Decemberi szubjektív listánkon a filmekben, sorozatokban előforduló férfi típusokat szedtük össze. Az erősebb nem számos formában van jelen a mozivásznon és a tévé képernyőjén, így igazán nehéz volt dönteni, hogy ki kerüljön be. Először egészen más irányba indultunk el, azonban menet közben rá kellett jönnünk, hogy sztereotípiákban gondolkodunk, így visszatértünk a kezdetekhez. További javaslatokat szívesen fogadunk.

Egy folytatás esetén mindig komoly dilemmát okozhat a szerző számára az, hogy mégis mennyire legyen epizodikus az éppen aktuális felvonás, vagy a másik oldalról nézve: mennyire próbáljon visszakacsintani a szériát már ismerők kárára. Ugyanis míg előbbi választás akár ki is zárhatja a potenciális olvasókat attól, hogy “menet közben” keljenek kalandra, az utóbbi döntés már a meglévő olvasói bázis számára lehet lelombozó, elvégre kisebb emlékeztetőkön kívül számukra aligha fontos a korábbi kötet felelevenítése. Talán a megjelenési forma okán, de egy képregényíró-szerkesztő, Stan Lee hitvallása jutott erről eszembe, lévén ő úgy tartotta, hogy bármelyik képregényt is vesszük alapul, az simán lehet az olvasó életének legelső füzete, márpedig akkor valahogy el kell neki magyarázni, hogy mit is tart a kezében. Ezt orvosolandó gyakori a Marvelnál (is) a füzetek elején a pár soros összegzés, felvezetés, de esetenként az éppen aktuális füzet párbeszédei is igyekeznek becsempészni a szükséges történeti támpontokat. Ugyanakkor túlzott magyarázkodás esetén ez roppant tautologikussá válhat a visszatérő olvasók számára.

Folytatjuk az akciósztárok VHS utáni életét felelevenítő cikksorozatunkat. 

Az előzőt Itt találjátok: Élet a VHS után: Dolph Lundgren - 1. rész

John Carpenter 1982-es sci-fi/horror klasszikusa a földre szállt, majd testet öltött borzalom tökéletes mozgóképes leképezése, a rendező pályájának pedig egyik csúcsteljesítménye, melyet maga is személyes kedvenceként aposztrofál. A dologról túlzás nélkül állítható, hogy nem más, mint a tökéletes szörnyfilm, ugyanakkor sokkal több is annál. Vérbe és belsőségekbe bugyolált látlelet az emberek közti bizalmatlanságról, az egyéneket és a teljes társadalmat érintő paranoiáról, a láthatatlan, ámde létező veszélyről és arról hogy mi történik, ha végül tényleg rosszra fordulnak a dolgok. Ebből kifolyólag pedig sajnos semmit sem vesztett aktualitásából, és többek között ennek is köszönhető, hogy szinte ugyanolyan hatásos, mint amikor először került a publikum elé. Mindemellett az is elmondható róla, hogy az egyik legjobb adaptáció is ami valaha készült.

A 2000-es évek elején véget ért egy korszak, egy olyan korszak, ami legendás akcióhősöket termelt ki magából. Na, de mi a helyzet a leáldozás után?  A hol tart, és milyen filmekben szerepelt a svéd óriás a 2000-es évek után kérdésre válaszolunk.

A közösségi finanszírozás intézménye új dimenziókat nyitott a képregényesek előtt, lévén a kiadóktól, illetve szerkesztőiktől való függetlenedés adta kreatív szabadság sokak számára lehet vonzó. Kiváltképpen, ha mindehhez előzetesen meghatározott bevételi számokat is fel lehet sorakoztatni, ezáltal már jóval a megjelenés előtt garantálható az, hogy összességében profitábilis lehessen egy-egy projekt. Mindezt figyelembe véve aligha lehet meglepő trend, hogy ismert amerikai képregényesek is egyre gyakrabban tűnnek fel ilyen oldalakon, hiszen még a legnagyobb alkotók számára is jövedelmezőbb lehet egy olyan képregény, amelynek jogai és bevételei fölött teljeskörűen rendelkezhetnek. Hazai viszonylatban árnyaltabb a kép, elvégre nálunk nincs DC, sem Marvel, tehát nem a kreativitás jegyében történő lázadás az egyik motiváció, inkább az, hogy egyáltalán elkészülhessen egy-egy alkotói csoport régóta dédelgetett álma.

Máig tisztán emlékszem, mikor anno megjelent ennek gigantikus közönségsikert, valamint számtalan hazai és nemzetközi elismerést besöprő cikksorozatnak az első epizódja, még csak remélni se mertem, hogy az azóta eltelt eonok alatt ilyen elképesztően hosszú utazásban lesz majd része a rovatnak, de mégis itt vagyunk. Egészen hihetetlen, de az interactive movie kalandjátékokat bemutató A pixelvadász visszavág ezennel elérkezett a jubileumi második részéhez, a különleges alkalomra való tekintettel pedig felkötöttem a legmenőbb csokinyakim, hogy alsó-középkategóriás Acer laptopom billentyűzetén ismét valami olyasmit tegyek, amit még senki azelőtt. Helyezzük kartávolságra frissen bekevert gin tonikunkat, húzzuk közelebb szeretteinket, ahogy az Úr 1994. évének talán legtrashebb műalkotása, a gótikus vízköpők tetején köpenyt lobogtató szuperhősös képregények, és a megmosolyogtató színészi alakításokkal terhelt filmbejátszásos kalandjátékok közös törésvonalai mentén felbugyog a szegény ember Batman játéka, a Noctropolis.

A 2012 óta aktív Carpenter Brut nevű egyszemélyes francia zenekar az európai synthwave formációk talán legismertebb alakja. Zenéjét már többször adta filmekhez, de az eddigi legambíciózusabb projektje valószínűleg a Blood Machines című háromrészes minisorozat (vagymi'), amely a ‘80-as évekbeli kisvárosi játéktermek zsetoncsörgéstől hangos, neonszínben villódzó életérzését egyesíti az 50-es évek sci-fi képregényeinek látványvilágával. Mielőtt azonban tovább mennénk, azt javaslom, mindenki tekintse meg a pár bekezdéssel lejjebb megtalálható Turbo Killer című videoklipet, amely a zenéért felelős Carpenter Brut, és a filmet jegyző Seth Ickerman legfelkapottabb közös projektje, valamint a Blood Machines egyfajta előzménye, hogy némi fogalmat alkothasson arról, miféle örömökre számíthat cikkünk tárgyának mindössze ötven perces játékidejétől.