Nyugi, spoilert itt nem találsz!

Steve Rogers egy igazi jelenkori botrányba csöppent, ez pedig képregény és valóélet olyan ütős párosát eredményezte, amellyel a Marvel-moziuniverzum legújabb passzusa a legfeszesebb akcióthrillerek közé emelkedett.

Folyton-folyvást kellő fenntartásokkal szoktam beülni a kasszarobbantó képregényhősök filmjeire, ráadásul a második fázis eddigi fejezetei nem igazán győztek meg: a Vasember 3. túlságosan el lett majomkodva - habár egy komolyabb hangvétel is életidegen lett volna tőle, tehát akcióvígjátéknak még el is megy -, Thor második önálló kalandját pedig ismételten Loki mentette meg, az új gonoszok pedig nem igazán bírták lekötni a figyelmemet. És mégis, érdekfeszítő, pörgős trailerekkel és más finomságokkal csalogatnak be minden egyes filmjükre, én pedig minden előítéletem dacára végig is seggelem őket. Szerencsére most sem tettem másképp. Mondom, szerencsére, mert az új Amerika kapitány tempója nem hogy magával rántott, de mint gazdáját a német dog, csak úgy húzott és száguldoztam vele.

Háhá, sztoriból most nem kaptok semmit, elég nagy szívás lenne bármi apróságot is megtudni az eddigi legfordulatosabb darabból, amit a Bosszúállók világa valaha is kitermelt magából. Inkább leírom, hogy az igazi szuperpatrióta még az átlagosnál is több rángatózó kamerát kapott, de ez illett is a - Disney-hez képest - brutálisan megkoreografált bunyókhoz. Néhol persze már sikerült túlzásba esni: egy-két higgadtabb jelenet is megkapta a modern thrillerek shakycam-jét, ami egy képregényfilmtől kissé túlzás.

Igen, a Tél katonája természetesen még mindig szuperhősfilm, pedig simán elmenne akcióthrillernek is. Igaz, a Marvel-körítés nélkül talán csak egy átlagos képviselője lenne a műfajnak, de pont a körítés megléte miatt is működik olyan jól a dolog. Ugyanakkor a kapitány most nem feltétlen szupervillainekkel veszi fel a harcot, hanem felfegyverzett átlagkatonákkal is, a két világ pedig jó elegyet alkot a vásznon, ami most kevésbé képregényes, mint eddig, habár például a szokásos "Shield-pózerkedés" is megjelenik, ezúttal egy monumentális mélygarázs formájában. Tehát nem lett minden halálosan elkomolykodva, mégis, a fordulatokkal átszőtt, drámai pillanatokkal megspékelt, összetettebb történet csak fokozni tudta lelkesedésemet...

...amit pedig egy-két teljesen átlagos alakítás igyekezett letörni, persze kevés sikerrel. Scarlett Johansson ugyan továbbra sem színészi tehetségével ad értelmet a Black Widownak, de egy alapos végigpásztázás után erre már mindenki rájöhetett az elmúlt évek során. Anthony Mackie felelős a szokásos awful joke-okért, habár lényegesen kevesebb ripacskodással, ettől függetlenül a Falcon-t is üdvözöljük a klubban. Chris Evans pedig immáron a jól informált matuzsálemi szobor szerepében tetszeleg. Akik itt most vitték a prímet, az az új casting: szótlansága és a mögötte levő borzasztó marketing (psszt!) ellenére is a Winter Soldier egy jól felépített ellenlábas, de Frank Grillo is kiemelkedő, aki simán működni fog más akciófilmekben is a közeljövőben, legalábbis remélem, hogy nem a tucat fajtában. Ja igen, Robert Redford a Marvel-filmcastingok újabb kötelező öreg harcosa, ugyanakkor ez a karakter legalább jól megírt és fontos is. 

Leállok, mert még a végén elkotyogok valamit, ez a film pedig nem érdemelne ilyen sorsot, hiszen a Marvel továbbra is imádja rajongóit, és azokat is kellő hozzáértéssel szolgálja ki, akik nem olvasnak képregényeket. Kellő merészséggel nyúl az előző rész eredettörténetéhez is (pedig az ugyebár közel sem volt akkora siker, mint a többi film, vagy éppen a mostani rész), szóval ha újra megnézed vagy végigszenveded (én se szerettem, Remy viszont igen), az csak fokozni tudja az élményt.

Mindaz, amit a Bosszúállóknak jelentett a monumentalitás, úgy A tél katonájának ugyanaz az izgalom. Lehet innentől kezdve átcsapnak/visszatérnek a fantasy elemekhez (A galaxis őrzői), de most tettek egy kitérőt a kissé valóságosabb konfliktusokkal átszőtt, mozgalmas és fordulatos akciófilmek világába, és ha ez csak egyszeri alkalom is volt, akkor sem bánom, mert ezúttal módfelett jól szórakoztam.

"Egy igazi Marvel-rajongó végignézi a stáblistát is", vagy hogy is volt a poszter az elmúlt napokból. And "Captain 'Murica will return in Avengers: Age of Ultron", ofc.

A legidősebb bosszúálló története, avagy hogyan aludjunk át egy évszázadot. Az Amerika kapitány a 2011-es megjelenését követően két részre szakította a filmnézőket. Valaki odáig volt érte, valaki pedig a Bosszúállók széria leggyengébb epizódjaként tekintett rá. Nos, a Kapitány esetében sajnos az utóbbi álláspontot is el lehet fogadni, mégpedig azért, mert ez a film jó is, és rossz is, azonban az már csak rajtunk áll, hogy a mérleg nyelve merre billen, ugyanis egy hajszálvékony sáv választja el a két végletet.

A II. világháború kellős közepén állunk. A lelkes ifjú, Steve Rogers is szeretne belépni a hadseregbe. Azonban a testi adottságai katasztrofálisak, ráadásul aszthmás is, így semmi esélye nincs felvennie a kesztyűt. Viszont pont kapóra jön neki egy új katonai projekt, ami szuperkatonát tud csinálni az emberből (legalábbis ezt remélik). Rogersnek nincs más esélye kikerülni a hadszíntérre, így elfogadja a lehetőséget, a végeredmény pedig nem más, mint egy Amerika kapitány. A hős először cirkuszi bohóc, majd később a Hydra legyőzője lesz…

A legnagyobb hiba az első filmeknél, hogy nem hagynak elég teret a főhősnek a kibontakozásra, és nem tudjuk meg, hogy honnan fejlődött igazi jelképpé, legalábbis a legtöbb esetben csak nagyon felületesen. Na, már most Joe Johnston filmjében bőven kapunk választ erre a kérdésre, és bizony ez a legfontosabb egy eredettörténetnél. Az Amerika kapitány ezenfelül egy egész korrekt storyval is bír, amit ügyes akciójelenetekkel, és remek fényképezéssel tarkítottak. De ez még nem lett volna elég a sikerhez, ha nem csempésznek a filmbe stílust. A kapitánynak ugyanis volt stílusa, volt egy remek Indiana Jones érzete, ami miatt remekül muzsikált a filmvásznon a hős.

Ugyanakkor tény, hogy sok hibával is rendelkezik a film, ami leginkább a milliószor látott sablonokban keresendő. Például az olyanokban, mint a szerelmi szál, vagy a főgonosz kidolgozatlansága (Ez sajnos értendő most a hadseregére is…). Nem egyszer, nem kétszer játszották már el ezt a blockbustereknél, de mégis meglépik újra és újra, csak tudnám, hogy miért?! Miért nem lehet elegendő időt szánni a főellenségre, hiszen ő adja a sava-borsát az egésznek, és ő miatta lesz a főhősből igazi hős.

Az Amerika kapitány, összességében a hibái ellenére is sokkal kerekebbnek, sokkal egyedibbnek tűnik, mint a többi első fázisos Marvel "egy hősös" film (kivétel a Vasember). Lehet mondani rá, hogy tipikus elsőfilm, de valamivel mégis több. Ugyanakkor azt is meglehet érteni, ha valakit nem kapott el a film hangulata, így kevésbé tudta élvezni. No, de majd a 2. rész, hiszen a Tél katonája áprilisi nyitórekordot döntött az USA-ban, és az IMDB-n is meglehetősen szépen szerepel. 8/10

David Gordon Green-nel akkor sikerült szorosabb barátságot kötnöm, amikor Seth Rogen és James Franco szájába jointot adott, és mindezt filmre is vette. Az előtte megjelent munkásságáról sajnos nem sok mindent tudok, talán annyit, hogy erős kontrasztban áll idióta füves vígjátékaival (Ananász expressz, Király!). A Joe viszont távolról sem vígjáték látszatát keltette. A Mud-hoz hasonló indie-drámát vártam tőle, ahol a címszereplő ellopja a showt. A gyerek ugyanaz (Tye Sheridan), csak a címszereplő változott (a szakállas Nicolas Cage). Vagy más is?

Igen, más is. A Joe egy teljes értékű „two men show”, mert Tye Sheridan akkorát játszik benne, hogy azt öröm nézni. Az említett Mud-ban még nem igazán éreztem kiforrottnak a játékát, de most bitang jó lehetőséget kapott a 15 éves Gray szerepében. Mondhatni ő az igazi férfi ebben a filmben, még akkor is, ha Nicolas Cage a címszerepben végre olyat hoz, amit régóta nem láttam tőle. Először azt hittem, hogy Cage majd egy visszafogott alakítást fog nyújtani, de nem, a „tökéletlen” férfi, aki múltja miatt kénytelen behúzni a kéziféket, és mindent higgadtan átgondolni, néha teljesen elveszti eszét, akkor pedig nincs irgalom! Mindehhez tegyétek hozzá azt is, hogy Texasban vagyunk, tehát hamisítatlan redneck akcentusban kapjuk mindezt az arcunkba (néhol életmentő volt a felirat).

Hogy miért beszélek ennyit a színészi alakításokról? Talán azért, mert a Joe egyébként annyira hatásvadász, hogy az hihetetlen. Néha a legegyszerűbb momentumokat – akár az erdei munkát – is olyan művésziességgel mutatja be, ami már kissé túlzás. A végtelenségig lelassított mozzanatok, az egyébként gyönyörű fényképezés, és a zenei aláfestés ugyan passzolnak egymáshoz, viszont néhány embernél kiütheti a biztosítékot, főleg ha nem kapja el őket a film hangulata. Nálam személy szerint néhol tökre betaláltak ezek az audiovizuális eszközök, mert szerencsére nem úgy kell elképzelni őket, hogy ez idő alatt semmi érdemleges nem történik: eközben is pörög a texasi konyhafilozófia, vagy az erdei munka.

A brutalitással viszont megvettek kilóra. Néhány gyomros nagyon mély nyomot tudott hagyni bennem: önmagában is végig sötét és szomorú hangulatú a film, de amikor az erőszaké a főszerep, azt még én is rendesen megéreztem. Nem csak Cage kirohanásai eszeveszettek, de van egy jelenet, amikor a kissrác iszákos apjának eldurran az agya. Elég durva képsor volt, minél tovább húzódott minden hátralévő ütés, annál undorítóbbnak éreztem.

Az elvárásaimat teljesítette a film: a két főszereplő játéka lenyűgöző, és filmszerkesztési szempontból is igényes munkáról beszélünk. David Gordon Green a maga elképzeléseit ügyesen megrendezte, még ha azok jelenleg kissé kiforratlanok is. Habár kétségtelen, hogy a darab teljesen egyben van, de néha lehetne egy picit kommerszebb is, kevesebb lassítással, valamint több párbeszéddel, cselekménnyel és akcióval, mert utóbbiakból tényleg született néhány kiemelkedő pillanat. A Mud-hoz képest a film sokkal komorabb, és összességében emiatt tetszett jobban a Joe.

Megemlíteném még, hogy Nicolas Cage az egyik jelenetben konkrétan egész életművének egyik kulcselemét figurázta ki. Nem lövöm le a poént, mert én tényleg nagyot nevettem.

A filmet a budapesti 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. Ha Te is el szeretnél látogatni valamelyik vetítésre, akkor ne habozz, április 12-ig még megteheted az alábbi helyszíneken: Uránia Nemzeti Filmszínház, Puskin Mozi, Toldi Mozi, A38 Hajó és Örökmozgó Filmmúzeum. Részletes programot és egyéb ezzel kapcsolatos információkat a képre kattintva találsz!

A Marvel népszerű hőse hiába kapott a papírlapokon többször is adrenalin injekciót, hogy újult erővel folytathassa a bűnüldözést, a filmvásznakat már nem tudta meghódítani. Olyannyira nem, hogy az egyik legnagyobb csalódást keltő képregényfilm volt a 2000-es években. Bár a legrosszabb adaptációk között nincs helye, de messze elmaradt attól, amit elvárhatunk egy ilyen sikeres hőstől.

Matt Murdock balesetet szenved gyerekkorában, és emiatt elveszíti a látását. Ugyanakkor néhány érzékszerve viszont annyira kifinomulttá válik, hogy képes olyan dolgokat is véghezvinni, amire még a normális ember sem képes. Ezt felhasználva kezdi el a kettős életet, mely annyit jelent, hogy nappal ügyvédként próbál segíteni az ártatlanokon, éjjel pedig jelmezbe bújva járja az utcákat, hogy leszámoljon a bűnözéssel…

Korábban már láttam a filmet, de akkoriban nem igazán jött be, viszont úgy gondoltam, hogy illik még egy esélyt adni neki, hiszen van egy rendezői változat is, amit már jóval többen dicsérnek, mint a sima vágott, mozis verziót. Nos, a film után, arra a következtetésre jutottam, hogy ezt a Daredevil filmet sajnos semmi nem tudja megmenteni. Plusz játékpercek ide, plusz játékpercek oda, Mark Steven Johnson filmje nem több egy felhígított, stílus nélküli mozinál, ami csupán arra jó, hogy megmutassa a hőst azoknak, akik nem olvasták a képregényeket. De igazából ennyi.

A filmnek ugyan akadnak értékelhető percei, és Colin Farrell-nek hála egy értékelhető színészi alakítást is láthatunk benne, de összességében minden átlagos. Ben Affleck olyan egyszerű, mint egy bot, Jennifer Garner továbbra sem tud színészkedni, Michael Clarke Duncan és Joe Pantoliano meg egyszerűen csak van. Igazság szerint ezt még elnéztem volna, ha a karakterek közötti kapcsolatok jól vannak kiépítve, illetve a dialógusoknak van súlya, van tartalma. Affleck és Garner közös jelenetei körülbelül olyan szintűek voltak, mintha valami argentin szappanoperát próbáltak volna felidézni. (aztán persze, lehet, hogy tényleg ez volt a terv…)

De úgy gondolom, hogy a film legnagyobb problémája, hogy nem volt stílusa, mert láttunk már olyat, hogy egy film csupán a B színvonalat üti meg, de mégis volt saját stílusa, volt egy olyan jellegzetessége, ami miatt nem kerülhetett a feledés homályába. Mondjuk ezek a legtöbb esetben a 80-as, és 90-es évekre voltak jellemzőek, de ha a közelmúltból kéne ilyen filmet megemlíteni, akkor a Dredd-et mondanám. Itt viszont ezt nem tapasztalhattuk, és épp ezért nem lehet szeretni ezt a filmet, mert nincs miért.

Nos, tehát a rendezői változat hosszabb volt, mint 2 óra, de semmivel nem nyújtott többet, mint a sima vágott verzió. Na, jó talán egy fél ponttal. Viszont az újrázás után egyre biztosabb vagyok abban, hogy elkélne már nekünk egy igazán ütős Daredevil film. 5,5/10

Egy lelkes olvasónk küldte az alábbi kritikákat, melyek azt támasztják alá, hogy milyen nehéz adaptálni az ifjúsági regényeket. Laposak, giccsesek, és túlzottan is rámennek a romantikára...

A végzet ereklyéi: Csontváros (2013)

A nagysikerű ifjúsági regénysorozat első részének film adaptációja nem aratott osztatlan sikert. A 60 milliós költségvetéssel rendelkező film az első héten ugyanis csak 14,1 millió dollárt hozott vissza, ami azóta is csak 90 millióra duzzadt (világszerte). A film folytatásának, a "Hamu város"-nak az októberi forgatását elhalasztották bizonytalan ideig, amíg rá nem jönnek, hogy miért is volt ekkora bukás az első rész.

Maga a történet a mai New York-ban játszódik, ahol Clary Fray (Lily Collins) él az édesanyjával és a mostohaapjával. Egy nap elkezd furcsa dolgokat látni és tapasztalni maga körül, ami miatt először azt hiszi, hogy megbolondult, ám amikor találkozik egy ismeretlen sráccal, akit történetesen csak ő maga lát, akkor minden megváltozik. A srác nem tudja, hogy mégis miért látja őt, de végül rájönnek, hogy a lány született Árnyvadász, mint a fiú. eleinte szkeptikusak ez ügybe, de amikor kiderül, hogy az édesanyja is az volt, ráadásul az egyik legtehetségesebb, akkor elkezdenek feltörni az elnyomott képességei. A story középpontjában egy kehely áll, melyből, ha valaki angyal vért iszik, Árnyvadásszá válik. Valamint, akinek a birtokában van, az erejét sose látott szintekig emelheti. Így jön be a képbe a főgonosz Valentine, aki saját maga erejét akarja a kehely segítségével növelni. Kiderül, hogy ő is Árnyvadász volt, ám ő ennél többet akart, így megtanulta a démonokat irányítani. Miközben a kehely nyomába erednek ifjú hőseink, kibontakozik a vámpírok és vérfarkasok közötti ellentét is, melynek ugyan nagy szerepe nincs, de néhány érdekességet azért hordoz magában.

Összegezve Harald Zwart (Rózsaszín párduc 2, Karatekölyök) filmjét, arra jutottam, hogy ez egy korrekt alkotás, ami bár lehetett volna jobb is, de így is bőven a nézhető kategóriába tartozik. Bár nem tartozik az olcsó filmek közé, de véleményem szerint nem érte meg azt az összeget, amit rászántak. A drámai hatásokat remekül előhozták, illetve hatásosan alkalmazták őket, de maga a film egy kicsit laposra sikeredett. Sokszor volt olyan érzésem, hogy bent vagyok a filmben és átérzem mindazt, amit a karakterek, de ugyanakkor voltak olyan részek is, amikor olyan érzésem volt, mintha a film egy hatalmas sivatagban sétálna, amiből nem talál ki, és egy-egy jól elkapott jelent oázisként hatott. 6,5/10

A beavatott (2014)

Nem szeretnék sokat beszélni erről a filmről, mert nem érzem úgy, hogy megérdemelné. Ez a film egy romantikus, akció, kaland, ami sci-fi akar lenni, de nem megy neki. Maga a film összességében nem érdemli meg a több mint 2 órás játékidőt, mert nincs annyi tartalom benne, ami indokolná ezt a játékidőt. A sztori lényege, hogy adott 5 társadalmi csoport, melyek közé választás útján lehet bekerülni. Főhősnőnk beválogatja magát a legelitebb harcosok közé, ahol beleszeret kiképzőjébe, akiről kiderül egy-két érdekesség, majd miután beleszerettek egymásba, együttes erővel próbálják felvenni a harcot az elnyomó hatalom ellen. Ezt nem lehet kifejteni még 1 órában sem. Az alap koncepció jó, a megvalósítás nagyon rossz, a színészi munkáról nem is beszélve. Jó film is lehetne belőle, ha nem úgy álltak volna neki, hogy akkor most gyúrjuk egybe az Éhezők viadalát az Alkonyattal. Így a film eléri, hogy tényleg csak a romantika játszik főszerepet. Ennek hatására a célkorosztály nem más, mint a fiatal lányok, akik elolvadnak, ha csókot látnak a vásznon. Az viszont kissé fura volt, hogy 16-os karikát kapott a film, hiszen még az Oroszlánkirályban is több akció volt, mint ebben a filmben. Így csak annyit tudok mondani, hogy nem éri meg. A filmnek nincs semmi mondani valója, pontosabban csak az, hogy ha szerelmes vagy akkor bármire képes lehetsz. De, mint tudjuk ez nincs így, mert ha szerelmes is vagy akkor sem tudsz legyőzni egyedül egy egész hadsereget.
Ha értékelnem kellene a filmet én egy erős 3/10-et adnék neki.

Az ötvenes évek nagy sci-fi/ horror slágerét a korábban már taglalt óriásszörnyes művek mellett az idegen inváziós filmek jelentették. Az It came from Outer Space ennek a vonalnak az egyik legismertebb és legegyedibb darabja. Utóbbi állítás azért lehet igaz, mert bár a film egyértelműen besorolható a fent említett kategóriába, valójában invázióról szó sincsen. Jack Arnold csillám-csigacsíkot húzó egyszemű űrlényei egyszerűen csak haza akarnak jutni, mint a 30 évvel később a Földön rekedt, barátságosabb kinézetű, világító ujjú kollégájuk.

Kapunk azért sablonokat szép számmal. Mint a legtöbb hasonló film, ez is úgy kezdődik, hogy lezuhan egy űrhajó, ami amúgy akár meteor is lehetne, úgy is néz ki. A főszereplő, jóképű feltörekvő amatőr csillagász-író is annak nézi, amikor csinos díszletbarátnőjével, aki amúgy tanárnő, a csillagos eget vizslatják. Kíváncsiságtól hajtva meg is közelítik a lezuhant objektumot, hogy aztán egyértelművé váljon számukra, hogy itt bizony harmadik típusú találkozás esete forog fenn.

A helyszín az Arizonai sivatag, azon belül egy fiktív kisváros, Sand Rock, melynek lakói közül páran elkezdenek igen furcsán viselkedni az incidens után. Mintha csak a testrablók kapták volna el őket. Erről azonban szó sincs, ennek a filmnek a földönkívüli lényei semmi rosszat nem akarnak, egyszerűen csak emberi alakot öltenek, hogy gond nélkül flangálhassanak a kisvárosban és beszerezhessék azt, amire szükségük van ahhoz, hogy megjavítsák az űrhajójukat és elhúzzák a csíkot erről a planétáról. A lemásolt embereket meg addig is kénytelenek elrejteni a bányában, amibe belezuhantak. Van aztán önfejű, szűklátókörű karakter is a sheriff személyében, aki minden áron végezni akar szerencsétlen hajótöröttekkel.

Nagyon nem mennék bele a film minősítésébe, nyilván teljesen máshogy hatnak ma ezek az alkotások, mint az adott korban, manapság vagy vevő rájuk valaki, és meglátja a bájukat, vagy nem. Hatása azonban vitathatatlan, elég csak J.J. Abrams Super 8 című filmjére gondolnunk. Eltűnt emberek egy fosztogató űrlény jóvoltából, aki csak haza akar jutni. Még a megfújt holmik miatt panaszkodó helyiek is benne vannak mindkét filmben. Említést érdemel a lények röhejes külleme is. Nagyjából úgy néznek ki, mint a Simpson családban látható marslakók, pontosabban azok néznek ki úgy, mint az It came from Outer Space kreatúrái. Eredetileg egyébként teljesen más dizájnt kaptak volna, ám azt elvetették, később aztán mégis felhasználták a This Island Earth-ben. (Szintén Universal klasszikus.)

A sztori a nagy Ray Bradbury nevéhez fűződik, Harry Essex pedig megírta belőle a forgatókönyvet, úgy szól a fáma, hogy javarészt másolással, így viszont elmondhatjuk, hogy a film hű a Bradbury által szolgáltatott alapanyaghoz.

Igen erős társadalomkritikai vonal is fellelhető, a sheriff ki akarja csinálni a jövevényeket, ha törik, ha szakad, csillagász főszereplőnk pedig egy igen jó jelenet során rávezeti, hogy csupán csak azért mert ők mások, és kénytelen megérteni őket. Oké, most jöhettek azzal, hogy közhely meg sablon, meg satöbbi, de az ötvenes években járunk, na.

A színészi játék az ilyen típusú filmekben megszokott színvonalon mozog, kívéve amikor valaki meglát egy idegent teljes testi valójában. Reakciójuk ez esetben olyan, mintha Ed Wood instruálta volna őket, széles mosolyt csalva ezzel a néző arcára.

Technikailag minden a helyén van, bár igazán látványos trükkfelvételeket ebben a filmben nem fogunk látni, ellenben ez volt a Universal stúdió első 3D-s filmje.

Bryan Singer lelépett, hogy megrendezze az egyik legrosszabb Superman filmet, amit valaha leforgattak, de sajnos arra nem gondolt, hogy ezzel a lépésével egy időben, kinyír egy remek trilógiát is. A rendezői székbe az a Brett Ratner ült, aki a Csúcsformában filmekkel megmutatta, hogy tud vígjátékot rendezni, de az X-Men 3. részével azt is megmutatta, hogy nem ért a mutánsokhoz, és teljesen leamortizálta Singer remekbeszabott várát.

Jean Grey visszatér, de már nem önmaga. Kegyetlen, erős, és nem ismer határokat, de sajnos nem ez az egyetlen veszélyforrás a világban. Az emberek kifejlesztettek egy szert, ami átlagemberré változtatja a mutánsokat. Ez valakinek tetszik, valaki pedig ellene van. Az ellenző mutánsok kénytelenek csatasorba állni, hogy felvegyék a kesztyűt az emberek ellen…

Igazság szerint ennyi pénzből, egy ennyire gyenge X-Ment készíteni… hááát… művészet. Pedig volt benne fantázia, mert a történet jó, és bizony voltak a filmnek olyan pillanatai, amikor úgy érezte az ember, hogy „ez igen, ez most nagyon betalált”. És nem is egyszer. Elég csak a szárnyait vagdosó gyerekre gondolni, vagy a Grey család házában történtekre, de mondhatnám Jean Grey egész filmben nyújtott alakítását is. Egyszerűen félelmetes, hidegrázós, és horrorisztikus volt, de valami mégsem stimmelt az egésszel. Ratner felett eluralkodott az a hatalom, ami a rendező státusszal jár, és ez kihatott a végeredményre.

Nem egyszer esett rabjává a látványnak, ami annyit jelentett, hogy mindent meg akart mutatni, amit csak lehetett. „Húú, az a gyerek tud repülni? Húú, az a gyerek tud jeget csinálni? Húú, az a gyerek papírrepülőket tud lebegtetni? Elképesztő!!!” Egyszerűen nem tudott mit kezdeni azzal, hogy mondhatni bármit megtehetett, mert kapott a kezébe egy X-Men-t, amit ő rendezhetett. Nagyon sokszor belassult az egész film, mert ráment a látványra, arra, hogy elkápráztasson bennünket, csak éppen arra nem gondolt, hogy ezzel nem viszi előrébb a filmet. Kiölte belőle a stílust, azt, amit Singer megteremtett az első két filmjével. Kiölte belőle a szívet, ami jellemezte az X-Men filmeket. Egyszerűen felborított mindent, és mintha ez a 3. rész nem is tartozna az első kettőhöz.

Ugyanakkor voltak a rossz húzásai mellett jók is, mint például a mutánsok emberibb oldala, azaz ők is sebezhetőek, ők is félnek. Ez mind szép volt, és jó volt, de a végeredményen nem tudott változtatni. Sűrű lett a film, túl sűrű egy 100 perces játékidőhöz, ami miatt rengeteg szál kibontatlan marad, rengeteg karakternek csak néhány mondat jutott, holott néhányan több időt érdemeltek volna, pont azért, hogy súlya legyen a filmnek. De nem, Ratner sokat akart, és nem bírta, és ezért lehet rá haragudni, mert jóval több volt a történetben, és ennyi pénzből (210 millió) sokkal többet kellett volna kihoznia.

Az Ellenállás vége tehát pénzügyileg jövedelmező volt, de minőségileg hatalmas nagy bukta, és bár szeretem így is a filmet, de haragszok az egész stábra, leginkább Singerre, hogy nem maradt erre a részre is, mert ha ezt ő rendezi, akkor valószínűleg jobb végeredményt kaptunk volna, de ez már csak történelem. A film, ugyan élvezhető, de a többi X-Menhez képest gyenge. 6/10

Az első rész pénzügyi sikere arra ösztönözte a Fox-stúdiót, hogy berendeljék a folytatást. Bár valószínűleg már az első rész bemutatása előtt tudták, hogy ez az X-Men széria nem állhat mindösszesen egy filmből, mert úgy nem lenne egy kerek egész. Meg is történt 2003-ban a dolog, és Bryan Singer ismét megkapta a rendezői széket. A korábbi 75 milliós büdzsét feltornászták 110 millióra, így jóval több ötletet tudott megvalósítani. A kérdés már csak az, hogy sikerült-e neki megvalósítani, és ha igen, akkor azt hogyan?

Egyre inkább a felszínre került a mutánsok és az emberek ellentéte. Tüntetések, szavazások és egyéb módszerek segítségével próbálnak meg az emberek harcolni a saját világukért, mert hát a mutánsoknak nincs helye a Földön. A legnagyobb hangadó William Stryker professzor, aki köztudottan gyűlöli a mutánsokat, így minden tőle telhetőt megtesz, hogy elpusztítsa őket…

Singer tudatosan építette tovább a mutánsok világát. A több pénzt arra használta fel, hogy jobb legyen a filmje nem pedig arra, hogy más legyen, valami új legyen, azaz olyat vállaljon, amit nem tud teljesíteni. Csupán annyit tett az egésszel, hogy befoltozta azokat a hézagokat, amire nem volt lehetősége az első résznél. Továbbá a megmaradt összegből új szereplőket hozott be a kamerák elé, illetve minden kis elemhez hozzárakott egy kicsit, hogy a film, az összképet tekintve legyen több mint az első.

Sikerült is neki, mert az X-Men 2 minden téren jobb lett, mint a Kívülállók, de az alapkoncepción nem változtatott, és ezért lett igazán jó folytatás. Magneto és X-Professzor még mindig keményen harcoltak a maguk igazáért, és az emberek még mindig féltek a mutánsoktól. Mindenki egyre nagyobb fegyverhez próbált nyúlni, hogy végül csak egy maradjon állva. Bryan Singer világa csak úgy, mint az első részben itt is magával ragadó volt, mert egy kegyetlenül erős atmoszférát teremtett a filmjének. Talán egy kicsit komorabb és sötétebb is lett az egész, de ez csak jobbá varázsolta a produkciót.

Talán amiben nem találta meg az egyensúlyt az a karakterek elegendő játékideje. Bár a film majd’ fél órával hosszabb lett, mint az elődje, de mégsem sikerült igazán elegendő játékidőt szánni az egyes karaktereknek. Küklopsz, Árnyék is kissé a háttérbe szorult, de talán említhetném még Xaviert is. Viszont néhányan meg több időt kaptak, mint például Rozsomák, illetve Jean Grey. Előbbinek a múltja, utóbbinak pedig a jövője került előtérbe. Igazság szerint ennyi karakterrel nehéz is jól bánni, és ennyi hiba bele is fér, mert összességében nem rontott az összképen, talán csak egy kis hiányérzetet teremtett, de nem vészeset.

Mindent egybevetve tehát az X-Men 2 egy remek folytatás lett, ami nem esett áldozatául a nagyobb térnek és a nagyobb költségvetésnek. Bryan Singer csak úgy, mint az első résznél itt is remek munkát végzett, és tovább bővítette a mutánsok világát. Ha csak egy hajszállal is, de jobb lett ez a rész, mint az előző, így elkönyvelhetjük egy sikeres folytatásnak (pénzügyi sikereket nem beleszámolva). 8,5/10