George Clooney már nem csak elismert színész, hanem elismert rendező is. Olyan filmeket rakott már le az asztalra, mint például a Jó estét, jó szerencsét! vagy éppen a Hatalom árnyékában. Sokan úgy gondolták, - köztük én is -, hogy a Műkincsvadászok című háborús, igaztörténet alapján készült filmje lesz a következő olyan alkotása, melyre büszke lehet, és melyet bárkinek könnyű szívvel lehet majd ajánlani. Mondanom sem kell, ez most mellé ment, de még így se olyan rossz, mint amilyennek beállították.

A II. világháború idején olyan dolgok is történtek, amik nem kaptak hatalmas rivaldafényt. Ilyen volt például a műkincsrablás, melyet Hitler végeztetett a katonáival. Belgiumból, Franciaországból, és megannyi más helyről próbálta meg beszerezni a történelem legnagyobb műremekeit. Egy idei úgy tűnt, hogy sikerrel is jár, ám alakult egy csapat, a Műkincsvadászok, akik azon dolgoztak, hogy visszaszerezzék az eltulajdonított kincseket. Az idő azonban sürgette őket, hiszen Hitler kiadta parancsba, hogy ha a németek elveszítik a háborút, vagy Ő maga meghal, akkor el kell pusztítani az ereklyéket…

A film egyrészt csalódás, másrészt viszont kellemes meglepetés volt. Csalódtam, mert a történetben, valamint a színészekben is jóval több volt annál, mint amit láttunk/kaptunk tőlük. Kellemes meglepetés volt viszont azért, mert olyan kritikákat kapott a film, ami miatt azt várhatta el az ember, hogy a világ egyik legrosszabb filmjét fogja látni, ha úgy dönt, hogy leül megnézni a Műkincsvadászokat. Egyáltalán nem ez történt, mert teljes mértékben élvezhető volt a film… bár az is tény, hogy sok hibája van, illetve nem biztos, hogy fogunk rá emlékezni 2-3 nap elteltével. Egyszernézős, a közepesnél épphogy jobb alkotást készített el nekünk Clooney.

Magával az elképzeléssel, miszerint próbáljunk meg kicsit humorizálni a háború kellős közepén, szerintem meglehetősen jó ötlet volt. Ezzel csupán annyi volt a baj, hogy a játékidő nagy részében nem működött igazán. Méghozzá azért nem, mert a Műkincsvadászok csapata a játékidő nagy részében külön utakon járt. 3-4 különböző helyszínen tűntek fel, és ekkor unalmasak, és legtöbbször erőltetettek voltak. Az igazi parádé akkor indult be, amikor Bill Murrayék összejöttek, és együttes erővel csinálták a küldetésüket. Ezekben a percekben a film teljes mértékben rendben volt, és végre nem azt éreztük, hogy a Műkincsvadászok egy összeszedetlen, erőltetett valami.

Igazság szerint jóval több volt a filmben, mint amennyit kaptunk belőle. Olyan színészekkel, mint Bill Murray, John Goodman, George Clooney, Matt Damon, Jean, Dujardin, illetve Cate Blanchett, sokkal többet kellett volna kapnunk. Egyrészt keveset szerepeltek a képernyőn, ezáltal a karaktereik nagyon gyengék voltak. Másrészt pedig a poénjaik nem igazán ütöttek. Murray és Goodman még úgy, ahogy elfogadható volt, de a többiek nem igazán alkottak maradandót.

A Műkincsvadászokra lehet jót és rosszat is mondani, de bőven beletartozik a nézhető kategóriába. Véleményem szerint a végeredmény kissé öncélú volt, és Clooney inkább önmagának készítette el ezt a filmet, mintsem nekünk. Sokan úgy tartják, hogy az év legrosszabb filmjei között lesz számon tartva. Ha tényleg így lesz, akkor bizony egy erős évet fogunk zárni. 6/10

Sokan úgy tartják, hogy a 2005-ös esztendő legjobb horror filmje nem más, mint a Neil Marshall által rendezett és írt, Barlang című film. A ráaggatott jelző nem is áll olyan távol az igazságtól, mert tényleg nagyon előkelő helyet foglal el az új évezred horrorjai között.

Egy évvel a tragikus kimenetelű baleset után újra találkozik Juno és Sarah. Juno barlangtúrát szervez, aminek a célja, hogy Saraht újra maga mellett érezhesse, és összekovácsolja a hat fős társaságot. A lányok arcán öröm és boldogság van egészes addig, amíg ki nem derül, hogy Juno egy ismeretlen barlangba vezényelte őket, ahol ráadásul nincsenek is egyedül…

Mindig is rajongtam az olyan horrorokért, ahol adott egy csapat, akik a játékidő alatt szépen elhullanak, így örültem, amikor néhány éve rátaláltam a Barlangra. Sok jót olvastam róla, és nem is csalódtam benne, hiszen Neil Marshall remek munkát végzett. Az első percekben egy felettébb erős jelenettel indított, ami megadta a film alaphangulatát. A későbbiekben azonban ezt még tovább tudta fokozni, hiszen az egész film átcsapott egy klausztrofob-thrillerbe, aminek az egyik jelenete ráadásul kegyetlenül hatásos lett.

A nyitójelenet utáni időszak azzal telt, hogy a lányokkal felálló csapat megismerkedett az anyatermészet által kialakított barlangrendszerrel. Ebben az időszakban lassan folydogált a történet, de pont ez tett jót neki, mivel az utolsó bő fél óra nagyon pörgősre sikeredett. Nagy kontrasztot jelentett ez a filmen belül, de mégis működött, mi több, nagyon is jó ötlet volt, hogy a lassú tempóból, végül száguldozás lett.

Neil Marshall filmje pont azért lett sikeres, és pont azért szeretik sokan, mert nem agyatlan, hanem próbál komoly lenni. Néhol ugyan van 1-2 megmosolyogtató jelenet, de a játékidő nagy részében azt érezhetjük, hogy a rendező komolyan gondolta az egészet, és sehol nem merészkedett olyan területre, ami már túlzás lett volna. Komoly felvezetés, és okos vérengzés jellemezte a filmet.

A Barlangot tehát mindenképpen csak ajánlani tudom, mert bár nem válik belőle klasszikus horror, de képes olyat nyújtani, ami miatt beleszerethetünk. Szórakoztató, és komoly horror, ami nem válik önmaga paródiájává. 7,5/10

A zombi egy a biológia halál után újjáéledt, vagy felélesztett holttest. Az eredete az afro-karibi vudu hitből származik, és eszerint a zombik olyan lények, akiket egy mágus keltett életre, hogy neki szolgáljanak. Victor Halperin filmje ezt az utat követi, így aki öldöklő, és férgekkel teli zombikat vár, annak nem ajánlott a Fehér zombi című film.

Madeleine és Neil az esküvőjükre készülnek. A pár egyik ismerőse, Monsieur Beaumont felajánlja nekik, hogy összeházasodhatnak az ő házában, és ezt a nagyszerű lehetőséget nem is utasítják vissza. Ekkor még nem is sejti az ártatlan párocska, hogy a háttérben terveket sző Beaumont, hogy elcsábítsa Madeleinet. Ehhez a tervhez a gonosz házigazda felbérli Legendre-t, aki mestere a mágiának…

Miért is olyan nagy szám ez a Fehér zombi? Egyrészt, mert az első zombis film (illetve az első olyan film, aminek a címében megtalálható a zombi szó), másrészt pedig Lugosi Béla volt az egyik főszereplő. Lugosi ugyebár akkoriban hatalmas népszerűségnek örvendhetett, hiszen a Fehér zombit megelőző évben, 1931-ben formálta meg Draculát, amivel örökre beírta a nevét a filmtörténelembe. Ezek után elvárható volt tőle, hogy jól hozza a gonoszt, amit szerencsére meg is kaptunk tőle, mert Legendre karakterét csúcsra járatta, és csak úgy sugárzott belőle a gonoszság.

A fehér zombi első ránézésre egy Dracula klón, mert a történetvezetés nagyjából megegyezik az előddel, ám végeredményben egyáltalán nem tudott felérni ahhoz a műhöz. Igazság szerint Victor Halperin filmje nem is igazán tűnik ki a 30-as évek horrorjai közül még akkor sem, ha egy zsáner elindítója volt. Egy egyszerű romantikus szállal tarkított horror volt, ami bár ügyesen volt megrendezve, de extra élményt nem tudott nyújtani. Ami viszont dicséretes, hogy erőltették a filmes trükköket, amikkel sikerült egy kicsit színessé tenni az amúgy fekete-fehér filmet.

A zombifanatikusoknak mindenképp ajánlott megtekinteni a filmet, mert szerintem érdekes az, ahonnan elindult az egész, és amiből végül Romero csinált világra szóló sikert. Azonban nem ajánlott azoknak, akik férgekkel díszített, gyilkos zombikat várnak, mert azt itt még nem kapják meg. 6,5/10

Farkasember (2010)

A klasszikus rémmesék, mint a Frankenstein, a Drakula, a Láthatatlan ember, vagy éppen a most kritizált Farkasember is a feledés homályába merült a XXI. században. Egyszerű a képlet, a régi idők nagy szörnyei már nem kellenek az embereknek. Hogy miért? Arra nem tudom a választ, mert szerintem kifejezetten érdekesek azok a bestiák, amik a 30-as, 40-es éveket uralták.

2010-ben Joe Johnston egy rendkívül impozáns szereplőgárdával próbálta meg felidézni a Farkasember történetét, de összességében a filmje nem járt sikerrel. Bár egy Oscar-díj jutott neki, amit valóban meg is érdemelt, de maga a film sok sebből vérzik, így nem lehet ódákat zengeni róla. A történet csak úgy, mint az eredetiben nem volt túlbonyolítva, de nem is ebben kell keresni a hibát. Adott volt a rendezőnek minden, ami egy sikeres filmhez kell, de nem tudott vele mit kezdeni. Egyrészt a viktoriánus London ábrázolása elsőosztályú, de mégis úgy érezhettük, hogy semmi hangulata nincs a Farkasembernek. Se a zenével, se a rémisztgetésekkel nem tudták elérni a kellő hatást. Beleket viszont láthattunk dögivel…

Benicio Del Toro, Anthony Hopkins, Emily Blunt, valamint Hugo Weaving is a tiszteletét tette, de egyikőjük sem tudott igazán kibontakozni. A karaktereik rosszul voltak megírva, így nem várhattunk tőlük nagy csodát. Az új Farkasember igazából csak egy felidézés volt (bár valamelyest eltért az eredetitől), olyan céllal, hogy „van ez a szörny is…”, de amit kaptunk az csak a felszín volt, így könnyen feledhető. 5,5/10

A farkasember (1941)

A szörnyek az aranykorukat élték ekkoriban, így kedvükre rémisztgethették a moziba járókat. Ekkor még mindenki kíváncsi volt azokra, akik terrorba tartottak 1-1 várost, mert jó volt, és mert szórakoztató volt. Sajnos az idő elszállt felettük, de a mai napig meg tudják lepni azokat a filmszeretőket, akik hajlandóak leporolni az Universal klasszikusokat, és leülni eléjük, hogy a 60-70 perces játékidő alatt megismerjék a „főhősöket”.

George Waggner Farkasembere az akkor bevált sémát követi, és egy végtelenül leegyszerűsített történetbe ágyazta a szörnyet. A történet felépítése egyszerű, de annál jobb volt, mégpedig azért, mert képesek voltak többször is remek atmoszférát teremteni. Ugyan a színészek közül egyik sem alkotott olyan hihetetlenül nagyot, de nem lehetett rájuk panasz. Azért azt nem várhatjuk el, hogy minden egyes klasszikus horrorban olyan színészi teljesítményeket lássunk, mint amilyen Lugosi volt Drakulaként, vagy Karloff Frankentesin szörnyeként.

Waggner Farkasembere a mai napig jó szórakozást nyújt, de véleményem szerint elmarad a legnagyobbaktól, még akkor is, ha összességében hangulatos, valamint a filmben látott trükkök is a helyükön vannak. 7/10

Az alábbi írás spoilermentes!

Mire végre leírom az első érdemleges mondatot, már valószínűleg tízszer nekifutottam. Mindenesetre muszáj leszögeznem, hogy ez az írás nem kívánkozik aprólékosan kielemezni a történteket, élménybeszámolómat igyekszem mindenki számára fogyaszthatóvá tenni. Alaposabb kivesézésre majd inkább valamikor a hét közepén fog sor kerülni (a tervek szerint), valószínűleg valaki más által. Jobb lesz ez most nekünk, hiszen így is van miről beszélni, elvégre 17 év az 17 év, a sorozat időben ugráló narratívájából adódóan pedig a két rendőr (Woody Harrelson és Matthew McConaughey, avagy a 2014-es Emmy-győztesek) vallomásának tényein túl sok minden más is kiderül.

Most zenghetnék egy szentimentális ódát Nic Pizzolattoról, az íróról, akit 2 hónapja szinte senki sem ismert. Ismételten az egekbe magasztalhatnám a friss Oscar-díjazott McConaugheyt, de minek tegyem, az elmúlt 3 évben már szinte mindenkinek bizonyított. Esetleg felhozhatnám, hogy az HBO a 90-es években legyártott sorozataihoz méltó szériákkal bombáz minket ebben az évtizedben, ezt azonban még túl korai kijelenteni. Gyanítható volt, hogy ez a három faktor minden bizonnyal hatalmas tömeghisztériát fog kiváltani. Ugyan már, a kezdés után két héttel már 9,5 ponton állt a sorozat IMDb-n. Egy sorozat, amely egy központi rejtéllyel indított, honnan tudhatnám, hogy ebből jó fog-e kisülni?

Készülhetett volna írás a sorozat felénél is, és wowowow, a 4. rész utolsó jelenete után nem akármilyen ujjongásba törhettünk volna ki, de nem. Mi még kivártunk. Volt vagy ezer kérdésünk, és úgy voltam vele, hogy nem-nem, először Ti jöttök, kedves Nic, aztán majd én.

Az ötödik vagy hatodik rész környékén azonban történt valami. De szerintem nem csak velem, hanem sok más nézőtársammal is. Addig csak sejthetőek voltak Pizzolatto szándékai, e tájt viszont már teljesen nyilvánvalóak voltak mindenki számára, hogy merre akar kifutni ez az egész. A sorozat, amely eleve más ligában startolt, csak hogy bizonyítsa a fenti három faktor megrendíthetetlenségét, egy másik ligában is elindult.

Innen kezdve nekem már az első ligában való elvárások elhalványultak: nem kívántam már csavarokat, untam már a tökéletesre csiszolt neo-noir fényképezést és vágást, talán már a sorozat motívumait sem kívántam megfejteni. Aki végignézte, vagy majd végig fogja nézni a sorozatot, az úgyis tudja vagy tudni fogja, hogy ezek a dolgok milyen irányba haladtak és el tudja dönteni önmaga is, hogy ez tetszett-e neki vagy sem.

Tehát a lényeg, hogy a Törvény nevében valami másról is mesélt. Fogalmazhatunk így egyáltalán? Még az is lehet, hogy a Törvény nevében másról mesélt, és ha erről közelítjük meg az ügyet, akkor már nem is tűnik akkora közhelynek a kritika elején felsorolt géniuszok éltetése. Mert igen, Nic Pizzolatto gondoskodott arról, hogy karaktereinek sorsai tényleg méltó megoldásra leljenek, a köztük lévő kapcsolatok pedig a lehető legmélyebb kidolgozást kapják meg, elvégre ez a történet mégiscsak 17 évet ölel át. A történet, mely misztikus alaphelyzete és emberfeletti szimbólumrendszere ellenére is kellően földhözragadt és emberi maradt. Továbbá az is igaz, hogy Matthew McConaughey bármiféle túlzás nélkül generációnk egyik legnagyobb színészzsenije (habár most Woody Harrelson erősen ölre ment vele az Arany Pszichopata szoborért), és ugyan a kommenteknél biztos kapni fogom az áldást, de szerintem igazam van. Ez a fajta elismerés már nem a régi énje árnyékában történik, hanem a jelenlegi színészszakma fényében. Végül örök hála az HBO-nak, mert lehet, hogy más kábelcsatorna is szárnyai alá vehette volna ezt a – finoman szólva – durva történetet, mégis, lehet, hogy egy csatorna sem rendelkezik olyan patinás múlttal, hogy tudja, mikor bólintson rá egy alig ismert író ötleteire. Örömmel tölt el, hogy ezek a dolgok mind kiderülhettek. Arról pedig, hogy a sorozatban konkrétan mi derült ki, majd remélhetőleg később, ahogy már említettem.

Zárásként annyit, hogy aki mást várt a Törvény nevében végétől, az még egyszer fusson neki az utolsó jelenetnek. Benne van a sorozat ars poeticája, amelynél szebb az utóbbi időkben nem volt, és - az esetleges (egyébként minden bizonnyal egy, már másik történetet elmesélő) második évad kezdetéig - még az is megeshet, hogy nem is lesz. Remélem nem nekem lesz igazam.

P.S.: Nem győzzük hangsúlyozni, hogy az írás spoilermentes, tehát a kommenteknél kéretik tekintettel lenni azokra, akik még nem látták végig a sorozatot, vagy el sem kezdték, de tervezik. Ez most nem a spoileres kibeszélő.

Alább a Video Nasties: Moral Panic, Censorship & Videotape című 2010-es dokumentumfilm főcíme látható, mely csokorba szedi az annak idején tiltólistára került filmeket, méghozzá a The Damned nevú goth-punk banda zenéjére. A film elkövetője nem mellesleg Jake West, az Evil Aliens és a nagyszerű Doghouse rendezője.  A klip után pedig egy részlet a szakdolgozatom idevágó fejezetéből.

Számtalan példát találhatunk arra, mikor a társadalomra való rossz hatással érvelve jelentősen megkurtítottak, vagy be is tiltottak filmeket. A leghíresebb példa erre az úgynevezett video nasty korszak. Az Egyesült Királyságban a 80-as évek közepén 72 mocskosnak tartott film került a BBFC (British Board of Film Classification – Brit Filmbesorolási Tanács) által tiltólistára. Ezek többnyire kisköltségvetésű, explicit erőszakot előszeretettel bemutató filmek voltak. Egyfajta pótcselekvés volt ez az akkori vezetéstől, tipikus példa arra, mikor az igazán égető problémákat valamiféle pszeudo intézkedéssel homályosítják el. A dolog komolyságát jelzi az, hogy volt példa arra, hogy az intézkedés után a listán szereplő filmeket bérbe adó videotékást börtönbüntetésre ítéltek. Na de miért is? Valóban ártottak volna valakinek? Jellemző volt még az időszakra a videokazetták tömeges égetése. Láttam erről archív felvételeket, félelmetesebb volt, mint bármilyen horrorfilm, egyenesen a náci könyvégetések jutottak róla eszembe. A könyvégetésről pedig egyesek úgy vélekednek, hogy emberiség elleni bűntettnek minősül. A bizottság sok esetben meg se nézte a filmeket, egyszerűen csak a borítók alapján ítélt, vagy kiemelt erőszakos jeleneteket a film teljes kontextusából és ezeket külön vizsgálta. Nem mellékes, hogy ezeknek a filmeknek a borítói gyakran többet mutattak, mint maga a film, nem egy esetben pedig szinte semmi közük nem volt hozzá, pusztán csak a figyelemfelkeltést szolgálták. Így hát ez alapján ítélni balgaság volt. Később aztán persze megszűnt a tiltás, a dvd korszak beköszöntével pedig újra megjelenhettek ezek a filmek, és a legtöbb esetben vágatlanul. Érdekes tény az, hogy nálunk is kapható néhány az egykori listás filmekből, és bárki hozzájuk juthat a bevásárlóközpontok polcairól, illetve turkálós kosaraiból, az is előfordulhat – én tapasztaltam már ilyet -, hogy közvetlenül egy gyerekeknek szánt film mellett bukkanunk rá potom pénzért, egy valaha tiltott gyümölcsként számon tartott filmcsemegére.

A Magyarországon dvd forgalmazásba került egykori video nasty-k listája:
Az erdei fantom (The Burning, 1981)
Cannibal Holocaust (Cannibal Holocaust, 1980)
A halál 1000 arca (Faces of Death, 1978)
Ház a park szélén (The House on the Edge of the Park, 1980)
Zombi (Zombie, 1979)
A pokol hét kapuja (The Beyond, 1981)
Zombik Városa (City of the Living Dead, 1980)
Gonosz halott (The Evil Dead, 1981)
Pokol (Inferno, 1980)
A sógun orgyilkosa (Shogun Assassin, 1980)

A pofátlanság legteteje, amikor remakelnek egy sikeres filmet 1-2 év után, csak azért, hogy elmondhassa magáról – általában Amerika – hogy nekik is van egy ilyen-olyan filmjük. Ez történt a [R.E.C.] című spanyol horrorral is, hiszen Jaume Balagueró és Paco Plaza found-footage filmje a 2007-es esztendőben nagyot durrant, és ezt nem nézték jó szemmel a tengerentúlon, így egy évvel később, 2008-ban elkészült a Karantén.

Angela Vidal, (b’meg, még új nevet sem tudtak kitalálni neki…) Scottal az operatőrrel riportot készít a tűzoltók életéről. Végigkövetik az egyik egység munkanapját, valamint interjúkat készítenek. Már épp azon gondolkodnak, hogy semmi érdekes nem történik, amikor jön a jelzés, hogy kirendelték az egységet egy épülethez. Angela, valamint a tűzoltók másodpercek alatt bepattantak a kocsiba, és kimentek a házhoz, ahol olyan események várták őket, amire még rémálmukban sem számítottak volna…

Ha van felesleges remake, akkor a Karantén valahol a legelső hely környékén tanyázik. A forgatókönyvírók munkája valahogy úgy nézhetett ki, hogy megkapták a spanyol forgatókönyvet, majd bepötyögték a google fordítóba, majd nyomtak egy billentyűkombinációt, amivel kimásolták az angolra fordított szöveget, és ezek után büszkén nyomtatták ki egy A/4-es lapra. Semmi újítás, semmi újragondolás, egyszerűen csak lemásolták azt, amit egy évvel korábban a spanyolok megcsináltak.

Mondanám, hogy ezzel nincs baj, ha a két film között 20-30 év telt volna el, de itt csupán egy évről beszélünk, szinte még friss és ropogós volt a [R.E.C.], de hát a nagy Hollywood… Igazság szerint nem rossz a Karantén, mert egy az egyben lemásolta az eredetit, és aki csak az újrázást lesi meg, annak tetszeni fog, aki viszont előbb a spanyollal tesz próbát, majd megnézi a Karantént, az húzni fogja a száját, valamint felteszi a kérdést, hogy mégis mire volt ez jó? Emellett, ha mélyebbre ásunk, és megnézzük a színészeket, akkor egyértelműen a spanyol verzió lesz a nyertes, mert Manuela Velasco sokkal hitelesebben, és jobban játszott, mint Jennifer Carpenter, aki a film végére már az idegesítő kategóriába lépett.

A Karantén tehát egy jó újrázás (mert vannak rémisztő részei, a zombikat jól csinálták meg), de annyira felesleges, hogy arra nincsenek is szavak. És akárhogy is nézem, nem fogom azt mondani, hogy ezzel tegyenek próbát azok, akik horrort keresnek, mert igenis a spanyolt vegyék elő, és azt lessék meg, mert az érdemli meg, hogy elinduljon a képernyőn, nem pedig az amerikai másolat. 6,5/10

Egy olyan rendezőtől, mint Luc Besson, ez édes kevés. Aki Léon, a profi, meg Ötödik elem filmeket rendez, illetve megannyi jó forgatókönyvet ír, attól ez csalódás. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy Besson a 2000-es években egyetlen egy értékelhető alkotást nem rendezett. Az írásaival nem volt baj, de rendezőként folyamatosan elbukik, bár az is lehet, hogy ez az igazi Besson, nem pedig az, ki a 90-es években volt, mert akárhogy is nézem több rossz filmet rendezett, mint jót.

A Manzoni családnak mindene megvolt mindaddig, amíg a családfő le nem paktált az FBI-al. Ekkor ugyanis több maffiózó is rács mögé jutott, aminek az lett az eredménye, hogy a négy fős családnak el kellett rejtőznie. Háromhavonta új lakásba kell költözniük, és új nevet kell felvenniük. Frankék végül egy kis francia városkában kötnek ki, ahol sokáig úgy tűnt, hogy minden rendben lesz…

A Vérmesék alapjáraton vígjátéknak készült, de a film végén mégis feltehetjük azt a kérdés, hogy ez most tényleg vígjáték volt? Nehéz kérdés, mert Besson egy elég szűk réteget célzott meg a vicceivel, hiszen a durva verekedésektől, a káromkodásokon át, a véres leszámolásig jutunk el, ami közben csak a legelvetemültebb filmnézők tudnak röhögni. Ugyan vannak benne könnyebb poénok is, de általánosságban nem azok jellemzik a filmet.

A legnagyobb hiba azonban ott kezdődik, hogy a film nem kapott jó forgatókönyvet. Egyrészt, mert a család az nem család, mert minden tagjának külön története van, és még a végjátékban sem kerülnek igazán közel egymáshoz. Másrészt pedig ez a lépés teljesen ellentmond a címnek (The Family). Ez már csak azért is volt kihagyott ziccer, mert ha családként funkcionálnak, akkor sokkal több értelmet nyert volna maga a történet, miszerint bujkálniuk kell, és együttes erővel kell alkalmazkodniuk az új helyszínekhez, stb. De sajnos nem ezt kaptuk, hanem egy összevisszaságot. Végül pedig még annyit hozzátennék, hogy a két fiatal karaktere teljes mértékben a rossz irányba mozdult el, mert sokáig úgy tűnt, hogy érdekesek, aztán mind a ketten akkorát fordultak, hogy rájuk sem lehetett ismerni.

Azonban a szereplőgárdára nem lehetett panasz, hiszen mindannyian jól teljesítettek (már amennyire a „jól” megírt karaktereik engedték), főleg a krémje, azaz De Niro, Pfeiffer, és Jones. Előbbinek külön örültem, mert végre nem az unott, kiégett színész képét mutatta, hanem egy öreg, és kegyetlen maffiózóét, akivel nem szabad baszakodni. Robert De Niro jó volt, újra…  a többiek meg hozták azt, amit a kisujjukból is könnyedén kiráznak.

A Vérmesék összességében elég gyengén muzsikált, még akkor is, ha voltak jobb pillanatai is, de túl sok volt benne a hiba, és a kihagyott ziccer. Egyszerűen kevés volt, és ez baj, mert az alapanyag jó volt (rendező, színészek, történet), de végül csak egy közepes eredmény lett belőle. Kár érte… 5,5/10