a kéziféket, vagy csak szimplán nem bírta elviselni, hogy majd’ tízszeres pénzből dolgozhat, vagy egyszerűen csak a nézőknek akart megfelelni. Ugyanis a Noéban nincs nagy kockázat, és nincs benne öncélúság.

A történetet igazából mindenki tudja, de azért nagy vonalakban illik leírni. A Teremtőnek elege lett az emberek rossz viselkedéséből, így üzenetet küldött Noénak, hogy építsen egy bárkát, amiben megmentheti az ártatlanokat, vagyis az állatokat. Mindegyik fajtából 2-2 példányt vitt a hajóra, hogy ne pusztuljanak ki. Majd jön az özönvíz…

IMDB-n rohamléptekben csökken a pontszáma a filmnek. A hazai kritikusok szinte kivétel nélkül húzták a szájukat a művel kapcsolatban, mert Darren Aronosfky nem azt hozta, amit elvártak tőle. De, kérdezem én, miért jó mindig hatalmas elvárásokat tenni egy filmmel szemben? Jó, ha a film megtekintése után csalódottak vagyunk (a nagy elvárások miatt)? Pláne, úgy hogy maga a film igazból nem rossz, sőt a témát meglehetősen jól dolgozta fel. A Noéban igazából ennyi volt, talán lehetett volna egy kicsit több, egy kicsit súlyosabb, de egy elcsépelt mondanivalóval átitatott bibliai történetről van itt szó, amit a legfiatalabbak is kívülről fújnak, tehát nem igazán lehetett variálni a dolgokon, mert akkor már nem Noéról szólt volna.

Tény, hogy a karakterek nem voltak elég mélyek, mint például a legtöbb Aronofsky filmben, illetve a CGI-s állatok miatt is húzhatjuk a szánkat, de azért bőven megállja a helyét az alkotás. Hangulatilag, és látványügyileg (no, nem az állatok) teljesen rendben volt a film, illetve a színészek se okoztak nagy csalódást. Russel Crowe játéka nekem kifejezetten tetszett, de említhetném Ray Winstone-t is. Mondjuk az, hogy Anthony Hopkins egy ennyire semmit érő szerepet kapott, az kicsit „vicces” volt. A történetvezetés szintén nem mondható gyatrának, tehát…

Véleményem szerint a film legnagyobb problémája, hogy Aronofsky rendezte, mert ha egy kisebb név tesz le egy ilyen filmet az asztalra, akkor most mindenki pozitív véleménnyel lenne a filmről. De nyilván, ha jobb vagy, akkor többet is várnak el tőled, de azért azt említsük már meg, hogy egy rendező sem tudott mindig szintet lépni a legjobb filmjei után. Nincs olyan, hogy csak felfelé ível a karrier, mert mindig becsúszik 1-1 gyengébb alkotás, legyen itt szó színészről, vagy rendezőről. Aronofsky kipróbálta, hogy milyen az, amikor sok pénzből dolgozunk, és nem kell nagyot kockáztatni.

Ami még tetszett a Noéban, hogy nem egy száraz és lassú alkotás kerekedett ki belőle, hanem egy viszonylag lendületes, és jó néhány fantasy elemmel dúsított film, így mindenképpen el lehet mondani róla, hogy egy tágabb réteget célzott meg vele mind a stúdió, és mind DA. Ugyanakkor azt is el lehet mondani róla, hogy talán a leggyengébb filmje a rendezőnek, de még így is bőven vállalható. Igazság szerint én jól szórakoztam. 7/10

Idén nagyon sok zenés dokumentumfilm jött a Titanic Filmfesztiválra, ezekből most kettő kerül bemutatásra.

Mint egy idegen (Mistaken for Strangers, 2013)

Az megvan, amikor otthon összeültök a családdal és padlásról előkotort, por nyűtte videókat nézegettek? Aztán eljuttok egy mindenki számára kedves jelenethez az életetekből, amit eddig nem élhettetek át külsősként szemlélve. Meglepődtök a helyzeten, mert eddig fogalmatok sem volt az egészről: új megvilágítást nyernek a dolgok, ez idáig ismeretlen körülményeket konstatáltok, vagy csak szimplán máshogy élitek meg most a pillanatot, mint akkor.

Nagyjából így készülhetett a Mint egy idegen is. Ez azért is különös, mert azt hittem, csupán egy road movie lesz az egész kitűnő The National zenekarral, amit az újdonsült roadie, Tom rögzített és rendezett. A helyzet viszont ennél összetettebb: azon kívül, hogy Tom egyébként a frontember Matt öccse, úgy esett, hogy az egyszerű insider felvételekből hirtelen valami sokkal mélyebb keletkezett. Ennek oka egyszerű: Tomnak halvány fogalma sem volt arról, hogy mit csinál. Sőt tulajdonképpen az égvilágon semmiről sincs bármi elképzelése, ezért is hívta el őt Matt, hogy turnézzon a bandával. Két, egymással tökéletes ellentétben álló személyiség töltött el sok-sok hónapot: a megfontolt léptű frontember és a céltalan kistestvér. Ezáltal pedig nem az lett érdekes, amire mindenki kíváncsi lett volna - azaz, hogy mi történik egy világszerte turnézó együttessel a színfalak mögött (amúgy semmi) -, hanem olyan dolgok, amik egyébként ki sem derülhettek volna, ha Tom nem vitt volna magával kamerát. 

Lehet, hogy vászonra került az egész zenekar, és lehet, hogy koncertfelvételek is készültek (tényleg, nem is tudtam, hogy a National ennyire energikus a színpadon), ámbár akármennyire jó jelenetek ezek is, ez most nem erről szólt. Az is megeshet, hogy még csak nem is nekünk készült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ez a film egyáltalán azért kerülhetett publikálásra, mert egy sikeres báty nagyon szerette kevésbé sikeres testvérét. Inkább ez az, amivel körül lehet írni: kettőjükről mesél, és nem a zenekarról. Aki az utóbbira lett volna kíváncsi, szerintem az sem fog bánkódni, habár tény, hogy nem egy klasszikus zenekari dokumentumfilmet fog látni, hanem egy testvérterápiát.

Sound City (2013)

A 1969-ben létrehozott Sound City Studios-ról azt kell tudni, hogy az analóg hangrögzítés egyik utolsó képviselőjeként rengeteg, máig ismert és elismert zenei produkcióért felelős. Számtalan zenekar lemezeit vették fel itt, kezdve a régi motoros Cheap Trickkel vagy Neil Younggal, folytatván a kultikus bandákkal, mint a Metallica vagy a Nine Inch Nails, de még az új évezred együttesei is zenéltek itt, mint például az Arctic Monkeys. Sok az indok a hely iránti szeretetet illetően, de egyértelműen a hangzásba sikerült belebuzulnia mindenkinek: a terem akusztikája abszolút egyedi dobfelvételeket eredményezett, de az igazi csoda az Enterprise-méretű keverőpult, és ez varázsolta igazán „Sound Cityssé” a számokat.

A hely 2011-ben felhagyott a stúdiózással, de semmi baj, mindenki kedvenc Dave Grohl-ja (Foo Fghters) fogta magát, és uzsonnapénzéből megvette magának a pultot, beráncigálta a gyerekszobájába, és áthívta teazsúrra a Sound City ikonikus zenészeit. Erről az egészről pedig rendezett is egy filmet, amivel önmagában nem az, hogy bármi probléma lenne, de még kifejezetten hálásak is vagyunk érte. Felépítése egyszerű: az első fele egy gyorstalpaló a stúdió életútjáról, utána pedig a Grohl által levezényelt össznépi banzájról kapunk élménybeszámolót, miközben betekintést nyerhetünk az új felvételekbe (amelyekről egyébként egy album is megjelent).

Mégis, valahogy egész érdekes fejet lehetett vágni az „analóg vs. digitális” párharc során. Valahol ez olyan volt, mint amikor az öregek azzal jönnek elő, hogy „bezzeg régen”: a felsőligás rocksztárok eléggé ellenezték a felsőfokú digitális technikát (kivéve persze Trent Reznor, aki bizonyítván mennyivel értelmesebb, mint bárki a zeneiparban, természetesen talált egy egészséges átmenetet a két véglet között). Önmagában ez egy szép üzenet a stúdió mellett, amelyet legendássá tett analóg hangzása, mégis egy hadüzenetnek tűnhet bárki másnak, aki a technológiát jóra fordítva legalább olyan fontos dolgokat tud létrehozni, mint amit a Sound City is kitermelt magából. Nem csak Skrillex meg Daft Punk létezik, hanem jó zenekarok is. Ezért volt furcsa, hogy nem vitték tovább az üzenetet, amit a már fent említett Trent Reznornál, a Nine Inch Nails frontembere kapcsán is megállapítottak.

A hely tehát menő, a gondolatok kicsit konzervatívak, de mindegy is, mert a Dave Grohl-Josh Homme-Trent Reznor-trió improvizálása után csupán annyit szeretnék, hogy ezt a három embert egyszerre láthassam a színpadon, mondjuk egy tíz órás show keretein belül.

Spirit - A sikító város (2008)

Samuel L. Jackson torkaszakadtából üvölti, hogy nincs szüksége záptojásra! Ami csupán azért fura, mert ezt egy olyan filmben teszi, ami végeredményben nem sokkal marad el a kijelentéstől.

Denny Colt meghalt, ám visszatért szeretett városába, hogy védelmezze az ártatlanokat. Central City legnagyobb gonosztevője, Octopus kegyetlen tervvel áll elő, amit Spiritnek – ugyanis ez az új neve – meg kell akadályoznia, mert különben mindennek vége lesz…

Will Eisner a világ egyik leghíresebb képregényalkotója volt. Stílusteremtő volt, illetve jelentősen hozzájárult a képregényes művészeti ág felemelkedéséhez. A 40-es években megalkotta a leghíresebb alkotását a Spirit-et, amit Frank Miller a 2008-as évben megfilmesített. Na, már most a film legnagyobb problémája, hogy egy 300 és egy Sin City keverék. Képi világban, stílusban, történetmesélésben, mindenben, ám míg azok működtek, addig ez csupán egy gyenge próbálkozás lett. Maga a főhős érdekes, de a hajdani sikereit nem ebből az alkotásból fogjuk leszűrni, mivel a történet gyenge, a karakterek elképesztően buták és idegesítőek. A színészek szintén nem nyújtottak semmi extrát, Samuel L. Jackson, Scarlett Johansson, Eva Mendes ide vagy oda…

Igazság szerint az nem baj, ha egy film a B színvonalat üti meg, de amikor nem találja meg a középutat a komédia és a komolyság között, na, akkor már problémás a helyzet. Itt ugyanis Frank Miller teljesen elveszítette a fonalat, és egymásba csapódtak a jelenetek, a stílusok, az eltérő hangnemek. Egy hatalmas katyvasz az egész, ami nem érdemli meg, hogy több szót fecséreljünk rá. 3,5/10

A szövetség (2003)

Alan Moore csapatot alapított, no de nem szuperhősökből, hanem regényekből ismert arcokból. A The League of Extraordinary Gentlemen képregényben olyan ismert karakterek bukkannak fel, mint Verne Gyula Némo kapitánya, Bram Stoker Mina Harkere, H. G. Wells Láthatatlan embere, Mark Twain Tom Sawyere, illetve Oscar Wildetól Dorian Gray, valamint, Robert Louis Stevensontól Dr. Jekyll. Azonban a névsor ezzel még nem teljes, hiszen a csapat élére H. Rider Haggar regényének hősét, Alan Quatermain állította.

1899-et írunk, amikor is a Fantom álnéven ismert gonosztevő akciókat hajt végre Európa szerte, aminek a célja, hogy háborút robbantson ki, hiszen akkor virágzásnak indulna az üzlete. A háborúhoz fegyverek kellenek, és neki sok egyedi, és erős fegyvere van. Az újonnan megalakult szövetség viszont együttes erővel próbálja meg megmenteni a világot a pusztulástól…

Igazság szerint nem bonyolították túl a történetet, de nem is baj. A filmnek nem ez a gyenge pontja, hanem a karakterek. Túl sok szerepel egyszerre a képernyőn, ami szintén nem lenne akkora probléma, ha megfelelően lennének felvezetve, bemutatva, de egy bő másfél órás filmben ezt lehetetlenség lenne megcsinálni. Stephen Norrington filmje végtelenül felületes, és sablonos, ráadásul hiába a sok érdekes karakter, meg alapötlet, ha egyszerűen nem érezteti velünk a rendező, hogy ez a film igenis jó. Bár, hogy is tudná, ha a filmje rossz… A Szövetség tehát beáll azon filmek táborába, melyek sokkal többre lennének hivatottak, de ahhoz kéne egy minőségi stáb is, hogy a végeredmény ne legyen ennyire csúfos. 4/10

Az elmúlt néhány hét során felelevenítettünk pár képregényfilmet – némelyik egészen kiváló, egyesek viszont szimplán röhejesek. Azonban jogos a felvetés, hogy miért csak Marvel és DC filmadaptációkkal foglalkoztunk. Amellett, hogy nem vagyunk (vagyok) megrögzött rajongói (rajongója) a képregények olvasásának, a mangáról nem is beszélve, erre a két garázsra (legalábbis az előbbire biztos) volt leginkább jellemző a rutinszerű, a későbbiekben pedig már a koncepcióalapú filmgyártás.

Mindazonáltal akad még jó pár, rajzlapról filmvászonra varázsolt történet és hős, néhány az előbbi két nagy mágnás alkiadóitól, pár pedig teljesen másoktól. A lényeg, hogy Remy és én nem restelltünk belőlük is kivesézni néhányat.

Kick-Ass

Nolan mély melodrámát visz a Batmanbe, a Marvel már javában építgeti összetett filmuniverzumát, Matthew Vaughn pedig csak simán odabasz a Kick-Ass-szel.

Ugyan első pillantásra az Icon érdekeltségű Kick-Ass sem tűnhet többnek egy eredettörténetnél, de a körítés, amit kapott, egy nagyon is egyedi alkotássá teszi, a saját kategóriáján belül. Mert amíg vannak szuperhősök, akiknek csupán meg kellett születniük saját erejükkel, Dave Lizewskit, a Ha/Ver-t (ezt többet nem írom le) mindössze szarrá verték az utcán és implantátumokat kapott, ami után ugyanúgy szánalmas maradt. De ő hisz magában, és folytatja, még akkor is, ha következő akciója sem erejéről ad tanúbizonyságot, csak arról, hogy ezen nevet mindenki a Youtube-on. És így tovább, annyira röhejes az alapkoncepció, és ezt szerencsére kellő humorral, de egy bizonyos mértékben komolyan vették. Imádom!

Mindez aktualitásokkal és popkultúrával megszórva: nyilván senki sem fog jeleket vetíteni az égre, inkább dobnak egymásnak egy e-mailt, ahogy a szenzáció sem személyesen, szájról-szájra, inkább Youtube-on terjed. A tapasztalt hős szerepére meg ki mást kellett volna felkérni, ha nem Nicolas Cage-et, az embert, akit már egy másik, nem túl régi képregényfilmben sem lehetett komolyan venni (Szellemlovas). A Hit-Girl köré felépített image pedig már túl jó: egy 11 éves terminátort küldeni a maffia ellen kifejezetten logikus lépés, ugyebár. Christopher Mints-Plasse pedig az egyik kedvenc „szerencsétlen karakter”-színészem, itt is király, mint a Red Mist.

Még sorolhatnám mi tette kulttá a Kick-Ass első részét, de szerencsére ez az a film, ami elmesélve nem az igazi, aki pedig otthonosan mozog a hősök világában, az úgysem tudja megkerülni. Még távolról sem egy komoly történet, inkább csak annak szeretne tűnni (sőt néhol még a kötelező tinifilmes köröket is lerója). Azonban mindezt kellő öniróniával és hamisíthatatlan hangulattal meséli: mintha rengeteg képregénykockából állna össze, csak ezekből 24-et pörgetnek le egy másodperc alatt.

Kick-Ass 2

Az első rész a popkultúra alapművévé vált, a második rész pedig megtett mindent, hogy lerombolja a kultuszt.

Elsőre jó, vagy legalábbis érdekes húzásnak tűnt egy – bizonyos szempontból – re-origin-sztorit vászonra vinni: tehát Kick-Ass megint (vagy még mindig) edzésre szorul. Mégis, ennek elmesélése nyomokban sem olyan vicces, mint legutóbb. Most aztán marha komolyan kell venni a harcot, és csapatot is kell gyűjteni, kínosabbnál kínosabb arcokkal megtöltve…

Tudjátok mit, ez annyira szar lett az elsőhöz képest, hogy azokat sem fárasztanám a sztorival, akiket még talán meg tudok óvni tőle. Én aztán rendesen be lettem etetve: Mints-Plasse ezúttal Motherfucker-ként reinkarnálódott, a csapat is érdekelt volna, sőt Kick-Ass meets Jim Carrey (!), satöbbi, hülye lettem volna kihagyni. A baj, hogy Matthew Vaughn ekkorra már rég lelépett X-Ment írni (Days of Future Past), a jelenlegi alkotóknak pedig csak két dolog, a látványvilág és a stílus maradt. Néhány valóban jól elkapott kameraállás kivételével még ezekkel sem tudtak kezdeni semmit: az első rész kreatívan megkoreografált brutalitása itt üres hentelésbe ment át, az egyszerű szuperhős pedig túl komoly kihívásokat kapott, ehhez viszont már nem társul az a kellő hangnem, az a szórakoztató fajta, amitől őszinte lehetett volna a film. Motherfucker egy-két jelenete még talán megnevettet, azok mind a jellemére épültek, de a Kick-Ass-vonalban már semmi szív nem volt.

Tehát cseréld le az álarcot (de ne úgy, mint Ass-Kicker, a film mélypontja bakker) , és talán – de csak talán – elmenne az egész egy rosszízű koppintásnak, más egyébként viszont csak dilettáns kezek céltalan erőlködésének tűnik.

Az egyik legkedveltebb mutáns, és az egyik legkirályabb szuperhős! Azonban az önálló filmjei nem igazán váltották be a hozzá fűzött reményeket, és a megtekintésük után arra a következtetésre juthatunk, hogy a Farkas filmek a Marvel képregényadaptációk legnagyobb kihagyott ziccerei, mert ha két filmet nem is, de egyet mindenképpen a csúcsra lehetett volna járatni, ám ehhez kellett volna egy jó rendező, és egy még jobb író.

James Logan gyermekkorában fedezte fel, hogy különleges képességgel bír. Egy baleset miatt, azonban menekülésre kényszerül. Testvérével, Victorral próbálják meg túlélni mindazokat a háborúkat, melyekben részt vesznek, és ahogy telnek az évek, úgy válnak egyre erősebbé, ám egyszer minden megváltozik és a helyzetük kilátástalan lesz. Azonban egy titkos csoport új esélyt ad nekik, ami által végleg kialakul a személyiségük, és végérvényesen megváltozik az életük, legfőképpen Logané…

Kisgyerekként sokan eljátszanak azzal a gondolattal, hogy Rozsomákká válnak, és a kezükből pengék törnek elő. A hős népszerűsége vitathatatlan, és ha valaki megemlíti az X-Ment, akkor elég nagy százalékban Logan nevét ejti ki először a száján. Épp ezért hatalmas várakozás előzte meg anno a filmet, hiszen végre önálló alkotásban is láthatjuk szeretett mutánsunkat. Azonban a film nézése közben rá kellett jönnünk, hogy itt bizony nem lesz fülig érő mosoly az arcunkon, mert a vadállatot nem engedték ki a ketrecéből. Visszafogták, és ennek hatására a film lapos, felületes, és nem utolsó sorban gyenge lett.

Gavin Hood eredetileg eredettörténetet akart készíteni, de végül nem sikerült neki. Az első Farkas film tulajdonképpen egy bővített verziója azoknak a jeleneteknek, amiket már láthattunk korábban az X-Men filmekben. Pont a lényeges dolgok maradtak ki, amik felépíthették volna a karaktert, illetve 100%-osan bemutathatták volna. Ugyanis semmit nem tudunk meg arról, hogy milyen volt Logan gyermekkora, - az a fél perces jelenet ló***sz! – és, hogy hogyan fedezte fel a különleges képességét, és hogyan élte meg ezt akkoriban. Ez valahogy sajnos kimaradt, holott nagyon is lényeges lett volna. Emellett ott volt a rengeteg háború, melyet végigjárt a testvérével, és amik óriási hatással voltak rá, hiszen Ő nem egy könyörtelen gyilkológép, aki élvezetből öl. Ezekre mindösszesen alig néhány percet áldoztak a filmből.

Nem volt dráma! Jó tudom a Marvel filmek nem szeretnek drámázni, de könyörgöm, ennek a filmnek fontos lett volna ez a lépés, mert így egyáltalán nem volt súlya a történéseknek. Megannyi halál, és megannyi kín érte Logant, de ebből semmit nem kapunk, és ez hiba, méghozzá nem is kicsi. Igazából ez a film olyan, mint amikor elmegy a kisgyerek az állatkertbe, hogy láthassa az oroszlánt, de amikor odaér a ketrecéhez, akkor az állat csak alszik. Tehát örülünk, hogy látjuk, de mégis bennünk van a szomorúság, hogy azért ennél többet vártunk.

Az első Rozsomák film igazából élvezhető. Voltak olyan pillanatai, amikor megmutatta a vadállat az igazi erejét, ám ezek csak elenyésző időt vettel el a teljes játékidőből. Akik nem fanatikus Rozsi rajongók, azok jól fognak szórakozni, de akik odavannak a karmokkal felszerelt hősért, azok húzni fogják a szájukat, mert jóval több volt ennél, ebben a filmben/történetben. Sokkal többet érdemelne Logan, mert ez így nem az igazi. (A katasztrofális CGI-t meg sem említettem...) 5,5/10