Sokáig halogattam az első részt, mert féltem, hogy egy nyálas tini történetet kapok az arcomba, de tévedtem, méghozzá olyannyira tévedtem, hogy a film megtekintése után elismerően tudtam csak csettinteni, mert tetszett. Ugyan az első rész még messze volt a tökéletestől, de láttam benne fantáziát, és elkezdtem várni a film folytatását. Megérkezett, és azt kell, hogy mondjam szintet tudtak lépni, méghozzá nem is kicsit, mert a Futótűz k**vajó!

Katniss Everdeen és Peeta Mellark ugyan megnyerték a 74. Éhezők viadala versenyt, de a megpróbáltatásaik még korántsem értek véget. A békés és nyugodt időszak helyett, ismételten sötét és veszélyes idők jönnek el számukra, hiszen nem elég, hogy bábként kell végigutazgatniuk a 12 körzetet, de Snow elnök még beiktat némi változást is a 75. versennyel kapcsolatban. Eddig nem látott szenzációra készül, ami annyit takar, hogy az eddigi győztesek közül válogatnak össze versenyzőket, akiknek újra fegyvert kell ragadniuk…

A Harry Potter óta nem volt arra példa, hogy egy ifjúsági regény két fronton is sikeres legyen, azaz jól muzsikáljon blockbusterként, illetve minőséget is képviseljen. Kaptunk már csillogó vámpírokat, meg Percy Jacksonokat is, de ők nem igazán teljesítettek jól. Aztán jött Gary Ross 2012-es Éhezők viadala című filmje, ami bár egy blockbusterhez képest alacsony költségvetéssel rendelkezett (78 millió) – és ez több helyen látszódott is – de a biztonsági játékának köszönhetően egy nagyszerű szériának kövezte ki az utat, és Francis Lawrencenek mondhatni könnyű dolga volt a folytatásban. A büdzsé majd’ a duplájára nőtt, amiből az következett, hogy nagyobb terveket tudtak megvalósítani, és azokat szebben és látványosabban tudták felvinni a filmvászonra. Szerencsére még a kamerarángatásokat is elhagyták, így láttuk is, hogy mik történnek a szereplőkkel.

A legnagyobb előrelépés azonban a forgatókönyv minőségében rejlik. Simon Beaufoy, Michael Arndt sokkal összeszedettebb és jobb munkát végzett, mint a Gary Ross, Billy Ray duó, így a két és fél órás játékidő gyorsabban és szórakoztatóbban telt el. Az írópárosnak hála, pörgős akciókat, és jól kivitelezett karakterdrámákat láthattunk viszont. A karakterek nem nyomták el egymást, gondolok itt JLaw karakterére, hanem egyensúlyban voltak, és mindenki megkapta azt a lehetőséget, hogy ki tudjon teljesedni. Bár tény, hogy a viadal „mássága” miatt kapunk néhány semmit érő karaktert is, de mégsem tudtak hiányérzetet kelteni. Megvolt a mag, akiknek szurkolhattunk, akiket utálhattunk, és szépen elvitték a hátukon a filmet, még akkor is, ha valakinek néhány perc, valakinek pedig több tíz perc jutott a kamerák előtt.

A Futótűzre érvényes az a mondás, miszerint a folytatások mindig nagyobbat, és többet próbálnak markolni, de jelen esetben az is igaz, hogy ez sikerült is, és nem csak a próbálkozás látszódott. Ez a film sötétebb, látványosabb, szórakoztatóbb és jobb, mint az első, és bizony még mindig lehet tovább fokozni, mert az alapanyag jó, és nagy benne a potenciál. Valahogy így néz ki egy jó blockbuster, és valahogy így kell felvezetni egy (2) finálét! 8/10

Harvey Dent ezúttal a Big Tobacco Fehér Lovagja, aki csikkje helyett bárki mást elnyomna, csak legyen igaza.

Éppen a Wall Street Farkasa közben agyaltam azon, hogy mikor láttam utoljára kendőzetlen cigarettázást a vásznon egy nagy költségvetésű filmben. Nem drogozást, cigizést. Valószínűleg bárki hamar tudna említeni példát, de a tény igaz, hogy a téma továbbra sem örvend egyértelmű köznépszerűségnek a szórakoztatóiparban sem. Ennek okait természetesen nincs is értelme vitatni. Az viszont jogosan merülhet fel bárki fejében, hogy ha már egyértelmű okai vannak mellőzni a cigaretta népszerűsítését és anti-propagandáját egyaránt (előbbinek erkölcsi, utóbbinak pedig üzleti vagy jogi, ugyebár), attól még lehet helye a cigarettának a vásznon, mint eszköz, tehát mire fel az azonnali feketelistára kerülés és szigorúbb korhatár-besorolás? Válaszként itt van a "Köszönjük, hogy rágyújtott!". Vagy mégsem?

Mert lássuk be, Jason Reitman első nagyjátékfilmjében nem arra keresünk választ, hogy akkor most mi a pálya a cigivel. Olyannyira nem, hogy emlékeim szerint egy szál cigire sem gyújtanak rá az egész film alatt. De miért is várnánk választ erre a kérdésre egy olyan szituációban, ahol a nagy dohánycégek szóvivője ebéd közben, egyenesen a pia és fegyver biznisz tanácsadóival  agyalnak azon, hogyan védekezhetnének Vermont – a magas koleszterintartalmú cheddar sajt hazájának - szenátorának (William H. Macy) vádjai ellen? Az egész helyzet őrülten szatirikus, de a realitás teljes hiánya ellenére is egészen életszerűnek hat.

Mégpedig azért, mert a viták különösen nagy hangsúlyt kapnak: a cigi itt csak egy eszköz, ahogy szerintem az egyes, kirívó halálozási adatokért felelős iparágak is inkább a különböző álláspontokat hivatottak képviselni, mintsem a konkrét produktumokat. Ahhoz pedig, hogy ezek a viták igazán életre keljenek, egy jó szövegkönyvre és remek színészekre volt szükség, ebben pedig nincs hiba. Szinte mindenki túljátssza a rá szabott szerepeket, és erre szükség is volt: Harvey Dent (nem tudok leállni), ha kell, saját anyját eladná, csak hogy rákmentes szórakozássá avanzsálódjék képviselt szakterülete, ahogy főnöke, J. K. Simmons is. Gusztustalan, ugyanakkor mégis zseniális, ahogy előbbi még egy osztálynyi kiskölyöknek is beadja történetét a "Mi leszel, ha nagy leszel?"-napon, de még egy rákos srácnak is. És ez még csak az alaphelyzet, a sztori később sem hagy cserben, az unalmasabb percekben is inkább bedob egy jópofa Robert Duvallt, vagy egy döntögetni való Katie Holmest.

Sokaknak valószínűleg nem fog tetszeni ez a fajta „magabiztos” káosz, de a párbeszédek még így is jól megírtak, és a film tempójával sincsenek nagy gondok. Sőt, főleg az elején van egy-két igazán kreatív képsor, amelyek megalapozzák a hangulatot (pl. a fenti shot). Igaz, van egy "mi lesz a fiammal"-szál, ami egy kicsit lefékezi ezt a rohamot, valamint ezekben a jelenetekben talán egy picit visszafogottabbá válik a hangulat. Kell is, mert még a végén mi éreznénk magunkat kellemetlenül.

A „Köszönjük, hogy rágyújtott!” vígjáték létének ellenére is viszonylag nehezebben fogyasztható, amikor éppen nem szókimondó, szatirikus felfogása, akkor okos dialógusai miatt. A film biztos népszerűbb lenne szélesebb körökben is, ha az lenne a címe, hogy „Stop Smoking”, vagy ha eleve nem a dohányzást használná központi szereplőnek üzenete tolmácsolásában – ami pont nem a dohányzással kapcsolatos -, de szerencsére pont ettől üde színfolt. Ha pedig a kritika elején feltett kérdésre úgy érzed, felemás választ kaptál, akkor már mindent tudsz a jó érvelésről. 9/10

Jack Nicholson lehet a főszereplője a Nebraska című, Alexander Payne filmnek! Mikor ezt a hírt meghallottam, azon nyomban felírtam magamnak a film címét, és tűkön ülve vártam az öreg zseni legújabb alakítását. Nem sokkal később jött a hír, hogy Nicholson helyett Bruce Dern lett hivatalosan a főszereplő… kicsit mellbevágott a dolog, de még így is vártam, mert a story alapján érdekesnek tartottam a filmet.

Woody Grant a kissé szenilis öregember kap egy spam levelet egy cégtől, amiben az áll, hogy nyert 1 millió dollárt. Woody ezek után a fejébe veszi, hogy elindul egy Lincoln nevezetű városba, hogy felmarkolja az őt megillető nyereményt. Az viszont már mellékes, hogy nem nyert semmit, és erről próbálják meggyőzni a családtagjai, de az öreg hajthatatlan…

6 Oscar-jelölés, köztük a legjobb film, legjobb rendezés, legjobb férfi főszereplő, legjobb operatőr, legjobb női mellékszereplő, és a legjobb eredeti forgatókönyv. Valamilyen szinten vártam is, hogy ez a film sikeres legyen, de nem gondoltam volna, hogy ennyi jelölést fog majd kapni. Emellett Payne óriásit kockáztatott azzal, hogy 2013-ban fekete-fehérben forgatott le egy filmet, ami azért valljuk be eléggé merész döntés. Ez a lépés a Sin Citynél és a Némafilmesnél működött, valamint most már kijelenthető, hogy a Nebraskánál is.

A film egy apa és fia kalanddal indít, amit a későbbiek folyamán kibővítenek egy családi drámára, hiszen Woody elszántsága és nyereménye magához vonzza a régi haverokat, és a családtagokat, akik múltbéli és egyéb dolgok miatt valamiféle kis jutalmat szeretnének kapni abból a nagy összegből. Itt kissé feje tetejére állnak a dolgok, de éppen annyira bonyolítja meg a szálakat a forgatókönyvíró, hogy ne essen túlzásokba, és ne veszítse el a néző a fonalat. Az események azonban eltörpülnek maga a főhős, Woody karaktere mellett, mert Bruce Dern olyannyira hitelesen játszik a volt alkoholista, és szenilis öregember szerepében, hogy nem is lehet megkérdőjelezni az Oscar-jelölését. A beszédével, a tekintetével, a járásával, valamint a hajával (igen! :D ) is elvarázsolja a nézőt, és Dern könnyű szerrel mossa le a többieket a vászonról. Viszont illik megjegyezni, hogy Dern filmbéli fia, Will Forte is ügyesen mozog a vásznon, illetve még a női mellékszerepben feltűnő, és jelölésig jutó June Squibb is megérdemli, hogy megemlítsük.

A Nebraska egyetlen hibája talán, hogy túlságosan is elnyújtott, és véleményem szerint nem volt indokolt bő 2 órában leadni a filmet. Ezáltal néhol kissé vontatottá vált, ami sajnos nem javított az összképen. Payne és a stáb munkáját viszont meg kell dicsérni, mert jó munkát végeztek, és a film utolsó 5-10 percével az i-re is feltették a pontot. A Nebraska ugyan nem lesz korszakos alkotás, de a színészi játék, és a történet miatt mindenképp megérdemli, hogy egyszer megnézzük. 7,5/10

Óriási felháborodást keltett, amikor bejelentették, hogy remake készül az Oldboy című filmből. Ez nem is csoda, hiszen óriási rajongás övezi Chan-wook Park filmjét, amit mellesleg az egyik legjobb ázsiai filmként tartanak számon. Én személy szerint nem vagyok fanatikus rajongója az eredeti filmnek - de azért tetszett – így nem is vágtam a falba a fejemet, amikor megtudtam, hogy Spike Lee újraforgatja a történetet Josh Brolinnal.

Joe Doucettet elrabolják, majd 20 évre egy alig néhány négyzetméteres szobába zárják. A szabadulása után minden erejét annak szenteli, hogy felkutassa azt, aki ezt tette vele, és megtudja, hogy miért…

Újra megfuthatnám azokat a köröket, amiket ilyenkor illik, hogy „csúnya rossz remake” és társai, de nem teszem. Igazából az egész Oldboy újrázást egy szóval lehetne jellemezni, FELESLEGES. De ugyebár köztudott, hogy az amerikaiak szeretnek mindent magukénak tudni, így nem olyan meglepő, ha megszerzik egy-egy külföldi sikerfilm jogait, ami által később megalkothatják a saját szájízük szerint is az adott történetet.

Amit fontos megjegyezni, hogy az új Oldboy nem egy rossz film, és akik nem látták az eredetit (nézzék meg), azoknak nagy valószínűséggel be is jönne, valamint azoknak is tetszene, akik nincsenek oda az ázsiai filmekért, s ezáltal kimaradt nekik az eredeti verzió. Egy korrektül összerakott krimi/thriller Spike Lee rendezésében, amiben néhány apróbb változást lehet felfedezni az elődjéhez képest.

A film „egyetlen” gondja, - és itt akarva-akaratlanul össze kell hasonlítanom a 2003-assal – hogy kissé lapos, olyan színtelen és szagtalan film képét mutatja, mert bár Brolin karakter próbál fejlődni (ezáltal fokozni az eseményeket), és szemléltetni azt, ami vele történt, illetve a bosszúvágyát, majd a keserűségét, de mégsem éri el a kellő hatást. Min-sik Choi sokkal hitelesebb volt a szerepben (Brolin is jó, de maga az alkotás nem engedte kiteljesedni), bár az is tény, hogy Park filmje minden tekintetben veri Lee produkcióját, és emiatt valamilyen szinten könnyebb dolga is volt Choinak, de ez nem lehet kifogás. Lee nem érzett rá arra, hogy miért is szeretik igazán az Oldboyt, és miért is tartják óriási filmnek. Hangulatilag a béka segge alatt volt a film, és még az erőszakos jelenetek sem tudták igazán színessé varázsolni, egyszerűen nem volt súlyuk. Kár érte, mert látszott, hogy Lee gondosan próbálta meg leforgatni ezt a filmet, és még a színészek is helyt álltak, gondolok itt Josh Brolinra, Elizabeth Olsenre, és Sharlto Copleyre is, de megemlíthetném Samuel L. Jackson is. Tehát adva volt egy jó színészi gárda, egy jó rendező, és egy remek story, de a végeredmény mégsem lett az igazi.

Az új Oldboy összességében tényleg nem rossz, de közelében sincs az eredetinek. Olykor előfordul olyan helyzet, amikor nem kell erőltetni a dolgokat. Tipikusan az a film lesz, ami elbújik az árnyékban, és néha-néha felfedi magát, hogy jelezze, ő is itt van. Ha van felesleges remake, akkor a 2013-as Oldboy az. 6/10

Martin Scorsese klasszikusa csak most jutott el hozzám, amit így a film után nem is bánok, mert úgy ültem le elé, hogy ez a film tuti jó lesz. Sokan szeretik, és a rendező karrierjének egyik legjobb filmje (elvileg), ennek ellenére nagyot csalódtam benne, és hiába a sok pozitívum, csak egy korrekt életrajzi film lett végül, amiben De Niro parádézik, de hiányzik belőle az a bizonyos plusz.

Jake La Motta kegyetlen bunyós volt, így nem csoda, hogy a Bronxi Bika nevet adták neki. 1948-ban középsúlyú világbajnoki övet szerzett, de sajnos az élete nem volt tökéletes. A magánélete botrányos volt, és ha nem a ringben töltötte az idejét, akkor kibírhatatlan személyisége volt. A siker teljesen elvette az eszét, és egyre mélyebbre csúszott…

Amikor a Dühöngő bika szóba kerül, akkor tuti biztos, hogy Stallone klasszikusa, a Rocky is beszédtéma lesz, hiszen nem sok minőségi bokszolós film létezik. Ezzel nincs is gond, mert remek film mind a kettő, de én utóbbit favorizálom. A Rocky lehet, hogy néhol hatásvadász, lehet, hogy néhol túl hollywoodi, de számomra pont ez hiányzott a Dühöngő bikából. Némely esetben egy kicsit meglehetett volna tölteni élettel is ezt a szürke filmet (nem csak a fekete-fehér képi világa miatt). Nem kellett volna sok, és szerintem egy jobb zenei aláfestéssel, sokkal ütősebb lehetett volna, mert így voltak unalmasabb percei is, hiába a lenyűgöző színészi játék.

No, de nem akarom lehúzni én ezt a filmet, mert igenis jó, főleg ha azt nézzük, hogy Robert De Niro mekkorát játszik. Képes volt több 10 kilót is felszedni ahhoz, hogy hiteles legyen a szerepben, illetve különórákat is vett, hogy a boksztudása is megállja a helyét. Látszik rajta, hogy szívét, lelkét beleadta a szerepbe, és emiatt nem lehet sajnálni tőle a jól megérdemelt Oscar-díját. A karakterének fejlődése szerencsére remekül volt bemutatva, és szinte kézzel fogható volt az csúcsról való lecsúszása a mélybe. Ugyanakkor nem csak Jake-ről kell beszélni, mivel ott volt mellette az öccse is, Joey, akit Joe Pesci formált meg, és hát tudjuk, hogy mi történik akkor, amikor Pesci egy Scorsese filmben szerepet kap. Ez az ember egy zseni, épp ezért sajnálom, hogy mára már lekerült a filmes térképről…

A Dühöngő bika egy korrekt életrajzi film, olyan színészi alakításokkal, amiért megéri leülni a film elé, de én Scorsesétől többet vártam. A bő két órás játékideje ellenére voltak unalmasabb részek benne, pedig nem mondanám hosszúnak a filmet, valamint a bunyókat illett volna jobban kivitelezni, mert néhol botrányosra sikeredtek. Pedig sokan leszólják a Rockyban lévő verekedést, de az ehhez képest mestermunka. De ettől függetlenül megértem, ha ez a film valakinek a szíve csücske, mert tényleg remek munkát végzett az öreg, viszont nálam nem több 7/10-nél.

Frank Miller anno megírta, majd pár éve Zack Snyder filmvászonra vitte a 300-at, mely a Kr. e. 480-ban zajló thermopülai csatát eleveníti fel, méghozzá fantasy stílusban. Megmondom őszintén anno az előzetesek egyáltalán nem hoztak lázba, majd néhány jelenetet látva a filmből, ismételten arra a következtetésre jutottam, hogy ez a film nem nekem készült. Épp ezért sokáig halogattam a megtekintését, de végre erőt vettem magamon, és nekiültem. Pozitívan csalódtam ugyan, de ez még mindig kevés volt ahhoz, hogy azt mondjam a filmre, hogy jó.

A görögök harcban állnak a perzsákkal. A sprártai vezér, Leónidasz félelmet nem ismerve veszi fel a kesztyűt a megszámlálhatatlan mennyiségű katonát a soraiban tudó Xerkszész sereg ellen. Alapjáraton esélyük nem lenne, de a Thermopülai-szorosnál kiegyenlítődnek az esélyek mindaddig, amíg váratlan események nem történnek…

A 300 egy látványorgia, amiben fröcsög a vér, dagadnak az izmok, hullanak a perzsák, valamint Gerard Butlerék megállás nélkül ordítanak. Ez szép és jó, sőt szórakoztató, mindaddig, amíg nem ismétlődik az egész újra, újra és újra… Erre rátesz még egy lapáttal a folyamatos lassítgatás, ami védjegye volt Snydernek, de itt a csúcsra járatta. Az elején még jópofa volt, de amikor kilencvenkettedjére is ellőtte, akkor már nem érte el azt a hatást, amit az elején.

A story? Attól nem is kell elvárni nagy dolgokat, mert a történetet már suliban megtanultuk. Van 300 spártai, akik összecsapnak a perzsákkal. Ez rendben is van, jól tették, hogy nem pakolták tele mély gondolatokkal, stb. Viszont ezt leadni 2 órában? Túl hosszú, túl unalmas lett a film, ami inkább hasonlított egy 2D-s Nintendo-játékra, amiben harcolni kell a perzsákkal. Az elején még gyenge ellenfelek jönnek, majd szintenként jön az újabb sereg, egyre nagyobb haderővel, és egyre jobb fegyverekkel. Végeláthatatlan darálás az egész.

Ugyanakkor látványos, szép CGI-t kapunk az arcunkba, ráadásul még a színészek sem teljesítenek rosszul. A képi világ mindenképpen megér egy misét. A sötét tónusú, erőteljes színekkel játszó operatőr jó munkát végzett, de inkább nézném fent a falon képként az egészet, mint magát a filmet. Egy kicsit talán sok a film, mert azért valljuk be egy óriási giccstenger, tele túlzásokkal, amikre azért rá lehet unni. Képregényként tejesen jól működhet, hiszen azt bármikor letehetjük, de ha egy filmet megszakítunk, és félretesszük, akkor nem biztos, hogy újra előszedjük.

A 300 tehát egy érdekes film, amit lehet ugyan szeretni, de nem az a film, ami mindenkinek könnyen lecsúszik a torkán. Ettől függetlenül nem bántam meg, hogy végül megnéztem, de a tetszésemet nem igazán tudta elnyerni, ám azt elérte, hogy megnézzem majd az idén érkező folytatást. 5/10

1994 volt az év, amikor a Sundance fesztiválon feltűnt a világ egyik legnagyobb Star Wars rajongója: Kevin Smith rendezésében bemutatásra került a Clerks, vagy magyar nevén a Shop-stop. Dante és Randal párosa mellett más is a vászonra festetett: egy enyhén koherens univerzum, az View Askewniverse, amely keretei között megtalálható 6 filmben Smith ugyanazon hőn imádott színészeit alkalmazta. Tényleg gyenge összeköttetésről van szó, hiszen ezek a filmek történetileg és karakterileg eléggé szabadkezűen bánnak a már meglévő alapanyagokkal - konkrétan sehogy. Egyértelműen egyetlen – egészen pontosan két - elemnek tudható be a tény, hogy valamilyen szintű összekapcsolásról beszélhetünk: az immáron 20 éve megalkotott két junkie-nak, akiket remélem senkinek sem kell bemutatnom. A 90-es évek egyik legjobb feszültségoldó comic relief-párosa voltak, akik néha magának a rendező véleményének is hangot adtak, a 2000-es években pedig szabályos retro-státuszba léptek.

A lenti toplista nem kisebb dolgot hivatott elkövetni, mint eme filmeket rangsorolni.

Az idősebb korosztály már tudja milyen, amikor felnő az ember, és a kedvenc játékait hátrahagyva kell belevágni a való életbe. A matchboxokkal való gurigázást, a LEGO építményeket, valamint a játék figurákat felváltja a tanulás, a munka, és sok más egyéb teendő. Ez történik a Toy Story 3-ban is, hiszen Andy felnőtt, és azért valljuk be, elég furán nézne ki, ha krumplifejékkel állítana be a koleszba.

Andy tehát felnőtt. Buzzék a korábbi kalandjuk során megtanulták, hogy ez a bizonyos időpont be fog következni, és jobb felkészülni rá. Egy nap Andy anyukája arra utasítja fiát, hogy pakolja össze a régi játékait. Egy véletlen félreértés miatt azonban Buzzék nem a padlásra kerülnek fel, hanem a szemetesbe, ahonnan pedig egy dobozba, ami az óvodába tart. Kezdetben úgy vannak vele, hogy jó kis móka lesz, mert végre játszani fognak velük, de nem minden arany, ami fénylik…

15 év telt el az első, és 11 év a második rész óta, de a lendület mit sem változott, sőt mondhatni most értek fel a csúcsra (végre megkapták az Oscart). Ugyan John Lasseter kikerült a direktori székből, de Lee Unkrichra se lehetett panaszunk, mivel a lehető legjobban zárta le a szériát mely anno elindította a Pixart a siker útján. A technika fejlődésével, és az évek múlásával odáig fejlődött a Toy Story, hogy nem csupán egy nagyszerű kalandos vígjátékot kaptunk a szemünk elé, hanem egy komoly drámát is. Drámát, mert az itt volt dögivel.

Az alapkoncepció megmaradt, miszerint a gyerekek az elsőszámú célközönség, ám csakúgy, mint a második részben, itt is kaptak a felnőttek is egy rakás poént. Poénokat, hiszen alapjába véve vígjátékról van szó, mely telis tele van kalandokkal, és akciókkal, ám de felütötte a fejét az elfogadás, a beletörődés, és a már a második részben is látott elmúlás. Igazság szerint ezek alapján már nem is lehet konkrétan beletenni a filmet egy adott műfajba, de talán még kettőbe sem, hiszen kapunk még ezekek kívül egy csipetnyi sci-fit és westernt is (Ez a rész talán már nem is mondható teljesen gyerekmesének). A Toy Story 3 zseniálisan váltogatja a műfajokat, és ennek segítségével könnyedén vált ki belőlünk többfajta érzést is, például boldogságot, szomorúságot…

A történet mindvégig magas fordulatszámon pörgött, de az, ami az utolsó percekben történt, az minden képzeletet felülmúlt. A filmtörténelem egyik legzseniálisabb lezárását láthattuk, ami egyszerre volt szívszorító, és örömökkel teli. A búcsút azonban nem tette könnyebbé, sőt… de miért is tette volna, hiszen a búcsú mindig nehéz. Az viszont elmondható, hogy a film utolsó percei voltak a kirakós utolsó darabjai, majd miután beillesztették őket már csak egy gyönyörű kép maradt, amin Woody, Buzz, Rex, Jessie és a többiek is csak mosolyognak. Amit megtanulhattunk tőlük, hogy a nagyvilágban mindenhol vár ránk egy jó barát! 10/10