“Nom de dieu de putain de bordel de merde de saloperie de connard d'enculé de ta mère”

(A Merovingi - Mátrix: Újratöltve)

Minden dolog, aminek kezdete van, véget is ér. Aztán feltámad. Érzésre egy egész élet választ el attól filmtől, ami 1999-ben akkorát robbant a mozikban, hogy a következő évtizedre meghatározta az akciófilmek látványvilágát. Én ezt a filmet még visszatekertem kazettán, hogy pedánsan vihessem vissza a tékába. 1999 szilveszterének éjszakáján még mindnyájan visszaállítottuk a személyi számítógépeinket éjfél előtt, különben összeomlott volna az egész rendszer. Igen, ennyire rég volt. Miután a Mátrixot bemutatták, onnantól minden golyó hiperlassításban szelte a vásznakat, minden robbanás egy adott pillanatra kimerevítve robbant, minden ököl 360 fokos kameramozgások kereszttüzében haladt az ellenség arca felé. Dőlt a filmekből a rendszergazda-zsargon meg a new-age blabla, de egyedül a Mátrix volt képes mindezt egy olyan profi és újszerű formába önteni, hogy az a filmművészetben jártas és járatlan befogadókat egyaránt lenyűgözze.

A minap megjelent Esquire esszé arra futott ki, hogy a Pókember: Nincs hazaút esetében voltaképpen másodlagos a film minősége és fogadtatása, hiszen az utókor számára leginkább az előzménye és a forgatását körüllengő pletykák százai miatt lesz emlékezetes. Én korainak tartom az ilyen jellegű következtetéseket, de az bizonyos, hogy kevés film mondhatja el magáról azt, hogy bemutatását megelőzően ennyi spekuláció született róla, noha ezek többsége leginkább a készítők által véletlenül vagy tudatosan kiszivárogtatott infók következményeként tudhatók be. Azt is hozzátenném, hogy ugyan mindezek érdekes kontextusba helyezhetik a filmet, végső soron mégiscsak az lesz a mérvadó, milyen lett maga a film.

Az olyan film, ami már a legelső pillanataival képes meglepni engem, nagy ritkaságnak számít, pláne manapság. A Dűne egy ilyen film. Az érdem a filmstúdió marketingeseit és azok gyakornokaikat illeti, akik a sokmillió dollárból felépített kampányukban egy szót sem ejtettek arról, hogy az első percekben lezajló narráció alatt kiírt filmcím valójában így néz ki: Dune - Part One.

Evil dies tonight

A 2018-as Halloween, John Carpenter 1978-as klasszikusának egyenes ágú folytatásaként robbant be a mozikba, és nyerte el a kritikusok valamint a nézők tetszését. Remekül vegyítette az eredeti visszafogottságát a mai slasher filmek vadságával és brutalitásával. Pont annyi volt mindkettőből, hogy egyik se menjen a másik rovására és ne érezzük se rókabőrnek, se túltolt vérengzésnek. Ám mi a helyzet az új résszel? Halloween Kills…Gyilkos Halloween…már a címe árulkodó lehet, és a végeredmény…nos…pontosan azt hozza, amire gondolnánk, viszont pont emiatt, nem mindenki tetszését nyeri majd el.

Három évvel ezelőtt a Venom a képregényfilmes bumm ellenére is váratlanul nagy kasszasiker lett, világszinten még az egy évvel korábbi Pókember: Hazatérést is majdnem beérte. Mindez azért is tekinthető komoly teljesítménynek, mert a két karakter szinte elkülöníthetetlen egymástól, de a szimbióta történetét mindenféle jogi viták következményeként végül mindenki kedvenc hálószövője nélkül kellett elmesélnie a Sony-nak. Peter Parker sajnos ezúttal sem lett részese a pusztításnak, de talán jobb is volt így, hiszen Venomnak ezúttal a másik legfőbb ellenségével kellett szembe szállnia, Vérontóval. 

Új vagy nem új, ez itt a kérdés

Nem tudom ki, hogy van vele, de számomra még mindig nagyon furcsa, hogy Hugh Jackman soha többé nem ölti magára Rozsomák (csak azért se írom le, hogy Far…huh…majdnem) karakterét. Titkon reménykedtem, hogy Reynolds valahogy ráveszi egy Deadpoolos ökörködésre, de valószínűleg ez csak egy vágyálom marad. Viszont nem mondhatni, hogy Jackman tétlenkedne, rendre gyártja a filmeket, ezúttal egy alternatív jövőben játszódó, misztikus sci-fi-thrillerre esett a választása, melyben partnere, az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Rebecca Ferguson. A történet szerint Nick Bannister (Hugh Jackman) egy visszavonult, magányos veterán, aki egy olyan Miamiben él, melyet az óceán megemelkedett vízszintje, napról-napra egyre jobban elfed. A megemelkedett vízszint és a felmelegedett éghajlatnak köszönhetően a nappali életet az éjszakák vették át, akkor dolgozik mindenki, akkor buliznak, akkor élik a mindennapi életüket. Nicolas egy, a seregben kihallgatásokra specializálódott eszköz segítségével új megélhetésbe fogott. Veterán kolléganőjével egy olyan céget alapítottak, ahová az emberek azért járnak, hogy újra tudják élni a múltat, az emlékeik azon részét, ami a legkedvesebb nekik. Mivel a világ amiben élnek, nem túl bizalomgerjesztő jövőképpel kecsegtet, így az emberek az emlékeikbe menekülnek és próbálják még azt a maradék jót, ami megmaradt bennük újra és újra átélni. Jól fizető üzletág ez, mellékesként pedig néha a rendőrségnek is besegítenek pár bűnöző leleplezésében. Minden halad a maga megszokott, már-már unalmas kerékvágásában, amikor egy szép napon, egy Mae nevű nő (Rebecca Ferguson) besétál az ajtón, és Nicolas segítségét kéri. A segítségből szerelem lesz, a szerelemből pedig egy olyan jövőkép Nick számára, amiben még csak reménykedni sem mert korábban. Ám Mae wgyszer csak eltűnik. Nem jelentkezik többet, Nicolas pedig minden erejét arra használja, hogy Mae emlékeit kutatva rájöjjön, mi történt valójában. Ám a válaszok amik várják, nem biztos, hogy fel akarják fedni magukat.

Kevés rendező mondhatja el magáról, hogy mind a Marvel, mind pedig a DC égisze alatt is készíthetett filmet és az a helyzet, hogy eredendően James Gunnt sem érhette volna ilyen megtisztelő feladat, ha annak idején jobban figyel, miről is csicsereg. Ugyanis hiába volt ő A galaxis őrzői-filmek sikerének kulcsa, a Disney nem nézte túl jó szemmel a twitter-botrányát és gyorsan ki is tessékelte a stúdióból, mielőtt imidzsük súlyosabb kárt szenvedett volna. A Warner kapva kapott a lehetőségen és a teljes kreatív kontroll hívószavával csábította magához Gunnt, aki egy nagyon szórakoztató filmmel köszönte meg a bizalmat.

There's nothing left

A 2018-as Hang Nélkül számomra nem csak a koncepciója révén volt bátor próbálkozás, hanem a rendező személyét illetően is. John Krasinski neve sokaknak ismerősen cseng a vígjátékok terén, amikben…nos…nem arról adott tanúbizonyságot, hogy megállná a helyét egy horrorban, legyen szó főszerepről vagy rendezésről. Kimerem jelenteni, hogy állta a sarat, ráadásul mindkét téren, ugyan is nem csak színészként tudott hiteles lenni, de a rendezés terén is magabiztos munkát nyújtott, és egyátalán nem volt érezhető, hogy a horror zsánerben még csak kezdőként kell rá tekinteni. Persze volt a történetben pár apró baki és logikátlanság, amiket rengetegen, rengetegszer kielemeztek már, de számomra a Hang Nélkül, minden hibája ellenére, egy kellemes meglepetés volt. Éppen ezért nagyon vártam a folytatást.