4 évvel az első rész után ismét visszatért a vászonra Buzz és Woody, hogy felpörgessék azt a tempót, amivel végigrohanták történetük első 80 percét. Ez sikerült is, ám ez valamilyen szinten elvárható volt, hiszen a folytatások célja, hogy űbereljék az előző részt. Véleményem szerint megugrani azt a szintet nem tudták, de megismételni viszont sikerült.

Az első részben attól féltek a játékok, hogy jön egy új, jobb játék, és ők felkerülnek a polcra. Most azonban attól kell félni, hogy mi lesz akkor, ha Andy felnő, és elfelejti őket. Andy anyukája eladja a kacatokat a házból, azonban Woody megpróbálja megmenteni az egyik elromlott játékot, ám végül ő kerül oltári nagy bajba. A hőn szeretett cowboyunkat elrabolják, és Buzzék feladata, hogy megmentsék a gonosz karmai közül…

Mindig nehéz második résznek lenni, hiszen, ha az első epizód magasra tette a lécet, akkor a folytatásnak kutya kötelessége minél közelebb ugrania ahhoz a ponthoz, vagy esetleg megugrania azt. Rengetegszer el is hasalnak a folytatások, ám szerencsére van arra is példa, hogy sikerül az újítás, s ezáltal egy újabb ragyogó darab kerül fel a filmvásznakra. A Toy Story 2 ott van a legjobb folytatások között, és ehhez kétség sem fér.

John Lasseter és csapata újabb fokozatba kapcsoltak, ami azzal járt, hogy a történet sokkal mélyebbé és kalandosabbá vált. Itt már nem csak a szomszédhoz ugrottunk át egy kis petárdázásra, hanem átszeltük a várost a játékbolton keresztül, egészen a felhőkarcolóig. A legfontosabb kérdés, amit megcélzott a film, az nem más, mint az elmúlás. Ugyebár ez az élet velejárója, és ezt mindenki megtapasztalja, és ez ellen nincs menekvés. Jelen esetben a főhős, Woody volt az első áldozat, aki a kedvenc játékaink közül megtapasztalta ezt az érzést, és csak úgy, mint a legtöbbünket, őt is megrázta a helyzet. Belegondolt, hogy mi lesz akkor, amikor tényleg felnő Andy, és már nem fog többé vele/velük játszani, és a szeretett játékból csupán egy porfogó lesz a polcon vagy a padláson, vagy éppenséggel a szemetesben (mert ugyebár ez is lehetséges…). Azonban szerencsére ott voltak Buzzék is a filmben, akik rávilágítottak arra, hogy amíg van lehetőség, és amíg nem következik be az a bizonyos időpont, addig nekik ott a helyük a szobában, és kötelességük Andy mellett maradni.

A Toy Story 2 ugyan felülmúlta néhány dologban az első részt, gondolok itt az akciókra, a látványra, a történet hosszúságára, komolyságára, de egy valamiben nem, és az az újdonság hatása. Ez ugyan törvényszerű, de épp ezért nem tudom azt mondani, hogy jobb film lett, mert nem lett. Inkább csak úgy fejezném ki magam, hogy ismételten egy tökéletes remekművet láthattunk, amibe a dolgozók a szívüket, lelküket belerakták, hogy tanúi lehessünk az első Pixar duplának, ami ráadásul minden várakozást felülmúlt. 10/10

Kis túlzással a 3D-s animációs filmek kora a Toy Storyval kezdődött, majd a trilógiává bővült szériával végződött. Természetesen ez túlzás, de ami tény, hogy egyetlen egy animációs film sem tud ekkora sikereket felmutatni, miután több folytatás is készült hozzá. Az évek során megannyi kiváló számítógépes-animációs film készült, amik már grafikailag rég lekörözték az első Toy Storyt, de ennek ellenére egyik sem tudott olyan magasra mászni, mint Buzz és Woody története.

Vajon mitől félhet egy játék, mi lehet az az esemény, ami sorsdöntő lehet az életükben? A válasz nem más, mint a születésnap, illetve a Karácsony. A gyerekek előszeretettel kapnak új játékokat, és a legtöbb esetben az új lakó elsőbbséget élvez a többivel szemben. Ez történt Andynél is, akinek a kedvenc játéka Woody a cowboy volt, mindaddig, amíg Buzz meg nem érkezett a házba. Woody ezt nem nézte jó szemmel, és bizony megpróbált összecsapni az űrhajóssal…

1995-ös évet írunk, amikor is a Toy Story meglátta a napvilágot, hála John Lasseter rendezőnek. Akkoriban ez óriási lépésnek számított a filmgyártás területén, így nem is csoda, hogy egy csapásra sikereket ért el. 3 Oscar-jelölésig jutott, ami bár szép, de igazából nem ez mutatja a film erősségét, hanem az, ahogy a nézők viszonyultak hozzá. Imádták, és a mai napi felemlegetik, ha a legjobb animációs filmek kerülnek szóba. Nyilván vannak kivételek, akik nincsenek oda a TS-ért, de ők szerencsére a kisebb réteget erősítik.

Maga a film története a mára már igen elcsépeltté vált „utállak, majd a legjobb barátom leszel” cselekményt viszi végig. Viszont ezzel nincs itt gond, sőt ez nagyon is jól működött, köszönhetően annak, hogy a történetvezetést nagyon jól oldotta meg Lasseter és csapata, illetve hogy a rajzfilmvilág két meghatározó alakja tűnt fel a vásznon. Woody és Buzz kivételes karakterek, akik könnyedén el tudnak vinni a hátukon egy alkotást, ám ők ráadásul abban a könnyű helyzetben voltak, hogy még pihenni is lett volna idejük, hiszen több mellékszereplő is rengeteg pluszt tudott hozzáadni az összképhez. Mondhatni a legapróbb jelenettel rendelkező figura is egy külön élményt tudott adni nekünk nézőknek. A – talán már túlzottan is – rövid játékidő alatt egyszerűen nem tudtunk szusszanni, hiszen mindig történt valami poénos, drámai, illetve horrorisztikus (igen volt ilyen is…) dolog, ami a tekintetünket odavonzotta a képernyőre. (Az már csak kiegészítés, hogy ennyi év után mennyi utalást vehetünk észre, amiket akkor még nem tudtunk hová helyezni)

A Toy Story – Játékháború tehát egy korszakos alkotás, mely új szintre helyezte a rajzfilmeket, illetve elindította a Pixart a saját útján, mely során rengeteg kiváló alkotást készítettek még a későbbiekben. Egy szellemes, és rendkívül eredeti végeredményt kaptunk Lasseter csapatától, akik joggal lehetnek büszkék a munkájukra. Egyértelmű, hogy 10/10

A következő összeállítást egy lelkes olvasónak, Soadrolinak köszönhetitek, aki hatalmas Joaquin Phoenix fan, így nem csoda, hogy róla készített toplistát. Csemegézzetek!

Joaquin Phoenix nem az a tipikus hollywoodi csillag, akibe nap mint nap belebotlunk egy újságban vagy épp a világhálón. Aki nem igazán van benne a filmek világában, annak nem sokat mond ez a név, viszont akik kicsit is jártasak e téren, egyből felkapják a fejüket ha éppen egy készülő filmjéről olvasnak. Nem véletlenül, hiszen már régóta ott van a legjobb színészek közt, és rendre minőségi alkotásokban láthatjuk.

Phoenix 1974. október 28-án látta meg a napvilágot Puerto Ricoban. Édesanyja (Arlyn Phoenix) magyar-orosz házaspár gyermeke, tehát Joaquin ereiben magyar vér is csordogál. Eredeti neve Joaquin Rafael Bottom, karrierje elején a Leaf Phoenixet használta. Öten voltak testvérek, bátyja, River Phoenix is tehetséges színész volt, ám ő kábítószer-túladagolásban meghalt, Joaquin karjaiban.

A testvérek tehetségére Iris Burton színészügynök figyelt fel, ám eleinte csak tv-showkban és reklámokban szerepeltek. Első filmje az Űrtábor(1986) volt, majd nem sokkal később olyan színészekkel szerepelhetett együtt, mint Steve Martin, vagy Keanu Reeves a Vásott szülők(1989) című filmben.

Most akkor jöjjön az én 10-es listám a kedvenc színészemtől!

Manapság igen gyakori az a jelenség, hogy egy-egy film előzetese jobb, mint maga a fő mű, melyet reklámozni kíván. Nos, az új Robotzsaru esetében ez nem mondható el. Az előzetesek ugyanis azt sugallták, hogy ez egy tipikus, a kornak megfelelő digitális látványorgiával operáló, se íze-se bűze újrafilm lesz. Plusz lehetett olvasni ugye, hogy a rendező, José Padilha ki volt bukva, amiért a stúdió amennyire csak lehetett, megkötötte a kezét. Plusz az eredeti az egyik kedvenc filmem. Mindezek ellenére végig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy de mi van, ha mégsem lesz rossz? Hiszen ez mégiscsak egy Robotzsaru film, annyira rossz nem lehet. És bármennyire is naiv feltételezés ez, szerencsére beigazolódott.

A feldolgozás legnagyobb erénye az, hogy nem szolgai másolata az eredetinek, csupán a fő motívumokat vette át, és totálisan áthelyezte a hangsúlyokat. Így lehetséges, hogy Alex Murphy, azaz a Robotzsaru társa, Lewis az új filmben olyan jelentéktelen szerepet kapott, hogy akár ki is hagyhatták volna. De ez egyáltalán nem baj. Mint ahogy az sem baj, hogy a gépember öntudatra ébredése és személyes bosszúja helyett itt inkább az került előtérbe, hogy hogyan válik azzá, amivé. Eleve a robotember koncepciója is más, mint az eredetiben. Itt Murphy nem hal meg, és valamivel több marad belőle, mint a nyolcvanas évekbeli druszájából. Láthatjuk is, hogy pontosan mennyi, és tuti, hogy nem fogjuk elfelejteni. A filmnek ez az a pontja, ami az eredetiben a „Murphy halála” jelenet volt.

Jó az is, ahogy reflektál a mai állapotokra. Közel-keleti békefenntartó misszióról szóló tudósítással indítunk. A békét többek között ED 209-esekkel igyekeznek fenntartani. Mivel látványuktól a szar is megáll mindenkiben, a misszió eléggé eredményes, hacsaknem épp öngyilkos merénylőkbe futnak bele. Nálam már itt kapott egy jó pontot ez a film, ugyanis míg annak idején merő fikció volt, amit vászonra vittek, mostanra – ijesztő módon – már nem is tűnik olyan légből kapott dolognak ez az egész. Drónokat már most is vetnek be, és ki tudja hova fejlődik a technika 2028-ig?

Érdekes, hogy a remake pont azokon a pontokon gyengélkedik, ahol megpróbálták egy az egyben megidézni az elődöt. Kapunk egy raktári leszámolást, de ez az eredeti film hasonló jelenetének épphogy csak az árnyéka. Meg aztán eleve a bűnöző karakterek iszonyú haloványra sikeredtek, kiváltképp az elődökhöz képest. Aztán ott van a film némileg összecsapott vége, ami hasonló, mint az eredetiben, de ott sokkal frappánsabban volt megoldva. Szerencsére ezek a gyengébb pillanatok és összetevők nincsenek többségben. Külön öröm, hogy felcsendül az eredeti, Basil Poledouris által szerzett zenei főtéma is, ezt leszámítva viszont – a mai filmek többségéhez hasonlóan – a soundtrack felejthető. A stáblista alatti The Clash szám viszont megint csak mosolyt csalt az arcomra.

Több kritikában is említették, hogy a kézikamera használat ebben a filmben kimondottan jó. Hát nem tudom, biztos, hogy így van, de azt hiszem, hogy ezekkel a rángatózó akciójelenetekkel én sohasem fogok igazán megbarátkozni. Az eredetinek meghatározó eleme volt a néhol már-már groteszkbe hajló médiaszatíra, a cselekménybe beépülő híradóbejátszásokkal és a meghökkentő reklámokkal. Az új filmben egy Novak Tényező című műsort követhetünk, ez adja meg a szatirikus élt, ám ez már sokkal inkább az amerikai kormány kigúnyolása. Mindenesetre működik.

Örülnék, ha jól jövedelmező lenne az új Robotzsaru, és ha ebből kifolyólag készülne egy folytatás, azt szintén Padilha rendezné, csak ezúttal szabad kezet kapva, mert valamiféle visszafogottság nagyon észrevehető a mű egészén. Ugyanakkor még így sem rossz. 7/10

Az első előzetes után még csak azt mondtam, hogy jó lehet ez a film, aztán ahogy jöttek ki az újabb ízelítők, úgy lettem egyre nagyobb rabja a Lego-kalandnak. Eléggé magasra tettem a lécet magamban, és erre még rátett egy lapáttal a rengeteg pozitív kritika is, ami a napokban került fel a világhálóra. Ezek után nem volt más hátra, mint beülni az egyik vetítésre, és élvezni Emmették kalandját.

A Lego világ leggonoszabb embere, Lord Biznisz össze akarja kréglizni a világokat. Mint például a vadnyugat, Emmet városa, vagy éppen a középkor, stb. Azonban Vitruvius szerint van egy jóslat, miszerint eljön a kiválasztott, aki majd szembeszáll Biznisszel, és elpusztítja a kréglit. Ez a kiválasztott nem más, mint Emmet, a tökéletes átlagember…

Először is le kell szögezni, hogy ez egy hatalmas nagy baromság, egy irdatlanul nagy ökörség, de mégis jó, mert megvan benne minden, ami egy szerethető és szórakoztató animációs filmhez szükséges. A Lego-kaland merész és egyedi, épp ezért lehetett volna könnyedén bukás is a film. Sokszor olyan poénokat kapunk a karakterektől, amik az agyzsibbasztás határát súrolják (sajnos 1-2 esetben át is lépik), de a rendezőpáros megoldotta a dolgot, és összességében megtalálták a középutat.

Maga a történet látszólag semmi újat nem ad, a megszokott sablonokkal építkezik egy bizonyos pontig. (Húú, mennyire örültem, hogy meghúzták ezt a végén, mert ez tette fel az i-re a pontot.) Kapjuk az arcunkba a jól bevált üzeneteket; légy jó, légy önmagad, merd megvalósítani az álmaid, stb… Nem mellesleg a film egy eléggé ütős reklámként is szolgál a Lego számára. Olyannyira jó reklám, hogy szinte beszippant minket a lego. Az ötlet miszerint az összes dolog, ami a filmben benne van, az lego kinézetű legyen (víz, füst, stb), valamint a stop motion technika, együttes erővel nagyon hatásosak voltak. Felelevenítette a gyerekkort, amikor számítógép helyett lego autókat, házakat, és egyéb érdekesebbnél érdekesebb dolgokat építettünk, s ezáltal nem csupán egy animációs film lett végül, hanem egy életérzés. (Persze ezt csak azok érezhetik, akik tudják, hogy milyen legózni.) A film után rögtön rakosgatni szerettem volna az építőkockákat.

A film nagyon jól bánik a karakterekkel, és ezért több olyan szereplő is akad, akit megkedvelhetünk. Ezen felül jól időzített cameokkal is megleptek minket, amik közül egyik-másik parádésra is sikeredett. Összességében egy vicces filmről van szó, ami néhol teljes mértékben a gyerekeket veszi célba, néhol pedig a felnőttekre fókuszál, így mindenki megkapja a saját adagjáték a játékidőből.

A Lego-kaland tehát egy ötletes animációs film lett, amivel biztos, hogy fogunk találkozni a következő Oscar-gálán. Azonban, aki teheti, próbálja meg ne szinkronosan megnézni, mert véleményem szerint nagyon sokat ront az élményen. Egyszerűen botrányosak a szinkronhangok. A film, tehát mindent egybevéve, összeállt, mint két kicsi lego. 8,5/10 (egyelőre, aztán lehet, hogy feljebb kúszik)

Colin Farrell nem tiszteli a nőket, legalábbis az Emlékmás című filmben, hiszen hihetetlenül nagy pofonokat osztogat a színésznő társának, aki bár állja a kemény ütéseket, de azért mégis… Len Wiseman az Underworld filmek, valamint a Die Hard 4.0 után a sci-fi műfajban próbált szerencsét, és az előzetes várakozásaimat túlteljesítve egy korrekt popcorn mozit hozott létre.

A Rekall nevezetű cég valós emlékeket képes adni a betévedt ügyfeleknek. Douglas Quaid gyári munkást rémálmok gyötrik, és a szürke hétköznapok szintén megpecsételik az életét. Szeretne valami újat, szeretne valami igazi kalandot. Egy nap ő is betéved a Rekallba, ahol aztán a rutinművelet során hiba lép fel, így Douglasnek menekülnie kell…

Teljes véletlenségből lett aktualitása ennek a filmnek, hiszen Paul Verhoeven neve mostanában eléggé gyakori, ha filmes blogokon járunk. Ugyebár most adták ki az új Robotzsarut, és ilyenkor sokan előveszik az eredeti filmet, meg összehasonlítják az újat a régivel stb… én ezt már megtettem, így nem maradt más hátra, mint elővenni a 2012-es év egyik remakejét, az Emlékmást, mely az 1990-es Arnold Schwarzenegger nevével fémjelzett film újragondolása. Verhoeven akkoriban egy meglepően pofás kis sci-fi/akciót szállított le nekünk, ami mára már klasszikus lett a nézők körében, így nem meglepő, ha elkezdjük húzni a szánk szélét, ha a remake szócska fedi fel a fejét az adott filmmel kapcsolatban. Ám az a helyzet állt elő most, hogy bár semmi újat nem adott a film, de mégse lehet azt mondani rá, hogy felesleges volt. Nyilván a pénzszerzés volt a cél, de egy teljesen korrekt filmet készített nekünk Len Wiseman.

A film rengeteg ponton megegyezik az eredetivel, és sok jelenetet látunk viszont, amit egyszer már Arnoldék ellőttek. Ugyanakkor nem lehet haragudni a filmre, mert remek tempót diktál a két órás játékidő alatt, és a remek fényképezéssel, az elénk tárt látványvilággal egy pofás kis összképet kapunk. Ennek ellenére vannak hibái is a filmnek, mert bár Arnoldot nem a színészi kvalitásai tették híressé, de mégis jobban teljesített, mint Colin Farrell, valamint a társai, Kate Beckinsale (mondjuk ő még elfogadható volt), és Jessica Biel is alulmúlták önmagukat. Utóbbi pláne, hiszen olyan képet mutatott magáról, mint akinek a film csak egy púp a hátán.

Az új Total Recall egy biztonsági játék volt a stábtagok részéről, de jól sült el. Nem ad újat, és nem fog emlékezetes maradni, de a mai nézőknek ez pont elég lesz. Nem lenézés, csak sokan nem mernek leülni a régebbi filmek elé, és így Hollywood kénytelen újrázni a 80-as, 90-es évek emlékezetes filmjeit. Sokan tudják, hogy mi azaz Emlékmás, és tudják, hogy Arnold volt a főszereplő, de a mára már gagyi trükkök miatt nem veszik elő. Ez alapján viszont nem lehet haragudni erre a remakere. 6,5/10

Mindenkinek vannak kedvenc filmjei, és mindenki mérgesen néz Hollywoodra, amikor hivatalossá válik egy-egy klasszikus film újrázása. Pár éve, amikor felvetődött a Robotzsaru remake, akkor az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Nevetett, mert úgy tűnt, hogy Darren Aronofsky lesz a rendező, és sírt, mert imádom a régit, és félek attól, hogy ledöntik azt, amit Paul Verhoeven felépített. (Mondjuk a folytatásokkal már sikerült…) Az idő múlásával azonban változtak a dolgok, és Aronofsky lelépett, a filmre pedig ráaggatták a PG-13-as korbesorolást. Na, ennél a pontnál adtam fel minden reményemet, aztán…

Alex Murphy nyomozó remekül végzi a munkáját, ráadásul eléggé tökös legény is, aki nem riad vissza az önálló küldetésektől sem. Egyszer azonban túl messzire merészkedik, és az ellenségei megpróbálják kiiktatni. Részben sikerül is, mert Murphyt felrobbantják. Azonban az OCP rögvest kihasználja az alkalmat, és véghezviszik a nagyszabású projektjüket, ami által Murphy életben maradhat, de már nem a saját testében. A teste a robbanás során súlyosan megsérült, de sikerült pótolni robot alkatrészekkel, s ezáltal megépült a Robotzsaru…

Ezt a filmet két oldalról kell megközelíteni. Össze kell hasonlítani a Paul Verhoeven-féle műremekkel, valamint meg kell nézni, hogy mennyire működik önállóként az új Robotzsaru. Még itt az elején be kell vallanom, hogy régen csalódtam ennyire pozitívan egy filmben, holott szerintem a legpesszimistábbak táborát erősítettem a filmmel kapcsolatban. José Padilha viszont a címhez méltó filmet készített, és az is lehetséges, hogy az „év legnagyobb meglepetése” címet már is zsebre teheti. Miért? Mert önálló filmként remekül működik a Robotzsaru. Akik nem hardcore rajongók, azok biztos vagyok benne, hogy remekül fognak szórakozni a két órás játékidő alatt, mert a mostani popcorn mozikkal ellentétben Padilha csapata meglepően bevállalós volt, és sokkal tökösebb munkát végeztek, mint sokan mások. Azonban még így is voltak határai a filmnek, mint például a drámai jelenetek a családdal, és már-már unalmasnak mondható sablonáradat a végjátékban, illetve a kézikamerás jelenetek, amik sokszor teljesen megölték az akciókat. De ettől függetlenül muzsikál remekül a film, s válik szórakoztatóvá, valamint „megmondóemberré” az USA számára. (Pat Novak alias Samuel L. Jackson). Az új Robotzsaru számlájára írható még a CGI, mert bár láttunk már jobbat, de teljesen korrekt látványvilágot tártak elénk. Valamint nem utolsó sorban maga a történet, ami sok érdekes szálat bontott ki, így egy sokkal összetettebb storyt kaptunk végül.

No, de mi a helyzet, ha összehasonlítunk? Az, hogy így már más képet kapunk az új filmről. Egyrészt meg kell jegyezni, hogy a PG-13-as besorolás megpecsételte a sorsát a filmnek (ennek ellenére néhol azért elég fincsi jelenetet láthattunk), másrészt a film visszafogottabb lett, „világosabb”, emberibb, és sokkal barátságosabb. Ezek azért elég súlyos problémák, de ezek betudhatóak a pénznek, és a megcélzott közönségnek. A Robotzsaruból kiölték azt a megjelenést, ami miatt félelmetes, kegyetlen, és robotszerű volt. Az új Alex Murphy inkább volt egy olcsó Vasember, mint egy Paul Verhoeven-féle Robotzsaru. Emellett a filmből hiányzott a magával ragadó hangulat, a fülbemászó zene, és a velejéig romlott Detroit képe, ami elázott a mocsokban.

Ugyanakkor bátran lehet ajánlani mindenkinek a filmet, mert bár a rajongók nem lesznek teljesen oda a végeredményért, de az „újoncok” élvezni fogják. Padilha filmje nem fog kultikus státuszba lépni, mert ahhoz nem volt eléggé tökös, nem volt eléggé egyedi, és nem akart többet, mint amennyit elbírt volna, viszont azt sem lehet rá mondani, hogy megelégedett volna a közepessel. A filmben óriási potenciál van (pláne, hogy más útvonalat választott, mint Verhoeven), és ha valaki egyszer úgy próbálja meg megrendezi a filmet, hogy ismét R-rated besorolást kapjon, akkor hajrá, mert lehet ezt még fokozni. Rajongóként pedig adok neki 7/10-et. 

Detroit, valamikor a nem meghatározott, de nem túl távoli jövőben. Az utcákon mocsok, szegénység, és egyre jobban elharapódzó bűnözési hullám. A rendőrség tehetetlen, de próbálkozik, ám a legtöbb, amit felmutathat, az az egyre bővülő veszteséglista. Detroitban a zsaru fogyó eszköz. A várost mindenestül – beleértve a rendőrséget is – a markában tartó megavállalat, az OCP meg is látja ebben a potenciális üzletet. A bűnüldözés renoméjának helyreállítására tett első kísérlet, mely egy két lábon járó, állati hangon morgó, disznó módjára visító tank formájában manifesztálódik, az első bemutatón csúfos-véres kudarcba fullad. „Zokogni tudnék.” – mondja a vállalat feje, az Öregúr. Hogy lesz így profit? De sebaj, van B-terv. A megvalósításhoz már csak meg kell halnia egy újabb rendőrnek.

Gyermekkorom egyik meghatározó filmes élménye a Robotzsaru, ám annak ellenére, hogy sokan valamiért a mai napig blődségként tekintenek rá, a legkevésbé sem ifjúsági matiné, és valójában a műfaji és jellegbeli korlátokhoz képest igen sokrétű alkotás.

Már eleve a nyitány odacsap, a film egy híradóval kezdődik, amiben százfogas, rezzenéstelen műmosollyal olvasnak be híreket zavargásokról, rosszul elsült fegyverkísérletről, és a kórházban az életéért küzdő, meglőtt rendőrről. „Sok szerencsét Fred!” Mintha csak a középiskolás matekverseny megyei fordulójára készülne a szerencsétlen, és nem a túlvilágra. Ez az alig két perc elég is ahhoz, hogy mindenki számára tisztává váljon, hogy egy erősen szatirikus művel állunk szemben. A következő jelentben aztán le is kerül a jó öreg Fred névtáblája az öltözőszekrényről, másnap már temetik is, nem lehet szarozni, hiszen felhalmozódna a meló a temetkezésieknél. Helyére új ember lép, Murphy, a gondos családapa, aki rögtön az első napján be is adja a kulcsot, de nem ám akárhogy.

A rendező, Paul Verhoeven itt újabb aspektust ad a filmhez. Murphy elnyújtott kínhalála, Krisztus megfeszítésének metaforája, szellemének géptestbe való áthelyezése a feltámadás, a film végén pedig, az elhagyott gyártelepen lezajló leszámolásnál a vízen járásnak is tanúi lehetünk. Aztán ott vannak a híradó részletek mellett olykor spontán feltűnő reklámok, melyek csak erősítik azt az érzetet, hogy a világ, amit elénk tárnak nem más, mint egy hatalmas piac, és minden és mindenki csak áru. Ismerős? Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a film legemberibb karaktere tulajdonképpen egy gép.

Érdekes megfigyelni, hogy a 10 évvel későbbi, szintén nagyszerű Verhoeven mozi, a Csillagközi invázió egy az egyben azon a filmes nyelvezeten íródott, mint a Robotzsaru. Hasonló látványvilág, ugyanazok a szarkasztikus híradó és reklámblokkok. Valamint Basil Poledouris szerezte mindkét film zenéjét, és nagyon hasonló score-t rakott össze. Lehet, hogy a két film egyazon alternatív világban játszódik, csak jó pár év eltéréssel?

A film zenéjére érdemes kitérni kicsit, mert annyira egyedi és fülbemászó, amelyhez hasonlót manapság ritkán hallani. A témához illően tele van remekül használt effektekkel, úgy mint kalapácsütés, vagy fémhuzal rezgés. De van itt vizuális gyönyörből is bőven. Csúcsra járatott stop motion – véleményem szerint az ED 209-es robot mozgásához kimondottan illik is ez a technika -, valamint jó kis matte painting.

A karakterekre sem lehet panasz, még az utolsó mellékszereplő is emlékezetes ebben a filmben, szájukat pedig a korszakra jellemző remek egysorosok tömkelege hagyja el. A Robotzsaru kiállta az idő próbáját, ez nem vitás, és hogy ezek után mit várok a feldolgozástól? Lehet tippelni, ugyanakkor reménykedem, és már nagyon kíváncsi vagyok rá. (10/10)

Ide kattintva elolvashatod, hogy REMY hogyan vélekedik a filmről.