Egy újabb alkotás a sci-fi évéből, és egy újabb alkotás melyet lehurrogtak a kritikusok. Valahogy nem akart összeállni a dolog a 2013-as esztendőben a sci-finek, mert bár én a legtöbbjüket szerettem, de globálisan nézve nem igazán voltak sikeresek. Az Oblivion kapott hideget és meleget, az Elysium inkább hideget kapott, a Tűzgyűrű szintén csalódást okozott a legtöbb embernek. Blockbusterként talán a Star Trek kapta a legjobb kritikákat (nézők és kritikusok), illetve volt egy Gravitáció, ami a kritikusok által elismert lett (plusz ugye a 7 Oscar-díj), de a neten a nézők véleménye már kevésbé volt elismerő.

50 év telt el azóta, hogy a Hangyok (nem, nem hangyák) majdnem kiirtották az egész emberiséget, de hála az egyik bátor pilótának, végül győzedelmeskedtünk. Azonban hátradőlnünk nem szabadott, mert bármikor elkezdődhetett volna egy újabb invázió, ami újabb háborúhoz vezetett volna. Ahhoz, hogy végleg elpusztítsuk az ellenséget, egy nagyon komoly program által kiképzett „katonákra” volt szükségünk. A fiatal Ender Wiggin tűnt a legjobbnak mind közül…

Orson Scott Card regényéhez nem volt szerencsém, de úgy gondolom, hogy kell az olyan kritika is, mely teljes mértékben el tud vonatkoztatni az eredeti műtől. A baj már csak az, hogy a film így se működik igazán. Sok esetben az a probléma, hogy egy általunk ismert regényt akaratlanul is összehasonlítunk a róla készült filmmel, és ilyenkor előjönnek a hibák vagy a változtatások, és a legtöbb esetben a negatív irányba mozdulnak el a dolgok… Most viszont az a helyzet állt elő, hogy fel kell tennünk azt a kérdést, hogy vajon a Végjátékot lehet-e egyáltalán adaptálni, vagy csak Gavin Hood volt kevés ahhoz, hogy egy remek Végjátékot kapjunk.

Én úgy gondolom, hogy Hood (valamint a mai mozis réteg) volt ennek a filmnek a gyenge pontja, és nem a könyv. Egyrészt hiba volt egy ekkora történetet 2 órába beletömöríteni, mert látszódott minden percén, hogy mennyi mindent szeretne bemutatni nekünk a rendező, de végül semmi nem jött össze neki. Olyan, mint amikor fürdés közben a habot megpróbálod a kezedbe tartani, majd egyre jobban összeszorítva egyre kevesebb marad a kezedben. Másrészt a mai moziba járók többsége nem képes három, három és fél órákat bent ülni a teremben, mert sok nekik. Így a rendezőknek sietniük kell, mindent gyorsan és egyszerűen kell bemutatniuk, aminek az lesz a végeredménye, hogy kapunk egy sok sebből vérző filmet.

Maga a történet elsőosztályú, de amikor csak a felszínt érintjük, akkor az igényesebb filmes felteszi a kérdést, hogy miért? Miért kapunk ilyen keveset Enderből? Miért nem tudjuk meg, hogy milyen kapcsolata van a testvéreivel (mert ugye sokszor előjönnek ők, de mégse tudunk meg semmit)? Miért szorulnak ennyire a háttérbe a mellékszereplők? Miért nem tudunk meg többet arról az emberiségről, ahol a gyerekek szinte már tárgyak, eszközök? Rengeteg kérdés, és nulla válasz…

Ezenfelül a feszültség is hiányzott a filmből, főleg, amikor a legjobban szükség volt rá, de sajnos ez volt a legkisebb gond a filmmel. Viszont fura módon tetszett is a film, így nem tudom a földbe tiporni, mert volt benne valami, valami megmagyarázhatatlan szerethetőség, ami miatt nem lehet utálni Gavin Hood alkotását. Tehát összességében azt tudom elmondani a Végjátékról, hogy egy látványos sci-fi, ami túl nagyot akart markolni, de végül elrontott mindent, ám ezzel együtt mégis szerethető. Fura, de igaz. 6,5/10

Újra viszontláthattuk a filmvásznon, hogy mennyire romlott világban éltünk régen, és hogy mekkora harcot vívtak a színesbőrűek a fehérekkel. Azonban ezúttal nem a jól megszokott USA volt a helyszín, hanem az afrikai kontinens, azon belül is Dél-Afrika. Justin Chadwick rendezésében kaptunk betekintést a világ egyik legismertebb emberének Nelson Mandelának az életébe. Sajnos a film a tavalyi év végén egy nem tervezett reklámot is kapott, hiszen  95 évesen elhunyt Nelson Mandela, így óriási aktualitása lett ennek az életrajzi alkotásnak.

A XX. században Dél-Afrika igencsak rossz időket élt meg, ezért előbb utóbb fel kellett vennie valakinek a kesztyűt, hogy a nép újra szabad legyen. Mandela volt az, aki az egész életét rááldozta arra, hogy ez megtörténjen. A film során betekintést kapunk a fiatalkori éveibe, majd az apartheid elleni harcába, illetve megtudjuk, hogy milyen volt az a 27 év, amit a börtönben töltött, valamint azt, hogy hogyan lett a Dél-afrikai Köztársaság első fekete bőrű elnöke.

Rengeteg dokumentumfilm és egyéb mozgókép készült már Mandelával a fedélzeten, és ezek között akadtak jobbak és rosszabbak is. Emellett az is biztos, hogy egy óriási ember volt Ő, így megérdemli a megemlékezéseket. A Long Walk to Freedom véleményem szerint a jobb filmek közé tartozik, - már, ami róla készült – még akkor is, ha több hibája is van a Chadwick által rendezett alkotásnak.

Kezdjük is azzal, hogy a film első egy órája lassú, unalmas és vontatott. Ekkor még érezhető volt, hogy se a rendező, se a forgatókönyvíró nem volt a nyeregben, de amint elérkeztünk a börtönös évekhez, akkor beindult a szekér, és nem volt megállás. Ezzel csupán az a baj, hogy a 140 perces játékidőből kaptunk egy 60 perces semmit, majd kaptunk egy 80 perces értékelhető részt.

Igazság szerint a film végeztével fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon be lehet-e egyáltalán mutatni egy egész estés film keretein belül egy ekkora embernek a történetét, hiszen túl színes, túl nagy, ami által egy lehetetlen küldetésbe torkollik az egész. Ennek ellenére lett ez a Mandela film olyan, hogy a végén „na, ez jó volt” kijelentéssel kelljünk fel a székünkből. Mint már említettem a börtönös évek hoztak változást a film életébe, és ott indultak be igazán a dolgok. Megtudtuk, hogy milyen harcokat kellett megvívniuk odabent a raboknak, illetve, hogy hogyan telik Mandela ideje a családja nélkül. A szabadulásának körülményei, és a hatalomra jutásának menete is érdekesen, és jól voltak bemutatva, így nem érezhettük azt, hogy valami nincsen rendben. Chadwick Mandelája majdhogynem úgy néz ki, mintha két különálló film lenne, mert a játékidő egyik részére azt lehet mondani, hogy jó, a másikra pedig azt, hogy rossz, csak éppen össze lett olvasztva. Óriási kontraszt mutatkozott meg, mind hangulatilag (itt a fényképezést lehet dicsérni), mind történetvezetés szempontjából a játékidő alatt.

A Mandela – Long Walk to Freedom lehetett volna jobb is, de összességében egy tisztességes, és korrekt munka volt a stáb részéről. A U2 – Ordinary Love című betétdalt pedig még Oscarra is jelölték, úgyhogy a végeredmény nem is fest olyan rosszul, pláne, hogy még Idris Elba is jó munkát végzett. Aki olvasás helyett egy filmből szeretne megtudni egysmást Mandeláról, annak csak ajánlani tudom. 7/10

A horrorfilmek reneszánsza a 80-as években érkezett el, köszönhetően az olyan mesterműveknek, mint a Ragyogás, Rémálom az Elm utcában, Hellraiser, Gonosz halott és társai. Szinte minden évben kaptunk egy gyöngyszemet, amire a mai napig szívesen emlékezünk vissza. Az elsőfilmes rendező, Stuart Gordon is ekkor alkotta meg életének főművét a Reanimátort, ami a fekete humorának, és vérben tocsogó tálalásnak köszönhetően vált klasszikussá.

Herbert West megtalálta az örök élet titkát, vagy legalábbis annak egy fajtáját… Az őrült tudósnak friss hullákra van szüksége, hogy folytatni tudja a kísérleteit, így ráveszi az egyik egyetemi hallgatót, hogy segítsen neki holttesteket szerezni. A kutatása ugyan sikerrel jár, de West megállíthatatlan, így a sok baljós esemény hatására sem áll le…

Stuart Gordon is azon filmesek táborát erősíti, akik 1-2 filmmel megmutatták tehetségüket, majd elindultak a lejtőn, ám ettől függetlenül maradt fent a nevük örökre a horror rajongók körében. Gordon nem szarozott és egyből belecsapott a lecsóba, mert már az első percekben kapunk egy kis ízelítőt arról, ami majd a későbbiekben vár ránk. Egy ordítás, aztán egy zombi kerül a képernyőre, majd egy hirtelen vágás után minden lecsendesedik. Gordon pár perc alatt elérte, hogy ne kapcsoljuk ki a filmet.

A film alapját H. P. Lovecraft, Re-Animator című írása adta, ám Gordon kissé felturbózta, majd belecsempészett némi humort és pörgést is a műbe. A játékidő rövidsége miatt fontos volt ezt meglépnie, mert egy alig másfél órás műnél nem szabad engedni, hogy leeresszen, hanem egyből bele kellett vágni a dolgokba. Olyannyira belevágott, hogy a film egy másodpercre sem engedett minket pihenni, mert mindig felbukkant egy olyan jelenet, ami vagy vicces volt, vagy félelmetes, vagy amiben éppen csak megállás nélkül fröcskölt a vér. Gordon mesterien ötvözte a humort a groteszk jelenetekkel, amihez természetesen kellett egy 100%-on pörgő Jeffrey Combs is. Véleményem szerint Combs élete alakítását nyújtotta, és a cselekedetei, a mániákus viselkedése, a tekintete egytől egyig olyan szintre emelték a karaktert, ami miatt bátran lehet emlegetni a legnagyobbakkal.

A Re-animátor az a film, amit tényleg csak annak szabad megnéznie, akinek erős a gyomra, mert az elektromos csontfűrésszel való lékeléstől kezdve az öntudatra ébredő vastagbélig minden van, amit csak el lehet képzelni. A filmet egyszerűen elárasztotta a vér, valamint a betegebbnél-betegebb ötletek, de ez még mindig nem volt elég Gordonnak, hiszen kellett neki egy remek főgonosz is, akit David Gale formált meg. A film tehát összességében nagyon jól működik, és az elemi erővel száguldó történetnek hála a film a mai napig is kellemes szórakozást biztosít azoknak, akik vevők az efféle trancsírra. 8/10

Valójában Eminem nem más, mint Jonah Hill, Channing Tatum pedig nem vágja a Bakugan játék lényegét, pedig nem egy hülye gyerek. Érdekes dolgok ezek, és ha ezt nem hiszitek, akkor nézzétek meg a 21 Jump Streetet. Na, már most nagyon úgy tűnik, hogy amihez Phil Lord és Christopher Miller hozzáér, az arannyá válik, vagy legalábbis nagyon szépen fog csillogni. Kezdetben volt egy Derült égből fasírt nevezetű, jópofa animációs filmjük, majd jöttek a Kopasz osztaggal, végül pedig elhozták nekünk a Lego-kalandot. Szépen lassan feljutottak a csúcsra, úgyhogy remélhetőleg az idei 22 Jump Streettel sem fognak csalódást okozni.

Schmidt és Jenko nem rég fejezték be a rendőrakadémiát, és hát első ránézésre nem ők lesznek azok, akik megmentik a Földet a pusztulástól. Egy esélyt azonban kapnak, és ha élnek vele, akkor hírnevet szerezhetnek maguknak. Az iskolát nem rég hagyták el, de az új küldetésük miatt vissza kell menniük az iskolapadba, mivel egy veszélyes kábítószer-kereskedő bandát kell lebuktatniuk…

Azért szerencsére akad még jó vígjáték a piacon, még akkor is, ha csak ritkán mutatkozik meg a nagyközönség előtt. A rendezőpáros akció-komédiája, meglepően jól teljesített mind a kritikusok, mind a nézők körében. A film alapja pedig nagyon egyszerű volt, hiszen adott volt két amatőr zsaru, akik beépültek a tanulók közé, aztán a jól megszokott sablonokat követve végigjárták azt az utat, amit már rengetegszer láttunk. De akkor mégis miért lett jó a 21 Jump Street? Mert Phil és Christopher tökösen vágtak bele a munkába és nem fogták vissza magukat. Többször is olyan poénokat toltak el, amik nem éppen a legkisebbeknek szóltak, így megpróbáltak egy kicsit kitörni az átlag vígjátékok közül, és egy kis egyediséget csempészni a moziba.

A legfontosabb kérdés azonban az volt, hogy a színész páros hogyan tud érvényesülni a szerepükben. Jonah Hill ugyan tapasztaltabb a vígjátékok terén, plusz belőle inkább kinézzük a balfék zsarut, de Tatum, inkább mondható akcióhősnek, mint komikusnak. De ettől függetlenül volt utóbbi meglepően jó, és bizony kijelenthető, hogy a két színészt nagyon jól összehangolták. Ehhez ugyan kellettek a jól megírt poénok is, amik 98%-ban ütősek is voltak, de sajnos néhol átestek a ló túloldalára és átmentek kínosba. Viszont az összkép tetszetős.

A 21 Jump Street az a film, amit érdemes elővenni egy kemény nap után, mert tökéletes szórakozást nyújt a maga könnyedségével, és egyszerűségével. Nem bonyolítják túl a dolgokat benne, hanem lazán és tökösen lezavarják a bő két órát. Kellenek az ilyen filmek. 7,5/10

Elérkezett a várva várt pillanat, és lehullott a lepel a győztesekről. A 86. Oscar-díjátadó keretein belül 24 kategóriában hirdettek ki győztest. A legtöbb jelölés a Gravitáció és az Amerikai botrány neve mellett volt, szám szerint 10-10. No, de vajon azokból mennyit sikerült szoborra váltani? Lássuk...

Itt most már nincs helye találgatásoknak, jóslatoknak, ezek a puszta tények, ami egyet jelent csupán, méghozzá azt, hogy ideje vitatkozni.

Miért van szükség rendkívüli sajtótájékoztatóra vasárnap 5 órakor? A hidegháború forróvá vált? Kérdezik a felajzott sajtósok. A válasz tulajdonképpen igen, csak nem egészen úgy, ahogy azt gondolják.

1954-ben új szubzsáner született a tudományos-fantasztikus filmek világán belül, megjelentek a radioaktivitástól mutálódott, hatalmasra nőtt rovarokat és egyéb lényeket bemutató hidegháborús paranoia filmek. Lásd még The Black Skorpion (1957), The Deadly Mantis (1957), The Fly (1958), vagy a Tarantula (1955). A sort a Warner égisze alatt készült Them! nyitotta meg, melyben a mexikói sivatagban elvégzett kísérleti atomrobbantásoktól nagyra nőtt hangyák riogatják és tizedelik a jónépet. A film eredetileg színesben forgott volna, ám a stúdió sajnos a forgatás előtt két nappal megkurtította az addig tervezett költségvetést, így mindössze csak a film címe csapódott színesben a vászonra, illetve ma már a képernyőre, ami egyébként nagyon jól néz így ki, és elég különleges is. Kár volt azonban szűkmarkúnak lenni, hiszen abban az évben ez lett a Warner legtöbbet hozó produkciója, nyilvánvaló volt hát, hogy mindenkinek el kell készítenie a saját filmjét a témában. Az éppen az atombombától rettegő közönség zabálta a gigantikus hangyákat, inkább tőlük rettegtek a moziban, mint az igazi fenyegetést jelentő rakétáktól otthon. Ennek a jelenségnek és időszaknak egyébként Joe Dante állított igen szórakoztatóra sikerült emléket 1993-ban, a Matiné című filmmel. Aki bírja a szóban forgó műfajt, és még esetleg nem látta, feltétlenül nézze meg, garantáltan jól fog szórakozni.

De térjünk vissza jelen cikk tárgyához, melynek sztorija és fordulatai senkinek sem fognak meglepetést okozni. Kis túlzással egy az egyben bemásolhatnám azt, amit a Tarantulánál leírtam, csak itt orvos helyett FBI-ügynök van, és nem a mindent tudó professzor asszisztense tart vele, hanem annak a lánya. A kötelező jó nő, ugyebár. De ne feledjük, hogy ez csak azért van, mert rengetegen, köztük első körben a Tarantula készítői is ezt a filmet vették alapul, vagy ha úgy tetszik, koppintották le. Ami lényeges, hogy hangyákról lévén szó a veszélyt nem egy hatalmas szörny jelenti, hanem egy egész rovarhadsereg. A katonaság hamar lecsap a sivatagban található gigantikus bolyokra, azonban a hangyakirálynők szárnyra kelnek, így a cselekmény áthelyeződik Los Angelesbe. A film derekán kapunk némi ismeretterjesztést is a hangyákról a professzor előadásában, ami simán informatívabb, mint manapság a diszkáveri, meg a nesönel dzsiografik a raktárháborúikkal, meg az állati rekordokkal. De komolyan. A film alaphangulata eléggé komor, erre rájátszanak az éjszakai, viharos széllel tupírozott jelenetek, csak úgy, mint a bolyok, illetve a csatornarendszer sötét, veszélyekkel teli világának szemléletes megjelenítése. Néhol azért némi humor is fellelhető a nagy izgalmak enyhítésére. Ott van például a professzor rádióbeszélgetése a lányával. A megvalósításra amúgy egy szavunk se lehet. A hangyákat hatalmas mechanikus bábokkal valósították meg, melyek mai szemmel néha azért megmosolyogtatóak lehetnek (leginkább az esetlen mozgásuk miatt), de akkor valószínűleg ez volt a maximum, amit a trükkmesterek létre tudtak hozni. Vannak aztán igen korrekt robbanások is. Mi kell még?

Lényegében ez egy korszakalkotó mű, mint ahogy arra az elején utaltam. Én pedig személy szerint örülnék neki, ha valakik elővennék és feldolgoznák, persze csak akkor, ha megbízható filmes mesteremberek tennék ezt, és kellő alázattal. Az óriáshangyák pedig a modern trükktechnika segítségével tényleg úgy mozoghatnának, mint ahogy a hangyák szoktak, és rendkívüli erejüket is igen látványosan be lehetne mutatni. Képzeljetek el mondjuk egy tankot cibáló hangyát. Iszonyat jó filmet lehetne összehozni belőle, és szerintem sokkal több értelme lenne ebből remake-et készíteni, mint mondjuk egy nyolcvanas évekbeli horrorfilmből. De míg erre várunk (valószínűleg hiába), addig is tessék megnézni eme klasszikust! 

…legalábbis szerintünk. Minden díjátadó előtt találgatások folynak, hogy kinek mekkora esélye van megnyerni a legrangosabb elismerést. Az Oscar közeledtével ráadásul viták is ki szoktak alakulni, hiszen sokan a kedvenceiknek követelik a díjat. Ott van például Leonardo DiCaprio esete, aki óriási rajongótáborral rendelkezik, és szinte minden évben meg van említve a neve, mint végső győztes.

Idén egy meglehetősen erős mezőny gyűlt össze, így lesznek olyanok, akik csalódásként fogják megélni az idei gálát (Bár, nem mintha máskor könnyebb lenne a veszteseknek). No, de nézzük is hát, hogy a Supernatural Movies szerkesztősége hogyan osztaná szét a díjakat:

Történetünk főhőse épp szabadságát tengeti egy hajón ringatózva az óceánon bájos feleségével, akit nagy nehezen sikerül leküldenie sörért, az asszonyság legnagyobb szerencséjére. Miután férjura magára marad a fedélzeten, különös köd kezd közelíteni a hajó felé (vagy fordítva), és telibe kapja a férfit. A hatás nem marad el. Scott Carey elkezd összemenni. A változás eleinte nem túl szembetűnő, valójában csak a baleset áldozata veszi észre magán, hogy valami nem stimmel. A felesége némi fogyásnak tudja be, hogy hirtelen minden ruhája nagy lett rá, de Carey tudja, hogy valami baj van, és rövid időn belül rájön, hogy a probléma forrása a rejtélyes köd, amiről egyébként semmi konkrétat nem tudunk meg, de nem is ez a lényeg. Miután már szemmel láthatóan alacsonyabb lett, és az orvosi diagnózis is megtörtént – nem tudom, hogy mi az oka uram, de ön megy össze – az események és a zsugorodás folyamata felgyorsul, így főhősünk rövid időn belül mindössze fél méteresre zsugorodik. Ebben az állapotában megismerkedik egy igen bájos cirkuszi törpe lánnyal, ám turbékolásuk nem tarthat sokáig, a folyamat ismét erőre kap, egy snittel később pedig már egy babaház belsejében járunk. Amit ettől kezdve láthatunk, az egyszerűen zseniális. Egy sajnálatos macskatámadást követően – hihetetlen hogy mennyire fenyegető tud lenni egy cica – az ekkora már pár centisre redukálódott emberünk a ház pincéjében köt ki, ahonnan számára nincs kiút, legalábbis egyelőre. Helyzete reménytelenné válik, de nem adja fel, és küzd céljáért, ami folyamatosan változik. Először a pincéből való szabadulás, majd az élelemszerzés, és a puszta túlélés hajtja. A kiszemelt süteménydarab egy pókháló alján foglal helyet, a háló pedig nem lakatlan. Az effektek egyébként többnyire remekül sikerültek. Egy-két kis hiba azért itt is becsúszott, ami az egymásra vetítéses technika velejárója volt, de ezek felett garantáltan könnyen szemet fogsz hunyni. Amikor Carey miniatűrre zsugorodva mászkál teljesen hétköznapi tárgyak között, a látvány roppant meggyőző. A legjobb az asztalhoz ragadt festékkeverő léc. Nem hangzik túl izgalmasan? Majd csak figyelj. És ha már effektek, akkor következzék némi érdekesség. A szivárgó bojlerból aláhulló, majd visszaverődő vízcseppeket a trükkcsapat vízzel töltött, majd földre ejtett kotonokkal oldotta meg. Más megoldás nyilván nem volt.

Az internetes film adatbázisban a műfaji meghatározásnál a horror és a sci-fi mellett a dráma is szerepel, nem véletlenül. A film alapvetően a főszereplőre és annak kálváriájára épít, az utolsó harmadra gyakorlatilag ő is marad az egyetlen szereplő. A rengeteg megpróbáltatás, majd pedig a végső beletörődés után aztán átértékeli a helyzetet. Más szemmel néz ezentúl a világra. Nem ő megy össze, a világ nő és változik körülötte folyamatosan. A mű így eljátszik a végtelenül kicsi és a végtelenül nagy fogalmával, melyeket igen nehéz elképzelni, az írónak itt azonban sikerült igen szépen és egyszersmind szórakoztató módon leképeznie. Ez a bizonyos író pedig nem más, mint Richard Matheson, kinek legismertebb műve a Legenda vagyok. Matheson ezúttal nem csak a film alapjául szolgáló regényt írta, hanem maga a forgatókönyv is az ő munkája. A rendező a korábban kivesézett Tarantulát is jegyző Jack Arnold, aki a remek forgatókönyvből kihozta a maximumot. Ha a véleményemre vagy kíváncsi, ez sokkal jobb film, mint a Tarantula. Sőt, ez a korszak, és minden idők egyik legjobb sci-fije is egyben. 9/10