Vannak olyan filmek, amik már a forgatás kezdetén halálra vannak ítélve, majd erre rátesz még egy lapáttal az első előzetes is, ami végleg megpecsételi az adott film sorsát. Robert Luketic filmje, a Paranoia is beállt azon filmek táborába, amelyek óriásit zakóztak a pénztáraknál, csak úgy mint például a R.I.P.D. – Szellemzsaruk vagy éppen az I, Frankenstein, (csak hogy a közelmúltból idézzek fel néhány címet). Noha a színészek adottak voltak a jó mókára, de az összkép csupán egy erős közepes filmről árulkodik, ami mindenképpen pozitívum, hiszen kritikusok többsége a földig tiporta.

Minden fiatal álma, hogy egy jó nevű cégnél dolgozzon, ahol annyi pénzt kap, hogy luxus verdákra meg luxus házakra tudja költeni. Ám ennek a hátulütője, hogy nem szabad hibázni, hiszen akkor egyből repülsz. Adam viszont a kudarc után kap egy újabb esélyt. Maga a cég vezetője, Wyatt bízza meg a fiatal, ambíciókkal teli Adamet egy munkával, ami nem más, mint ipari kémkedés az első számú konkurenciánál…

Thor kistesója a bátyja árnyékában van, épp ezért valahogy fel kell futtatni. Hiába szerepelt már az Éhezők viadalában, vagy éppen a Feláldozhatók 2. részében, de a siker mindig elmaradt. Ebben nyilván közrejátszik az a kis apróság is, hogy nem a legjobb színész. A Hemsworth név viszont manapság sok pénzt hozhat a konyhára, legalábbis ezt gondolták a stúdiónál, amikor Liam köré építettek egy filmet, amiben ráadásul olyan sztárok tűnnek fel, mint Richard Dreyfuss, Gary Oldman, és Harrison Ford.

A Paranoia azonban nem lett jó film, még akkor sem, ha voltak egész jó pillanatai, és voltak benne szép kis csavarok is. Összességében ez kevés volt, mert stílus nélkül készítették el a filmet. Színtelen, szagtalan, olyan semmilyen lett az egész, bár legalább pörgős. Mondjuk Robert Luketic karrierjét látva, nem is szabadott nagy dolgokat elvárni tőle, hiszen a legjobb filmje a Doktor Szöszi volt. Épp ezért a filmben csak és kizárólag sablonkaraktereket kapunk, akik egy bevált sablon szerint cselekednek, egy sablonos filmben. Ugyan néha kapnak egy kis impulzust, hogy valami változzon, de sajnos nem tart sokáig.

A Paranoia lehetett volna jobb is, de amikor egy nem túl távoli jövőben olyan dolgok történnek, hogy valaki meglepődik azon, hogy lehallgatják, és figyelik minden lépését, akkor feltesszük a kérdést, hogy miért? Gyermeteg hibák tették tönkre a filmet, ami bőven lehetett volna egy egyszerű, pörgős, techno-thriller, ami nem akar nagyot markolni, hanem szimplán szórakoztatni akar. Ezt csak részben sikerült teljesítenie, így csak egy erős közepes mozi lett végül. Ugyanakkor ez már pozitívum, mert nagyon rossz véleménnyel van a többség a Paranoiáról. 5/10

A kígyó és a szivárvány (1988)

Wes Cravennek sok idő kell, míg magához tér egy-egy remekmű után, így nem csoda, hogy a 80-as években a Rémálom az Elm utca után nem készített maradandó filmet. A kígyó és a szivárvány ettől függetlenül lett értékelhető alkotása, és a Bill Pullmannal fémjelzett misztikus zombifilm bőven megállja a helyét a zsáneren belül. Bár nem egy megszokott zombifilmmel van dolgunk, mert itt nem zabálnak agyat, és nem tépik ki a belső szerveinket, hanem inkább a misztikus hátterét mutatják be, illetve a hitkérdést. Ugyebár a zombi eredetileg a vudu hitből származik.

A kígyó és a szivárvány hangulatilag tud igazán mély nyomot hagyni, mert ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesz egyre nyomasztóbb az egész film, és úgy kezdjük el egyre jobban átérezni Bill Pullman tehetetlenségét. A film kicsit lassan indul, de az idő előrehaladtával Wes Craven egyre jobban belelendült, és a végére egy korrekt horrort hozott össze. 6,5/10

Grindhouse – Terrorbolygó (2007)

Robert Rodriguez és a zombik… ebből semmi jó nem sülhet ki, vagyis semmi olyan, ami a normál kereteken belül értelmezhető. Rodriguez trash zombifilmje a komolytalanság, és a végeláthatatlan hentelés ellenére is remek szórakozást tud nyújtani azoknak, akik kapósak a B-kategóriás filmekre.

Mint ismert a két nagyágyú Tarantino és Rodriguez eléggé nagy haverok, épp ezért a 2007-es esztendőben összedugták a fejüket, és megrendezték a Grindhouse című, két különálló storyt feldolgozó filmet, aminek az egyik részét (Halálbiztos) Tarantino jegyzett, míg a másikat (Terrorbolygó) Rodriguez forgatott le. Utóbbi nagyobb sikert ért el nagyközönségnél, de annyi biztos, hogy mind a ketten megadták a módját annak, hogy tiszteletüket tegyék az általuk kedvelt, 70-es évekre jellemző műfaj előtt. A Terrorbolygó magában hordozza a műfaj jellegzetességeit, a rossz képminőséget, az olcsó kivitelezést, és a gagyi párbeszédeket, de ezeket Rodriguez úgy tudta összehozni, hogy ha rávetjük magunkat a filmre, akkor bizony egy hatalmas élménnyel lehetünk gazdagabbak. Egy igazi akcióbomba, ami egy percre sem veszi komolyan magát. 7,5/10

Holtak hajnala (2004)

Zack Snyder nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor George A. Romero kultikus zombis filmjének a remake verzióját készítette el úgy, hogy előtte soha nem rendezett nagyjátékfilmet. Ezzel debütált, és ehhez képest nem is végzett olyan rossz munkát…

Zombis filmet nehéz rendezni, vagyis pontosítva JÓ zombis filmet nehéz rendezni, mert sokszor egy primitív, gagyi, és már-már komédiaként is helytálló filmet kapunk az arcunkba. Sajnos néhány esetben itt is feltűntek a negatívumok, de összességében egész korrekt filmet kaptunk. Kérdezem én, miért van az, hogy amikor a túlélők találnak egy menedékházat, akkor gondolkodás nélkül beengedik azokat, akiket megharaptak, megfertőztek stb? Miért? Nyilván azért, mert mindig van egy olyan karakter, aki még a halottakat sem képes fejbe lőni, mert olyan nagy a szíve. Valamint miért van minden zombis filmben egy olyan szereplő, aki valami apróság miatt önálló akcióra készül, s ezáltal bajba sodorja a többieket? Igazság szerint ezek a lépések azok, amik idegesítővé tették néhol az új Holtak hajnalát, és ezért nem lehet teljes mértékben kikapcsolódni a játékidő alatt. Ugyanakkor a legnagyobb problémák ezzel ki is fújtak. Snyder filmje jóval pörgősebb a réginél, még akkor is, ha a story nem valami hatalmas nagy „kaland”, de erre nem is volt szükség. Adott volt néhány túlélő, akik nem akartak veszélyes kalandokba keveredni, így inkább elfoglalták a Plázát.

A film legnagyobb pozitívuma, hogy a zombikat, és az akciójeleneteket nagyon igényesen mutatta be, és ez az, ami kiemeli a legtöbb „mai” zombis film közül. A remake ugyan egy jó film lett végül, de közel sem olyan, mint az eredeti, de bátran vállalható. 7/10

28 nappal később (2002)

Danny Boyle és csapata megújította a műfajt, és a 70-es évekre jellemző lassú, vánszorgó zombikat felgyorsította, és félelmetesebbé tette, hogy megfeleljen a 21. századi elvárásoknak. Óriási lett a kontraszt a Romero zombik és a Boyle zombik között, de véleményem szerint ez még pont beleesett abba a kategóriába, ami elfogadható, ha zombikról beszélünk. Nem úgy, mint sok más B kategóriás filmben, amiben az élőholtak ugrálnak, szellőzőkbe másznak, és „gondolkodnak”. Boyle nagyszerűen gondolta újra a zsánert, és a megalkotott világvége hangulatú filmje, a megfelelő zenei aláfestéssel, és a meglepően jó színészekkel együttesen olyan szintre emelik a 28 nappal később című filmet, amelyre nem csupán azt lehet rásütni, hogy megújított egy zsánert, hanem egy több mint tisztességes alkotás a műfajon belül, valamint útmutató az új évezred rendezőinek, hogyan is kell zombifilmet forgatni. A zsáner egyik legjobb darabja.

Nem volt könnyű dolga, mert a mai nézők ingerküszöbe az egekbe szökött, így nagyon nehéz eltalálni azt az utat, ami nem esik túlzásokba. Boyle filmje egy komoly hangvételű zombis film, amit bátran lehet kultfilmnek is nevezni. 8,5/10

28 héttel később (2007)

28 héttel a Danny Boyle kaland után Nagy-Britannia megtisztult, és a zombik éhen haltak. Legalábbis úgy tűnt, ám 2 lurkó egyéni akciója után ismét elszabadul a pokol… Igazából nekem már itt elegem lett a filmből, mert bár összességében simán nézhető, de annyira kényelmetlen a sok sablon a vásznon, hogy arra nincsenek szavak. Az a fő baj ezzel a folytatással, hogy rendkívül buta, és gyermeteg hibákkal dúsított, ezáltal óriási kontrasztot teremt a két rész között. Míg az első, egy átgondolt, gondosan elkészített zombifilm volt, addig ez egy túlzásokba eső, agyatlan vérengzés, amit egy ügyes operatőr, és egy jó zeneszerző kíséretében láthatunk. Sajnos az ok-okozat teszi teljesen méltatlan folytatássá ezt az epizódot, még akkor is, ha ezekkel a hibákkal is a jobb zombis filmek közé tartozik, már, ami az új évezredben készült. Annak viszont örültem, hogy Andy a spanyolországi nyaralása során beszerzett egy Real Madrid mezt, no de ez csak egy személyes pozitívum. 6,5/10

Ha elfogult lennék, akkor azt mondám, hogy a 3D-s animációs filmek kora a Toy Storyval kezdődött, majd a trilógiává bővült szériával végződött. Ebben ugyan van elfogultság, de ha jobban belegondolunk, akkor némi igazság is fellelhető. A számítógépes animációs filmek világa nem valami ősi műfaj, mert a Toy Story 1 volt az első efféle technikával elkészült mozifilm, ami csupán 19 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot. Ez nem olyan sok idő…

De, mára már igen csak közkedvelt műfaj lett, és szinte havi rendszerességgel jönnek ki különféle minőséget képviselő animációs filmek. A legtöbbjük egy sablonos hulladék, de néhol azért próbálkoznak valami egyedivel. Véleményem szerint egy kiaknázatlan terület, amiben egyrészt nagyon sok pénz van, másrészt rendkívül szórakoztató tud lenni egy jól összerakott mozifilm. Az animációs filmek a 2000-es évek tájékán élték fénykorukat, amikor ugyanis még nem volt tömegcikk az animációs film. Ugyan az elmúlt években is készültek remek filmek, de valahogy az igazi varázs kiveszett belőlük, és csupán JÓ filmek lettek.

No, de azért szedjük össze, hogy melyek a legjobbak (legalábbis szerintem):

Amit Louis Leterrier 2010-ben elkészített, azt vitte tovább Jonathan Liebesman a 2012-es esztendőben. 2 film, 2 rendező, de ugyanaz a sablonos forgatókönyv, ugyanazok a pozitívumok és ugyanazok a negatívumok, valamint egy kivételével, az összes főbb szerepet betöltő színész megegyezik (még jó). Nyilván fontos egy folytatásnál, hogy ne adja alább azt a szintet, amit az első felállított, de itt konkrétan leforgatták a Titánok harca tökéletes mását, annyi kivétellel, hogy itt nem a Kráken a főszörny, hanem Kronosz.

Évek teltek el, mióta Perszeusz legyőzte a Krákent. Azonban az Istenek megint nem maradnak a seggükön, és Hádész egy új terven töri a fejét, amivel hatalmat szerezhet. Segítségül hívja Zeusz fiát, Árészt is, akinek a segítségével megpróbálják kiszabadítani Kronoszt. Perszeusznak tehát újra fegyvert kell fognia, és minden eddiginél keményebb harcot kell megvívnia, a világ megmentése érdekében. Szerencséjére több társat is kap maga mellé, akikkel együtt képesek legyőzni a gonoszt…

Igazság szerint az előzetes információk alapján ez a film semmivel nem ígért többet, mint az elődje, és ezt meg is mutatta. Maradt ugyanaz az idétlen, de rendkívül látványos blockbuster, mint amit Louis Leterrier készített néhány éve. Ezzel nincs is jelenleg gond, mert így legalább nem ért minket csalódás – ám de meglepetés sem – és sokszor jól esik csak leülni a képernyő elé és megnézni egy efféle mozit. A forgatókönyv ismét ráfért egy - másfél A/4-es oldalra, valamint a színészek szintén csak alapjáraton pörögtek. Viszont Sam Worthington hajat növesztett – ami amúgy rendkívül hülyén állt neki – így észlelhettük, hogy azért valamennyi változás történt az első rész óta.

Ám összességében most is csak azt lehet mondani a filmről, hogy egy hosszú trailer, ami nincs kibontva, nincs megtöltve élettel, és ami csak olyan „elhúzta a mézesmadzagot” jellegűre sikeredett. Kár érte, mert ebben a történetben is volt fantázia, de valahogy mégsem akarták átadni nekünk, holott látva Kronoszt, és az ő erejét, valamint a már megmutatkozó Isteni trükköket, csak egy újabb csalódás ért minket, mert ez a film sem lett az, amit a karakterek megérdemelnének, és újfent kijelenthető, hogy nem képesek nagyszabású fantasy filmeket készíteni.

A titánok haragját tehát csak akkor érdemes megtekinteni, ha valamennyire tetszett az első rész, de ha már ott is bajok voltak, akkor nem érdemes nekiesni, mert tényleg ugyanolyan az egész. Egy hideg sör vagy kóla mellé, egy vasárnap délután teljesen oké, ha vevők vagyunk a pörgős akció/fantasyra. 5/10

1981-ben már napvilágot látott, egy Titánok harca című film, mely akkoriban eléggé sikeresnek volt mondható, és még a 90-es években is bőven a nézhető kategóriába tartozott. A gyagyi trükkök - nyilván a kora miatt - ellenére volt egy remek hangulata, ami miatt nem igazán lehetett utálni a filmet. Az idő viszont eljárt felette, így érthető volt, hogy újból elővették Zeuszék történetét. Az ötlet jó volt, miszerint újrázni kell a storyt, de a kivitelezés sajnos messze nem tökéletes.

Hádész haragja miatt Perszeusz elveszíti a családját. Az ifjú és titokzatos fiú úgy dönt, hogy bosszút forral az alvilág ura ellen, és kész szembeszállni a Krákennel. Hádész azonban azt követeli Argosz lakóitól, hogy áldozzák fel Andromédát. Az idő tehát sürgeti Perszeuszt, aki előtt nagy, és veszélyes út áll, mert bizony a Kráken és Hádész nem adja könnyen magát…

Az a baj a fantasy filmekkel, hogy a legtöbbjük nem több egy látványos akcióbombától, és sajnos ez a helyzet a Titánok harcával is. Maga a történet alapból nem kivitelezhető 100 percben, így már itt elbukott az egész projekt. De ez még a kisebb gond, hiszen ettől függetlenül még lehet valami varázslatos, hangulatos, és fantasztikus. A Titánok harca viszont egyik jellemvonással sem bír, így tényleg csak azt lehet rá mondani, hogy látványos. Mert bizony látványos a film, hála a jól kivitelezett szörnyeknek, a Krákennek, és sok más egyéb szereplőnek.

Azonban mit sem ér a látványba belefektetett munka, ha a film nem képvisel minőséget. 2010-ben Louis Leterrier rendező úgy gondolta, hogy megemlékezik a görög Istenekről, és készít róluk egy filmet. Azonban a Titánok harca tényleg csak egy megemlékezésre jó. Pedig példaként ott lebeghetett volna a szeme előtt a Gyűrűk Ura, aminél láthattuk, ha igényesen van elkészítve a fantasy film, akkor bizony a siker sem marad el. Úgy gondolom, hogy a Titánok harca alapanyaga is megérdemelne egy nagyszabású alkotást, ami nem 100 perces, hanem legalább 3 órás. Egyrészt nagyszerű helyekre nyerhetünk betekintést, másrészt megannyi érdekes karakter szerepel ebben a történetben, de sajnos arra, hogy teljes mértékben megismerjük őket, még várni kell. Most csak azt tudjuk, hogy van ez és az…

A Titánok harca tehát egy hosszú trailerként szolgál, ami bemutat egy-két dolgot, de önmagában nem elég arra, hogy elvesszünk a megteremtett világban. Egyszerűen kevés. Kevés, mert nincs súlya az eseményeknek, nincs magas fordulatszámon pörgő esemény, nincs szív és lélek. Viszont vannak neves színészek… 5/10

Adolf Hitler, aki nagy műkedvelő volt, s köztudottan alkotott is, mielőtt inkább diktátorkodásra adta a fejét, a háború során mintegy 5 millió különböző műkincset gyűjtött össze (rabolt el) a meghódított területekről. Célja egy über alles Führer Múzeum létrehozása volt. A szövetségesek persze eme tevékenységét sem nézték jó szemmel, s mivel tudták, hogy ha Németország elbukik, akkor Hitler kiadja a parancsot az összegyűjtött kincsek megsemmisítésére – ha az övé nem lehet, másé se legyen alapon -, ezért létrejöhetett egy Monuments Men, magyar keresztségben Műkincsvadászok névre keresztelt alakulat. A csapat tagjai nem kimondottan katona alkatok voltak, és még csak nem is feltétlenül erejük teljében lévő fiatalok, hanem művészettel foglalkozó emberek, tanárok, restaurátorok, építészek, ily módon mégis a lehető legalkalmasabb csapatot alkotva a nemes feladat végrehajtására. Céljuk az elrabolt alkotások felkutatásán és visszaszerzésén túl arra is kiterjedt, hogy a szövetséges csapatok előrenyomulás közben lehetőleg ne okozzanak további károkat.

A fent leírtak valóban megtörténtek, az akció pedig sikerrel járt, így rengeteg művészeti alkotás maradhatott meg az utókornak. Nem nehéz belátni, hogy mint a második világháború megannyi mozzanata, ez is kiáltott egy szélesvásznú, nagyszabású hollywoodi filmfeldolgozás után. George Clooney meg is tette nekünk ezt a szívességet és gyöngyvászonra vitte a huszadik századi történelem eme roppant érdekes momentumát. Több-kevesebb sikerrel. A tisztánlátás végett meg kell jegyezni, hogy Clooney és Grant Heslov (társforgatókönyvíró) nem a létező személyeket írták bele a filmbe, hanem részben fiktív karaktereket alkottak, kitalált nevekkel, ugyanis viccesnek, néhol esetlennek akarták mutatni őket, és véletlenül sem szerették volna az igazi hősöket rájuk nem jellemző tulajdonságokkal felruházni.

Az alapvető probléma a Műkincsvadászokkal az elvárásokban keresendő, s mivelhogy ez külső tényező, ezért nem is feltétlenül lehet a saját hibájának felróni. A kilencvenes évektől kezdve eléggé más képet mutattak a háborús filmek, mint amit azelőtt megszokhatott a közönség, gyakorlatilag egytől egyig a háború borzalmaira fókuszáltak, a maguk nyers és elrettentő valóságában, a lehető legrealisztikusabb módon bemutatva azokat. Ez a tendencia pedig egészen napjainkig tart. A másik tényező a mára már nemcsak elismert színésszé, hanem elismert rendezővé is érett Georgle Clooney neve, illetve az általa összeverbuvált igencsak erős színészgárda. Ha ezeket a tényezőket, valamint a film előzeteseit, melyek a mai tendenciát követve némileg más hangulatot árasztanak, mint maga a kész produktum, összeszedjük, el is jutunk az egyszeri filmbarát fejében kialakuló képig, egy monumentális, letaglózó erejű, sok Oscar várományos háborús filmig. Amit kapunk az viszont sokkal inkább egy roppant bájos háborús matinéfilm, ami akár a hatvanas-hetvenes években is készülhetett volna, és most bizonyára gyakran a műsorára tűzné valamelyik klasszikusokat sugárzó mozicsatorna. Akár vasárnap délután is. Ez valóban baj? Véleményem szerint a legkevésbé sem, már csak azért sem, mert a mai kínálatból eléggé hiányoznak az ilyesféle filmek. Nem akar sokat, csak elmesélni egy történetet, a lehető legegyszerűbb módon, minőségi tálalásban, remek színészek előadásában. Ezt pedig gond nélkül teljesíti is. A cikk írásakor a film 34%-on áll rottentomatoes-on, ami azért véleményem szerint eléggé képmutató dolog, és nem is egészen értem. Ugyanazok az emberek húzzák le, akik oda-vissza ajnározzák az épp aktuális „tök ugyanolyan, mint az előző” sokadik képregény feldolgozást. És nehogy már valaki azt mondja nekem, hogy azok jobbak ennél. A frászt.

Lehetett volna persze azért jobb film is ez, vannak benne ugyanis kihagyott ziccerek, pontosabban egy jó nagy. Ha már ilyen jó színészgárdát sikerült összeszedni - Murray, Goodman, Damon -, és a rájuk írt karakterek is tényleg nagyon jók, és ami fontos, hogy szerethetőek, akkor jobban rámehettek volna a köztük kialakuló viszonyokra, konfliktusokra, és többet szerepeltethették volna őket együtt. A csapat a játékidő nagy részében szét van szórva, és elég gyakran ugrálunk a helyszínek között, a film pedig ettől elég csapongóvá válik. Kicsit tehát felemásra sikerült, de így is remek kikapcsolódást nyújt a Műkincsvadászok.
Ja és nem mellesleg, a film zenéje igen jó.

Tudom a legtöbben a hazai bemutatók alapján készítik el a toplistáikat, de én az eredeti bemutató szerint szoktam összeállítani, és ez volt az oka, hogy csak most érkezik a 2013-as év legjobb filmjeinek a felsorolása.

Bevallom őszintén nehéz dolgom volt, amikor összeállítottam a listát, mert véleményem szerint filmek terén egy erős év volt a 2013-as, és sajnos sok jó filmet voltam kénytelen kihagyni. A Nebraska volt az utolsó film, amit megnéztem a 2013-as felhozatalból, és amennyire vártam olyan csalódás lett végül, mert bár egy jó film, de messze elmaradt a végső 10-estől.

Nézzük is hát, hogy melyek voltak 2013 legjobb filmjei.