2013 elején jött a hír, hogy Chris Evans egy ázsiai filmben fog szerepelni több másik neves színésszel; Tilda Swinton, Ed Harris, John Hurt, Octavia Spencer, és még sorolhatnám. Aztán jöttek a poszterek, meg a képek, valamint az első előzetesek, és csodák-csodájára, sok filmszerető kezdte feltenni a kérdés, hogy vajon ez mi? Egy csiszolatlan gyémánt? Joon-ho Bong ismét nagyot alkot? A Gazdatest és a Halál jele rendezője ismét megcsinálta, és megmutatta, hogy hogyan is kell bemutatni Hollywoodnak.

2031-ben, 17 évvel azután, hogy az egész Földet ellepte a hó, a jég és a rettenetes fagy, az emberiség megmaradt része egy száguldó vonaton talált menedéket. Ez első hallásra jónak tűnik, ám a vonaton ugyanúgy megtalálhatóak azok az osztályrendek, amik a Földön is észlelhetőek voltak. A szerelvény hátuljában a szegények, míg a vonat elejében a gazdagok telepedtek le. Curtis, a szegények egyike megunja, hogy leszarják őket, és megvonják tőlük a normális életet, így harcba indul a társaival, hogy egyenlőséget teremtsen a vonaton…

Mindig magas a léc, amikor egy ember epekedve vár egy filmet, épp ezért sok esetben csalódás is a vége, pont azért, mert a várakozás miatt olyan magasra kerül az a bizonyos léc, hogy lehetetlen lesz végül megugrani. A Snowpiercer esetében viszont sikerült a lehetetlen, mert pont azt kaptam, amit vártam, sőt talán többet is, mert Joon-ho Bong pont úgy tálalja a filmjét, hogy nem zúdít egyből mindent a nyakunkba, hanem engedi, hogy kiélvezzük azt, amire régóta vártunk.

A Snowpiercer az 1982-es Le Transperceneige című francia képregényen alapul, így elkönyvelhetünk egy újabb képregényadaptációt, amit bár most nem a tengerentúlon készítettek, hanem Ázsiában. Ugyebár a film egy vonaton játszódik, és ezt sikerült olyan jól átadni, hogy pár perc leforgása alatt mi is kénytelenek voltunk felszállni a száguldó szerelvényre. Egyrészt sikerült a sminkeléssel, a díszletekkel, és zenével egy olyan atmoszférát teremteni, ami nem engedett el minket, és ezek után a színészek játéka már csak adalékanyag volt a remek alaphoz. De mégsem ez volt az igazon ütős ebben a moziban, hanem a történetvezetés.

Joon-ho Bong vonatja csak úgy, mint a filmbéli karaktereknek, úgy nekünk is egy rejtély volt. Csak úgy, mint Chris Evansék, úgy mi is kénytelen voltunk felfedezni, mindazt, amit a szerelvény tartogatott. Vagonról-vagonra járkáltunk, és összeszorított kézzel vártuk, hogy vajon mit rejt a következő kapu. Féljünk, esetleg örüljünk? Élet vagy halál? Fény vagy sötétség? Végül mindent megkapunk, de sosem ömlesztve, hanem szépen sorjában. Emellett a játékidő során az emberiség egy újabb kritikát kap, melyben megmutatkozik, hogy a lehető legrosszabb helyzetben is a hatalom, és a felsőbbrendűség lesz úrrá rajtunk, és még ilyenkor is elvárjuk, hogy megmaradjanak az osztálybeli különbségek. Ezt már sokszor láthattuk viszont, de mindig feltehetjük a kérdés, hogy vajon megérdemeljük, hogy ne pusztuljunk ki?

A Snowpiercer összességében az év egyik meglepetés filmje, és csak sajnálhatjuk, hogy ezt mi nem láthattuk a mozikban. Minden megvan benne, ami a tökéletes szórakozáshoz kell, sőt még annál is több. Bong egyszerűen telibeszarja azt, amit Hollywood képvisel, mert nem érdekli, hogy mennyi vér folyik vagy mennyire válik brutálissá az adott jelenet (Nem, ez nem PG-13-as film). Egy igazán ütős, akció, sci-fi, dráma produkciót hozott össze, amiben természetesen benne vannak az ázsiai filmekre jellemző túlzások, és fekete humorral átitatott jelenetek, de a végeredményt tekintve nem lehet okunk a panaszra. (Talán a vége volt egy kicsit több, mint amennyit elbírt volna a film, de ez nem ront az összképen). 8,5/10

Lehetséges, hogy az idő mindent megszépít, de a 90-es évek akkor is jó volt filmes szempontból. Rengeteg, mára már klasszikussá vált film látta meg a napvilágot, ráadásul még Gene Hackman is nagyban nyomta a színészkedést. Jó volt ez, és nem csak a nosztalgiázás miatt.

Chili Palmer épp azt fontolgatja, hogy felhagy a behajtói munkájával, ám azt még nem tudja, hogy mibe kéne belefognia. Épp az egyik munkáját végzi, amikor összetalálkozik egy rendezővel Los Angelesben. Chili eldumálgat az öreggel, majd szóba kerül egy remek forgatókönyv, ami érdekli Chilit. Ekkor úgy dönt, hogy producer lesz, bár azt még nem sejti, hogy arra a forgatókönyvre mások is pályáznak…

A 90-es években Barry Sonnenfeld neve garancia volt a sikerre. Megannyi szórakoztató alkotás fűződik a nevéhez, gondolok itt az Addams Family, Szenzációs recepciós, Man in Black, illetve a Szóljatok a köpcösnek négyesre. Tisztességes iparosmunka volt mind, és az akkori időkben ez tökéletesnek bizonyult.

Sonnenfeldnek mondhatni könnyű dolga volt, hiszen olyan színészek álltak a rendelkezésére, mint John Travolta, Gene Hackman, Rene Russo, Danny DeVito, Dennis Farina, Delroy Lindo, valamint James Gandolfini. Kis túlzással, de ilyen névsorral még akár én is jó filmet tudnék rendezni, de a direktornak volt még egy szerencséje, mégpedig az, hogy az alapanyag egy bizonyos Elmore Leonardtól származott, azaz hátradőlve kellett megrendeznie ezt a filmet.

Ezt érezni is lehet az alkotáson, mivel erőlködés nélkül zajlanak az események. Egyszerűen, és könnyedén folynak a jobbnál jobb jelenetek egymás után, amiket remek dialógusokkal tarkítottak. Travolta pedig élete egyik legjobb alakítását nyújtotta, egyszerűen zseniális a pali. Hackman pedig fura mód most egy balfék karaktert kapott, de csakúgy, mint a legtöbb szerepében, most is lehengerlő volt. Összességében minden színész megkapta a kellő játékidőt ahhoz, hogy kiteljesedjenek, és megmutassák, hogy mit is tudnak. Senkire nem lehetett panasz.

A Szóljatok a köpcösnek egy tipikus 90-es évekbeli vígjáték, ami a könnyedségével, a remek humorával, és a jól kiválasztott zenéivel tud igazán kiteljesedni. Az idősebb korosztályt egy nosztalgiaérzés is elkaphat a játékidő közben, de az csak növelni tudja az élvezeti értéket. Egy film a filmben, avagy a tökéletes szombat esti kikapcsolódás. 7,5/10

Mindig hálás vagyok, ha a filmipar valamilyen előnyösebb formájában betör a sorozatgyártásba: elég megemlíteni az év első szuperslágerét és annak két A-kategóriás főszereplőjét (szerintem cím nélkül is kitaláljátok), de például a Breaking Bad Rian Johnson által rendezett részei is a sorozat legkiemelkedőbb pillanatai között voltak (mint például az ikonikus „Ozymandias” epizód is). Következő belépőnk viszont nem más, mint a friss Oscar-díjazott Alfonso Cuarón, a rendező, aki nem csak jellegzetes „remény-központúságát” és már-már védjegyévé vált fényképezési stílusát hozta magával (igaz, most Emmanuel Lubezki operatőr nélkül), de még a sztahanovista J. J. Abrams-t is. Basszus, annyi jó dolgot írtam eddig, ezek után biztos betalál a Believe is. Ugye?

Az biztos, hogy még simán megéri hinni a sorozatban, és nem a címe miatt, hanem mert amiben Cuarón eddig jó volt, azt itt is hozza: alapkoncepciói számomra mindig is érdekesek voltak, még végtelen sablonosságuk ellenére is. Jelen esetben a természetfeletti képességekkel megáldott kislány, Bo életének védelmezése érdekében a halálra ítélt Tate kiszabadíttatott börtönéből (mert „hisznek” benne), aki mostantól kezdve a kislány és annak eddigi oltalmazója, Winter szolgálatába áll. Ezerszer hallott sztori, úgy, ahogy a férfi-kislány felállás sem új keletű, de persze erre is ismerünk friss iskolapéldákat (Last of Us).

Még a vizualitás is rendben van. Cuarónhoz mérten ismételten igényes operatőri munkával van dolgunk, gyakorlatilag ugyanabban a stílusban, mint ahogy azt az Ember gyermekében és a Gravitációban is láthattuk. A vizuális effektekkel kapcsolatban ugyan még sok mindent nem dobbantottak, de ahogy a hosszú snitteket is jól prezentálták a pilotban, úgy szerintem előbbivel sem lesznek gondok a későbbiekben.

Mégis, aggodalomra azért van okunk, hiszen a pilot alapján ez az írói munka lehet, hogy gyengén fog muzsikálni az alapszituációban felvázoltak elmesélésére. Ahogy már írtam, azzal semmi gondom nincs, hogy a kezdő felütés sablonos, ez eddig is jellemző volt a Cuarón-filmekre (mondhatni „egyszerű, de nagyszerű”). Viszont azokhoz képest a Believe egy sokkal grandiózusabb projekt látszatát keltette eddig, ami megigényli az igényesebb írást, mindehhez pedig a forgatókönyvírás és mesélés kissé illogikus útja később komoly gondokat is okozhat. Aki már látta a pilotot, szerinte tudja, miről beszélek: az egyébként teljesen OK színészek szájába írt párbeszédek néhol elég kínosak, a kórházi jelenetben és a később is feltűnő, már-már rajzfilmes „egy szobában vagyok a bekábult bérgyilkossal, de ha halkan osonok mögötte az öt négyzetméteres kórteremben, biztos nem vesz észre” megjelenése és sikeres abszolválása (!) pedig már kifejezetten vicces.

A pilot felvázolta, hogy nem kívánkozik egy nagy rejtélyt központba helyezni, sokkal inkább a mozgalmas cselekmény fog rivaldafénybe kerülni. A nagy poént is már most lelőtték, ez viszont még akár jól is elsülhet, mert így nem kell számítanunk igazi mindfuckra. Bár ki tudja. Amivel én most bőven megelégednék, az Cuarón jól ismert védjegyeinek további alkalmazása, és a projekthez illő tisztességes írói munka megvalósítása (ez utóbbi eddig nem feltétlen volt védjegye). Mert most nincs lenyűgöző világűr, sem pedig alternatív jövőkép, sőt még Roxfort sem.

Tehát ha a fentieket mind sikerül megvalósítani, akkor majd úgy fogom érezni, hogy megérte a pilot után folytatni a sorozatot. Mert most ezt fogom tenni, még ha ugyan egy kissé szkeptikusan is.

Ja igen, a Senga-rejtély viszont az év poénja eddig.

Kaptár 3 – Teljes pusztulás (2007)

A 3. részre ismét egy új rendezőt kapott a Resident Evil széria, méghozzá egy olyat, akinek a nevéhez fűződik a Hegylakó című klasszikus is. Ez így elsőre egész jól hangzik, ám, ha azt mondom, hogy Russell Mulcahy a siker után gyenge sorozat-epizódokat, meg TV-filmeket, illetve ZS-kategóriás szemeteket rendezett, akkor már eltűnik a mosoly az arcunkról.

Pedig érdekes módon a Kaptár 3. része egész pofás lett, és bőven verte az elődjét, az Apokalipszist. Egyrészt jól működött – bár kissé kínos, hogy ennyire észrevehető – a sok lopás, különböző filmekből. A Kaptár 3 tulajdonképpen egy Mad Max, Madarak, Holtak napja egyveleg egy X-Menből kiszabadult Milla Jovovich-csal. Másrészt a jó alaphangulatot sikeresen teremtették meg a sivatagos, világvége hangulatú képi világgal, amihez kapcsolódott egy élvezhető történet és egy rakás túlélő, akik egyáltalán nem voltak olyan idegesítőek, mint a legtöbbször az ilyen esetekben.

Igazából a film sablonokra épül (hiszen összelopta az egészet a rendező), de mégis jól működik. Egy korrekt zombis akcióbomba, ami a második legjobb darabja a filmes RE sorozatnak. 7/10

Kaptár 4 – Túlvilág (2010)

Paul W.S. Anderson visszatért a rendezői székbe, ám a világot nem tudta megváltani, de még a túlvilágot se… (Az utolsó értékelhető darabja a Kaptár szériának) Igazság szerint jól indul a filmje, sőt ha azt mondom, hogy a játékidő első 60 perce még szórakoztató is, akkor nem eset túlzásokba. Mert igenis szórakoztató. Alice a repülőjével sikeresen landol egy volt börtön tetején, ahol túlélők várják. Összebarátkoznak, dumálnak, és minden jól megy egészen addig, amíg fel nem bukkannak a faltúró zombik. Na, ekkor érkezik el az a pillanat, ahol romba dől az egész film, és Anderson azt sem tudja, hogy mihez kezdjen.

Idiótábbnál-idiótább dolgokat kell csinálniuk a hősöknek, és totális káosz lesz úrrá a képernyőn. A baltás, zsákfejű szörny feltűnésével megpróbálja helyrerázni a dolgokat a rendező, de ekkor már kifutott az időből. Esélytelenné válik. A zombifilmje elszabadul, és semmi értékelhetőt nem tud felmutatni a játékidő végére. Össze-vissza lassítgat, agyatlanul rombol, és tönkreteszi azt, amit addig élveztünk… kár érte, pedig egy jó rész lehetett volna.  5/10

Paul W.S. Anderson a rendezés jogát átadta Alexander Wittnek, akinek a rendezői pályafutása nulla, azaz 0 filmet számlált (jelen pillanatban is csak ez a Resident Evil film van a neve mellett). Tehát a projektet egy zöldfülű kapta meg, aki nyomban bele is bukott az egészbe, és egy gyenge folytatást készített az első Kaptárhoz.

Raccoon City lakót megpróbálják megmenteni a katonáik, illetve az Umbrella vállalat, ám amikor úgy érzik, hogy a vírus túlságosan is terjed, akkor karantén alá helyezik az egész várost. A bennrekedt emberek hamar a T-vírus áldozatává esnek. Kisebb csoportok alakulnak a még megmaradt túlélők között, hogy közös erővel próbálják meg túlélni a katasztrófát. Az egyik ilyen brigádhoz csatlakozik Alice is. Egy ismeretlen tudóstól kapnak egy megbízást, aminek a végeztével alkalmuk nyílik a megmenekülésre…

Az első részhez képest fokozták az akciókat, illetve itt már nem csak a kutatóintézet volt a helyszín, hanem egy egész város. Tehát jöttek a folytatások alapvető elemei, azaz nagyobbat, jobbat, tökösebbet. Ebből igazából egyiket sem sikerült jól megvalósítaniuk, hiszen egy olyan filmben, amiben Alice az egyik jelenetben még baktat egy puskával a kezében, majd a következő pillanatban már egy motorral repül be az egyik templom ablakán, abban nem igazán tudunk komolyan venni bármit is. Igazából nem is kéne teljesen komolyan venni a dolgokat, de túlzásokba estek, és jó néhány jelent épp ezért röhejessé vált.

Az új karakterek többnyire jól voltak megválasztva, sőt a színészek is passzoltak hozzájuk, különösen Sienna Guillory, aki a játékokban is szereplő Jill Valentine-t alakította. De mégsem működtek igazán. A legnagyobb probléma, hogy jelentéktelenek voltak. Valentine, aki a játékokban főhős, az itt egy egoista, badassnek tűnő csaj volt, aki igazából semmire nem volt jó. Ez pedig óriási hiba. Egy ekkora katasztrófánál nem lehet egy emberre támaszkodni, de mégis megtették. Alice nem tudta elvinni a hátán a filmet. Jovovich kevés hozzá, és még a karaktere sem tudott olyat mutatni, amire csettinthetnénk, és ezért lett volna jó, ha ügyesen megírt karakterek kap maga mellé. (plusz, ha van egy értékelhető Nemesis is…)

Míg az első rész még elbírta, hogy B feelinges legyen, addig a másodikban már ez nem működött. A túlzások voltak legnagyobb problémái ennek a résznek, de ettől függetlenül vállalható. Egyszer mindenképpen… 6/10

1996-ban a Capcom fejlesztése által elkészült az első Resident Evil című túlélőhorror-videojáték. Óriási sikert aratott akkoriban, és mára már az egyik, sőt talán a legismertebb zombis játékká nőtte ki magát. Az első játék rengeteg folytatást élt meg, ám az első filmes adaptációra egészen 2002-ig kellett várnunk. Ekkor ugyanis Paul W.S. Anderson megkapta a projektet, és létrehozott egy olyan filmet, ami a kritikusok körében bukás volt, sőt talán sok nézőnél is, de véleményem szerint nincs baj vele (velük), hiszen a mai napig sokan szeretik ajánlgatni a Milla Jovovich főszereplésével készült filmeket.

Az Umbrella (Védernyő) vállalat földalatti kutatóközpontjában titkos kísérleteket végeznek. Egy véletlen baleset miatt azonban az egyik vírus, nevezetesen a T-Vírus elszabadul, és kiírtja az egész személyzetet. Ez még nem is lenne akkora baj, de a halottak felkelnek, és elszabadulnak. Egy kommandós csapatot küldenek be a Kaptárba, hogy az ottani mesterséges intelligenciát lekapcsolják, és beteljesítsék a küldetésüket…

A Kaptár legnagyobb hibája, hogy nem a 80-as években született meg. Most vonatkoztassunk el attól, hogy 96-ban jelent meg az első játék, így mission impossible az egész dolog, de mégis… A Kaptár pont azt képviseli, amit a 80-as években a csúcsra jártattak. Feleleveníti a VHS korszakot, illetve azokat a B filmeket, amik bár tele voltak megmosolyogtató hibákkal, de mégis szerettük őket. Volt egyfajta bájuk, ami miatt nem lehetett teljes szívvel utálni az adott filmet. Paul W.S. Anderson ezt idézte fel, csak éppen egy olyan korban, amikor már nem igazán volt nyerő az ilyesmi. És pont emiatt nem lesz/lett igazi klasszikus a Kaptár, pedig megérdemelné azt a státuszt. Egy megosztó film vált belőle, ami rossz korban született meg.

Paul W.S. Anderson véleményem szerint egész korrekt munkát végzett. Sose volt ő nagy rendező, de voltak olyan filmjei, amik egész jól sikerültek, és azok között a Kaptár is megtalálható. Egy egyszerű, pörgős, akciódús filmet készített, ami nagyon jól bánik a horror, a thriller, valamint az akció elemekkel is. Egy jól működő gépezetet épített meg, amibe beledobált néhány színészt is. Apropó színészek… nem igazán alkottak maradandót, sőt, inkább azt lehet mondani, hogy hozták a B színvonalat. Még Milla Jovovich és Michelle Rodriguez se volt olyan hűha…

A Kaptár összességében egy jó film. Rövid, és egy percig nem akar többet, mint amit tud. Ezért lehet szeretni és utálni is. Arról sajnos nem tudok véleményt formálni, hogy mint adaptáció milyen, mert nem igazán játszottam a RE játékokkal, de Anderson munkájának a végeredménye tetszett, mert igenis szükség van az efféle B kategóriás akció horrorokra. 8/10

A friss Oscar-díjas Matthew McConaughey nevét lehet a legtöbbször olvasni manapság a neten. Rengeteg helyen ódákat zengenek róla, hogy mekkora változáson ment keresztül az utóbbi években, és, hogy a jelenkor egyik legnagyobb színészévé nőtte ki magát. Én úgy gondolom, hogy az elismeréseket jogosan kapja, mert tényleg megérdemli, és ha így folytatja, akkor a legnagyobbak között fogják majd számon tartani, és mindenki el fogja majd felejteni, hogy hány évet dobott ki az ablakon a B-kategóriás filmjei miatt.

Matthew, 1969. november 4-én született, majd 1988-ban érettségizett. Az első filmes szerepét, 1993-ban kapta a Tökéletlen időkben, amit történetesen Richard Linklater rendezett. A fiatal színész ezek után visszatért a fősulira is, hogy befejezze a tanulmányait. Közben természetesen kapott ajánlatokat is (A barátom a halálom, Angyalok a pályán), és a Texasi láncfűrészes franchise 4. részében meg is kapta a főszerepet. A film a mai napig a széria leggyengébb darabja sajnos…

A következő években együtt dolgozhatott Joel Schumacherrel, Robert Zemeckisszel, és Steve Spielberggel is. A 2000-es években viszont mintha megváltozott volna valami. Jött a szépfiús énje, aztán sorra jöttek a felejthető filmjei. Néha-néha belenyúlt a tutiba, és olyan filmben is szerepelt, mint az Isten haragja, de bátran kijelenthetjük, hogy ezek az évek nem róla szóltak. Aztán jött a 2011-es év, amikor az Igazság árában mutatta meg, hogy nem szabad őt elfelejteni. Itt kezdődött minden, legalábbis szerintem. Olyan filmekben szerepelt ezek után, mint a Mud, Az újságos fiú, Magic Mike, Mielőtt meghaltam, Wall Street farkasa. Itt már igazi sztár volt, itt már nagybetűs színész vált belőle. (És természetesen nem szabad elfelejteni a True Detective című sorozatot sem, amiben szintén zseniális volt.)

No, de nézzük is hát, hogy melyek voltak a legjobb alakításai az újdonsült Oscar-díjasnak.

A DC Comics és Alan Moore közös gyermekének, John Constantine-nak az 1988-as megjelenését követően (1985-ben is feltűnt már, de akkor még csak mellékszerepet kapott a Swamp Thing képregényekben), egészen a 2005-ös esztendőig kellett várnia arra, hogy a filmvásznakat is meghódítsa. Ekkor ugyanis Francis Lawrence rendezésében, és Keanu Reeves főszereplésével elkészült a sokak által kedvelt képregényhős film noir-ja.

John, a misztikus detektív megállás nélkül szívja a cigarettákat, illetve harcol a démonokkal. A célja, hogy az egyensúlyt fenntartsa, és azokat a szörnyeket, akik átmerészkednek a Földre, azokat kiirtsa. Az élete egyre nagyobb veszélyben van, ráadásul még a gonosz erők is terveznek valamit a háttérben, úgyhogy a főhősünkre minden eddiginél nehezebb feladat vár…

Igazság szerint ez egy jó film, csak éppen az a baj vele, hogy lehetett volna sokkal jobb is. Maga Constantine karakterét jól formálta meg Keanu, még akkor is, ha véleményem szerint hiányzott belőle egy kis humor. A lényeg, hogy a cigi megvolt neki, valamint a Los Angeles-i lakása a lehúzott redőnyökkel, és lepukkant belső térrel teljes mértékben passzolt hozzá. John Constantine életre kelt, épp ezért még azt is elnézhetjük Neo-nak, hogy az arcmimikája a nullával volt egyenlő. De valami mégis működött, valami mégis el volt találva.

Azonban azt már nem lehet elnézni a filmnek, hogy se horrorként, se pedig thrillerként nem állja meg a helyét. Horrornak nem volt elég ijesztő, thrillernek pedig nem volt elég nyomasztó, illetve a feszültség is hiánycikk volt a filmben. Francis Lawrence munkájával nem volt sok baj, inkább csak az, hogy nem tudott átlépni egy olyan határt, amit ha megtett volna, akkor most a filmje akár a klasszikus réteget erősítené. Hiányzott belőle a szív, és a lélek, pedig hangulatos volt, a színészek jók voltak, pláne, hogy kaptunk egy nagyszerű Lucifert is.

Összességében a Constantine film talán arra a legjobb, hogy megismertesse velünk a figurát, majd a film után leüljünk az egyik képregénye elé, amit aztán rohamléptekben ki is olvasunk. Szórakoztató akció-horror, thriller beütéssel, és sok-sok démonnal. Ami tény, hogy az egészet felhígították, de többnyire így is működik. A kérdés most már csak az, hogy vajon lesz-e folytatása a filmnek, vagy lesz-e remake a Constantine-ből a közeljövőben, vagy megelégszik a nép a nemsokára műsorra kerülő Constantine sorozattal, amiben Matt Ryan fogja alakítani a hőst. Mindenesetre, amíg ezekre a kérdésekre keressük a választ, addig nézzük meg a már elkészült változatot. 7/10