A Marvel az első sikereket a Pengével érte el 1998-ban, ám az igazán átütő sikerre csak az ezredforduló után került sor, amikor is Bryan Singer megrendezte élete első X-Men filmjét, a Kívülállókat. Talán ez volt az a pont, ami végleg elindította a képregényhősök reneszánszát a filmvásznakon, és elindult egy olyan folyamat, aminek a segítségével a Marvel stúdió, valamint a Marvel képregényes jogokat birtokló stúdiók felérhettek a csúcsra. Az emberek imádták a mutánsokat, és az embereknek szükségük volt a szuperhősökre.

Mutánsok élnek közöttünk. Emberek ők is, ám egy genetikai rendellenesség miatt olyan képességekkel bírnak, amit az átlagember nem képes befogadni. Valamelyikük tárgyakat mozgat, valaki a falakon tud átmenni, valaki pedig pengéket képes kiereszteni az ökléből. Épp ezért a világ rettegésben él, a mutánsok pedig nem tudnak mit tenni. Magneto úgy gondolja, hogy a mutánsokat soha nem fogják befogadni, így az egyetlen esélyük, ha háborút vívnak az emberiséggel. X-professzor viszont nem így gondolja, így a háború több fronton is elkezdődik…

Első részt mindig nehéz készíteni egy szuperhősös képregényből, mert be kell mutatni azt, hogy kiről/kikről fog szólni a film, valamint illik beletenni egy kis akciót is, hogy megtudjuk, hogy mégis mire képesek az adott szereplők. Bryan Singer különösen nehéz helyzetben volt, mert a mutánsok még soha nem kaptak élőszereplős filmet, valamint akkoriban a Marvel még igencsak gyerekcipőben járt, így fel is kellett mutatnia valami épkézláb produkciót. Emellett az X-Mennek nincs is konkrét főhőse, mert egy csapatról beszélünk, így kétszer is meg kellett gondolnia, hogy miként fog majd bele az egészbe.

Singer azonban nem hibázott, és képes volt a lehető legtöbbet kihozni ebből a produkcióból. Tulajdonképpen egy in medias res technikával indított, aminek hála nem kellett túl sok időt elfecsérelnie a bemutatásokkal. A különböző karakterek alig néhány perceket kaptak arra, hogy megmutassák, hogy mit tudnak, majd rohamléptekben ugrottunk is rá a lényegre, azaz a történetre. Arra a történetre, ami igazából az egész mutáns faj bemutatására szolgált. Azaz Singer nem pécézett ki egy-egy szereplőt, hanem az egész fajt vette górcső alá. A történet szerint Magneto háborút indít az emberiség ellen, amiből az jön le, hogy a mutánsok mennyire kirekesztettek, és az emberek mennyire nem képesek befogadni azokat, akik mások. Emellett X-professzor harca Magnetoval is egy külön történet, ami azt mutatja meg, hogy ha különleges képességünk van, akkor azt jóra használjuk, és ne pedig pusztításra. Tehát egy több frontos harc vette kezdetét a Kívülállókkal, ami remekül kövezte ki az utat a folytatásoknak.

Az első rész ugyan nem durran óriásit, de tökéletes bevezető volt. Singer pont annyit markolt, amennyit képes volt a kezében tartani, így mondhatni tökéletes munkát végzett. Így 14 év elteltével bátran ki lehet jelenteni, hogy Bryan Singer kezében volt a lehető legjobb helyen az X-Men, mert ha ő nincs, akkor valószínűleg ma nem tartana ott a Marvel, ahol… 8/10

A DC Comics élőszereplős filmes/sorozatos történelme régebbre nyúlik vissza, mint a Marvelé, és ami a legfontosabb, hogy nem csak mennyiségben, de minőségileg is uralni tudták a múlt évszázadot. Egészen 1941-ig kell visszamenni az első élőszereplős alkotásig, ami egy Marvel kapitány sorozat volt, majd ’42-ben jött egy Spy Smasher sorozat, illetve 1943-ban felbukkant minden idők legismertebb képregényhőse, Batman is. A következő években számos DC képregényhős kapott sorozatot, úgyhogy kijelenthető, hogy a 40-es években virágzott a Detective Comics. Az 50-es években viszont már mozifilmeket is láthattak a nézők, méghozzá Supermanről, majd jött egy viszonylag nagyobb szünet, és egészen 1966-ig kellett várni arra, hogy újra felbukkanjon valaki, és az a valaki ismételten Batman volt, Adam West főszereplésével.

A 70-es évektől kezdve szintet tudtak lépni az adaptációk, mert volt egy sikeres Wonder Woman sorozat, illetve Superman is megkapta a hozzá illő filmet, Christopher Reeve és Richard Donner jóvoltából. Ezt követően megint ugrani kell egy kicsit az időben, hogy megérkezzünk Tim Burton – máig zseniális – Batman filmjeihez, mely az első olyan Denevérember alkotás volt, amit komolyan lehetett venni. Egy igazi mestermunkáról van itt szó. Ezzel majd’ egy időben a TV-ben elkezdték sugározni a Flash sorozatot is, ami szintén nagy sikernek örvendhetett. A 90-es években, Joel Schumacher ámokfutásának köszönhetően a DC Comics legismertebb hőse a mélybe zuhant. És ide illik betenni egy idézetet is: „És miért zuhanunk a mélybe? Hogy megtanuljunk kimászni belőle!” – Dr. Thomas Wayne

Ugyanis a 2000-es évek közepén Batman kimászott a gödörből, és feljutott a csúcsra, arra a csúcsra, mely azt jelentette, hogy megszületett minden idők legjobb képregényes adaptációja, és megszületett minden idők egyik legjobb trilógiája is. De sajnos ez csak Batmanre volt igaz, mert rengeteg DC hős a háttérbe szorult, és nem mutatták meg magukat a filmvásznon. Ez igazából a Warnernek köszönhető, mert a jogokat ugyan birtokolják, de basznak bármit is kezdeni vele, de talán most, talán az Acélemberrel elkezdődött valami! (Eközben persze a Marvel uralja a mozikat…)

No, szedjük is össze, hogy melyik 10 DC Comics alkotás lett a legjobb.

Manapság, ha azt halljuk, hogy érkezik egy új Marvel film, akkor felkapjuk a fejünket és elkezdjük dörzsölni a tenyerünket, mert várhatóan nagyon jól fogunk szórakozni a film megjelenését követően. Na, már most 2005-ben nem ez volt a helyzet, legalábbis a Man-Thing című képregényadaptáció esetében. A csodálatos magyar címmel bíró film a Marvel képregények egyik, ha nem a legrosszabb adaptációja, de talán ott van minden idők legrosszabb képregényadaptáció között is.

Bywater városába egy új seriff költözik, hiszen a régi eltűnt. Sőt igazából nem csak ő tűnt el, hanem több másik ember is, mert a helyi mocsárvidék egy sötét, és veszélyes hely. Azonban Kylenak nem csak a helyi hiedelemmel kell megküzdenie, hanem a tüntetőkkel és az olajfúrósokkal. Közben természetesen nyomozni kell az eltűnt személyek után is, és miután bemerészkedett a mocsárba, rájön, hogy egy titokzatos lény is tartózkodik ott…

A Man-Thing képregényt 1971-ben készítette el a Stan Lee, Roy Thomas, Gerry Conway, Gray Morrow négyes, de így visszagondolva nem biztos, hogy érdemes volt megalkotni a mocsárlényt, ugyanis alig ismert, és valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy egy alacsony költségvetésű film kerekedett végül a történetéből, amit egy ZS-kategóriás rendező alkotott meg jó néhány ZS színésszel. Igazság szerint egy szóval lezárhatnám az egész kritikát, mert katasztrofálisra sikeredett az egész alkotás, és bárhogy is próbálok benne valamiféle pozitívumot felfedezni, nem tudok.

Nem tudok, mert a történet egyenlő a nullával, ráadásul a magyar cím tökéletesen körülírja az egészet. Valami van odalent… és kb ennyi az egész film. Közel 40 perc telik el, mire látunk valamit is abból a lényből, ami rettegésben tartja az emberek, de ez még nem is lenne baj, ha előtte feszültséggel teli percek jelentkeznének, és készítenének fel minket arra, hogy valami borzalmasat fogunk látni. Borzalmasat tulajdonképpen láttunk is, de sajnos, azaz egész film volt. Unalmas jelenetek, béna párbeszédek, valamint idióta karakterek lepték el a képernyőt, amik a végjátékra ki is teljesedtek. Ott már volt minden, amit nem akartunk látni.

Összességében a Man-Thing egy nagyon félresikerült adaptáció, ami arra enged következtetni, hogy már maga a képregény se volt egy nagy durranás, sőt… Úgy látszik, hogy nem minden arany, ami fénylik, és Stan Lee sem volt mindig király. Tehát, ha valaki mocsárlényt szeretne látni, annak inkább a DC Comics által kreált Swamp Thing filmet ajánlanám, ami szintén nem egy első osztályú alkotás, de az legalább nézhető. 2,5/10

Russell Crowe megálmodta, ezért felengedi a CGI-állatokat a bárkára, utána az autobotok pártján leterít kismillió embert az eső mosta sártengerbe. Ugye jól hallom, Darren Aronofsky éppen egy bibliai történetet dolgoz fel?

Szóval a Noéval úgy voltam, hogy ha a fent említett rendező most éppen vizuális effektek segítségével szeretne bibliai karakterdrámát rendezni (és ezúttal írni is), hát legyen, előbbivel úgysem lehetnek gondok, ismerve kreativitását, a rá jellemző karakterdrámára pedig nem egy korábbi mesterművét fel tudjuk hozni, mint referenciaanyagot (Rekviem egy álomért, Fekete hattyú, és még a Pankrátor is). Végül nem ez történt. Ami történt, az egy, a látványvilágában erős, de mégsem koherens, ráadásul majdnem buta film létrejötte, aminek kevés pozitívuma eltörpül a rendező személye miatt már-már sértésként vett gyengeségei mellett.

Mert ugyan megemlíthetjük, hogy Russell Crowe végre valamit színészkedett is, ami a Nyomorultak óta nem kevés nehézséget okozott neki, továbbá született néhány valóban ötletes kreatív megoldás, akár a vágás terén is, de vannak itt olyan problémák, amelyek tényleg indokolják azt az elképzelést a filmről, miszerint Aronofsky csak a nevét adta a stúdió által megkreált final cuthoz. Kezdve onnan, hogy a színészgárda maga a megszemélyesült tömegkatasztrófa, Logan Lerman-nel az élen, de a lányok (Jennifer és Emma) sem túl meggyőzőek. Folytatva azzal, hogy mondjuk az Őrzők megvalósítása akár jónak is mondható, de baszdki, 2014-ben állatokat így leprogramozni számítógéppel sima technológiai csőd, stb.

Fáj továbbá, hogy az alapanyagot éppen annál a pontnál kezelték nyúlszívűen, ahol pont nem kellett volna: a karaktereknél. Mert a rendezőre jellemző meghökkentő karakterdráma itt még csak halványan sem úgy jelenik meg, mint korábbi iskolapéldáiban: a szereplők szájába írt mondatok még a kliséknél is klisésebbek, az pedig, hogy Anthony Hopkins sorsa se jutott tovább a bogyózabálásnál, már-már kifejezetten vicces. De körülbelül az egész projektre ez a fajta kisstílűség jellemző, és ez egyáltalán nem összeegyeztetve a megvalósítani kívánt hangvétellel. Ráadásul annyi filozofálással sem bír a film, hogy hagyni kelljen leülni akár egy órára is.

Kár, főleg, hogy most valóban nem azzal volt a probléma, hogy logikátlan lett volna bármi is, de a katarzis mégis elmaradt. Még annak ellenére is, a film második fele már tényleg csak hőseinkkel foglalkozik, ahol már lehetett játszani az érzelmekkel. Akadnak hatásvadász elemek rendesen, elvégre blockbusterrel van dolgunk, csak ezek nálam felemás sikerrel találtak be: ahogy az Őrzők daráltak, vagy éppen a bárkán kirobbanó dráma, ezeket valamiért tökre bírtam, de például a teremtéstörténet vagy a rendszeresen megtartott közhelymondogató versenyek rontottak az összképen.

Talán vannak olyan pillanatok, amelyek még éppen vonalat húznak a Noé és az üres látványfilmek közé (hiszen mint kalandfilm, akár működhetett is volna, a bodycount pedig kellemesen pörög), de az esélye annak, hogy a film ezt a vonalat kis idővel átlépi, nagyon magas. Ráadásul a 4 év, ami a Black Swan óta eltelt, van olyan hosszú idő, hogy a Noé megalkotásának grandiózus mivoltát magyarázza. Ehhez viszont az kellene, hogy maga a végtermék is ténylegesen az legyen.

Te jössz, Ridley.

2016-ban érkezik a Batman vs. Superman címen futó szuperprodukció, amiben valószínűleg utalást kapunk majd az Igazság ligájára is. A castingok alapján néhány éven belül a filmvásznon is meg fog jelenni a DC Comics szuperhős alakulata, ami remélhetőleg minimum akkorát fog szólni, mint a Bosszúállók. No, de térjünk is rá az Ötödik hős című Justice League of America néven futó alkotásra, mely olyannyira sikeres lett akkoriban, hogy még a gyártó ország, azaz Amerika sem mutatta be. Kegyetlenül rossz, és ez a kijelentés még visszafogott volt.

New Metro városát az Igazság ligája csapata védelmezi. A liga 4 főből áll; Flash, Zöld lámpás, Tűz, és Atom. Azonban a várost fenyegető Időjós ellen ők sem tudnak mit tenni, így szükségük van az ötödik szuperképességekkel megáldott ember segítségére, aki a Jég nevet viseli. Együttes erővel már képesek lehetnek megállítani az Időjóst…

Hogy miért néztem meg? Azt igazából még én sem tudom, bár jó poénnak tűnt, aztán ahogy teltek a percek úgy döbbentem rá, hogy itt bizony egy árva mosoly sem lesz az arcomon. Míg a szintén 1997-es Acélzsaru a szerethető szar kategóriájába tartozott, addig ez a SOHA NE NÉZD MEG kategóriába sorolandó. Magáról az Igazság ligájáról nem szeretnék sokat elmondani, mert annak most nem itt van a helye, de annyit azért mégis, hogy az alapfelállás úgy nézett ki a képregényekben, hogy; Superman, Batman, Flash, Wonder Woman, Zöld lámpás, Aquaman és a Marsi fejvadász. No, az 1997-es alkotásban egy eléggé megnyirbált csapattal találkozhatunk, melyben a karakterek személyisége ráadásul merőben eltér a megszokottól. Elég csak arra gondolni, hogy Barry Allen egy hülye vesztes, akinek se munkája se lakása. A Zöld lámpás egy idióta, bunkó, beképzelt majom, aki a Guy Gardner nevet viseli. Atom egy kopaszodó marha, aki egy tanár, ahelyett, hogy a világ egyik legjobb tudósa lenne. Tűz egy örök vesztes színésznő, a Jég pedig a világ egyik legidegesítőbb karaktere, akit valaha láttam a filmvásznon.  

Összességében egy katasztrófa az egész film, és feltehető a kérdés, hogy vajon ki várt sikereket ettől a filmtől? Ki hitte, hogy ez tetszeni fog az embereknek, és elkészülhet a szintén Justice League of America címen futó sorozat, ugyanezekkel a színészekkel és karakterekkel? Egyáltalán ki adott pénzt erre a szemétre? A forgatókönyvíró és a rendező vajon olvasott Igazság Ligája képregényt? Tisztában voltak azzal, hogy kik ők és, hogy mennyit jelentenek a rajongóknak? Valószínűleg nem…

Elég sok mindent képes vagyok befogadni, de ezt még nekem sem sikerült. Egyszerűen rossz, és még J'onn J'onzz azaz a Marsi fejvadász sem tudta megmenteni a produkciót, aki látszólag a kajálásnak szentelte a szabadidejét, nem pedig a világ megmentésének, ugyanis dagadt! Na, mindegy is, ezt nem ajánlom senkinek, még a DC rajongóknak sem. Ugyanakkor nem fogok 1 pontot adni rá, mert nem váltott ki belőlem ellenszenvet és dühöt a film. Tudtam, hogy szar lesz – bár azért ez túlzás volt – így kap egy kegyelem kettest, azaz 2/10.

Felbecsülhetetlen érzés az, amikor megtudja az ember, hogy a korábbi NBA világsztár Shaquille O'Neal, a 90-es években DC Comics hős volt. John Henry Irons-t, azaz Steelt alakította egy, a videotékákból is alig kölcsönzött filmben, ami a 16 millió dolláros költségvetés ellenére is a ZS-kategória legalját súrolja csak. De mégsem tudok rá haragudni, mert bár semmi pozitívumot nem lehet kiemelni belőle, és valószínűleg ott van a legrosszabb képregényadaptációk között, de ez mégis csak Shaq filmje, aki még ebbe a halott projektbe is tudott életet lehelni.

Irons a hadseregnél szolgál, ahol különleges fegyvereket tesztelnek. Az egyik próba során azonban egy váratlan baleset történik, aminek a hatására leszerel, mert elege lett a fegyverekből. Visszatér az otthonába, ahol viszont újfent találkozik a gyilkos fegyverekkel, és ekkor elhatározza, hogy eltünteti a városból azokat a pusztító eszközöket…

A hős 1993-ban tűnt fel először a képregényekben, majd fontos szerepet játszott Metropolis életében. Superman halála után többen is megpróbáltak az Acélember helyébe lépni, hogy harcoljanak a bűnözőkkel, és közöttük volt John Henry Irons is.

IMDB-n a film csupán 2.7 ponton áll, tehát minden jel arra mutat, hogy ezt a filmet utálták azok, akik látták, de ez érthető is, mert ez a film egy rakás szar, és ez tény. Ugyanakkor az Acélzsaru a szerethető szar kategóriájába tartozik ennek ellenére is, legalábbis azoknál, akik a 80-as és 90-es évek filmjein nőttek fel (kivételek természetesen lesznek). A VHS korszakból való, abból az időből, amikor a B film is jó volt, és a ZS-kategória se volt olyan rossz, mint manapság. Lehet azt mondani, hogy az idő mindent megszépít, - valamennyire igaz is – de nem, akkoriban tényleg voltak olyan dolgok, amik jobban sikerültek, mint a mai világban.

A filmre leginkább azért nem lehet haragudni, mert igazság szerint ez egy olyan alkotás, amit Shaq, teljes mértékben a magáénak tudhat (rengeteg utalás az NBA-re, a legendásan gyenge büntetőire, és a Los Angeles Lakersre). Ő eljutott egy olyan státuszig, ahol már lehet bohóckodni a filmvásznakon, és megteheti azt, hogy dollár milliókat dobjon ki arra, hogy jól szórakozzon. Kenneth Johnson filmje nem több mint egy komédia, egy komolyan nem vehető szuperhős film, amiben sem a látvány, sem a színészek nem tudnak kielégítő produkcióval előállni, de még a zene sem tudja a kellő hatást elérni. A filmet ugyan a VHS korszak zseniális hangulata átjárja, de annyira gyenge az egész alkotás, hogy nem lehet kihúzni a mélyből. Amikor a főhős a lebénult társával beszél, és a drámai jelenet ellenére sem tud együttérzően nézni, na az a legalja!

Az Acélzsarut csak azoknak tudom ajánlani, akik bátrak, és lemernek ülni egy efféle ökörködés elé. Shaq fanatikusok biztos, hogy élvezni fogják, de a DC Comics rajongók is tehetnek vele egy próbát, mert miért ne, egy achievement-et ér. Van ennél rosszabb rossz film is, higgyétek el. 3,5/10

A Marvel filmek a fénykorukat élik, és nem is érdemtelenül. Nagyon mélyről jöttek fel, mert évtizedek előtt is készültek már képregényadaptációk a Marveltől (mint képregény), de a legtöbbjük a közepes szintet sem tudta elérni, így hát kellett valami változás, kellett egy újítás, egy stratégia, hogy Stan Lee hősei a mozikat is meghódítsák. Az első szempont egy stúdiónál természetesen a pénz, de szerencsére, sok esetben már minőség is társult a produkciók mellé.

Az első filmes adaptációt az Amerika kapitány kapta 1944-ben, majd hatalmas szünet következett, és egészen a 70-es, 80-as évekig kellett várni arra, hogy újra a képernyőkön láthassuk a hősöket. Ekkor már feltűnt a Pókember, Hulk, Dr. Strange, valamint az Amerika kapitány is kapott még néhány filmet. Ezek akkoriban biztos jópofák lehettek, de manapság már nem többek egy gyenge bohóckodástól. Szeretni ugyan lehet őket, de az évek során a lehető legjobb irányba ment el az egész szuperhősös téma a Marvelnél, úgyhogy jobb, ha előre tekintünk, mert látszólag nincs lassítás, és jobbnál jobb szuperhősfilmek kerülnek a mozikba.

No, de szedjük össze, hogy melyik a 10 legjobb Marvel-képregény film.

Bill Paxton sosem volt A kategóriás színész, de sokszor volt jókor, jó helyen, így a neve fennmaradt az utókor számára. Azonban rendezőként úgy tűnik, hogy befuthat, mert az Isten haragjával megmutatta, hogy bizony tud rendezni, méghozzá nem is rossz filmet, majd néhány évvel később a Golfbajnokot is megrendezte, ami újabb bizonyíték volt arra, hogy jól tud dirigálni.

Fenton Meiks több éves gyötrődés után elhatározza magát, és feljelenti a testévért az FBI-nál. A helyszínen tartózkodó ügynöknek elmesél egy történetet gyermekkorából, amivel alátámaszthatja a vádakat. Wesley Doyle viszont kételkedik benne, de a „mese” végére már kezdi elhinni a dolgokat, és végül megtudja, hogy mi azaz Isten Keze…

Matthew McConaughey nevét manapság úgyis sokat lehet hallana, úgyhogy azt terveztem, hogy meglesem néhány olyan filmjét, aminek jók a kritikái. Az Isten haragját sokan dicsérik, de szinte kivétel nélkül felhánytorgatják azt a bizonyos utolsó fél órát, ami kissé megrongálja mindazt, amit addig Paxton felépített. A film, McConaughey-val kezdődik és vele ér véget, de közben meséli a saját történetét, ami a gyermekkoráról szól, és amiben gyilkosságok vannak. Mindez rendben is van. A színész jól teljesít, mi több Paxton is remek munkát végez, mert a filmjének megvan a sajátos hangulata, illetve megvan az a bizonyos plusz benne, ami miatt sokunkat beszippanthat az alkotás. Sejtelmesen, sok kérdést megfogalmazva zajlanak az események, de végül nem tudja elérni a katarzist.

Az Isten haragjának a legnagyobb problémája, hogy a vége túlságosan is biztonsági játék lett. Nem merték meghúzni azt, hogy nem tolják az információkat az arcunkba, és nem próbálnak meg mindent megmagyarázni. Óvodás szintű lett a vége, és ez egyáltalán nem vetett jó fényt az összképre. Sajnálatos, mert érdekes film, aminek jó az atmoszférája, de…

Véleményem szerint pont a végjáték miatt nem tudott igazán bekerülni a köztudatba ez a film, mert bizony nem lett több egy jó, de összességében csak egy egyszer nézős mozinál. De, akik szeretik McConaughey-t, valamint a sötéthangulatú thrillereket, azoknak ajánlott megtekinteni az Isten haragját. 6,5/10