A több, mint egy éves várakozásnak vége, végre megint elmerülhetünk Hawkins városának hátborzongató és rejtélyes világában. Az előző évad viszonylag kerek lezárást kapott, kérdés, vajon lehet-e épkézláb folytatást készíteni, anélkül, hogy önmagának mondana ellent a sorozat.
Aki egyetlen írását is elolvasta már a krimi királynőjének, az valószínűleg elmerengett azon, hogy Christie hogyan tudott ilyen frappáns történeteket kitalálni. Most végre eljött a pillanat, mikor betekintést nyerhetünk az írónő jegyzetfüzeteibe, John Curran ír könyvtárosnak köszönhetően, akinek a világon egyedüliként Matthew Prichard (Agatha Christie unokája) megengedte, hogy feldolgozza nagymamája jegyzetfüzeteit.
Reggel felriadsz a telefonod idegesítő csengőhangjára, ami fejszeként hasít bele a fejedbe, ami egyébként is majd szétreped, mert előző este csúnyán felöntöttél a garatra. Már bánod a dolgot, és nem csak a rosszullét miatt, hanem azért is, mert valaki olyannak az ágyában találod magad, akinél normál állapotodban a legkevésbé sem szeretted volna eltölteni az éjszakát. Legalábbis ekkor még így gondolod. Nagy nehezen beleveted magad a napi ügyes-bajos, általad roppant fontosnak tartott teendőidbe, melyeknek láncolata lassan elvezet a következő partiig, amin aztán majd megint jól szétcsaphatod magad, hiszen másból sem áll az életed. Pedig valaki még figyelmeztetett is pár órával ezelőtt, hogy ennek a léha életvitelnek nem lesz jó vége. De te szarsz rá, hagyod, hogy az események, amikről azt hiszed, hogy te irányítod őket - hiszen te mindig olyan rohadt magabiztos vagy és ura a helyzetnek - , magukkal ragadjanak. Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy valami más is magával ragad. Egy fekete kesztyűs kéz. A kéz, ami egy maszkos vadállathoz tartozik, aki a következő pillanatban már beléd is vágja a másik kezében szorongatott méretes pengét. Még gyorsan számot vetnél eddigi életeddel, de már késő,
Agatha Christie egyik legnépszerűbb, leghíresebb és legrafináltabb klasszikusa nem is kerülhetett volna jobb kezekbe, mint egy ízig-vérig angol rendező, Kenneth Branaghéba. Szinte minden megvan benne, amire egy vérbeli krimirajongó vágyik: véres gyilkosság, zárt helyszín, rengeteg lehetséges elkövető és egy nagyszerű nyomozó. Azonban a film végén felállva mégis lehet némi hiányérzetünk.
Terror Billy visszatér
A Wolfenstein azok közé a játékok közé tartozik, amit még a nem gamer emberek is ismernek, ráadásul ha azt mondom, hogy korszakalkotó, akkor se fognak rám furcsán nézni tekintve, hogy már-már az „álmodból felpofozva is tudnod kell” tények közé tartozik, hogy a Wolfenstein 3D-vel született meg az FPS nézet, az FPS műfaj maga. Máig hatalmas kultusszal rendelkezik, de nem csak az eredeti 1992-es verzió, hanem példának okért a 2001-es Return the Castle Wolfenstein, ami korának egyik legszebb és legmeghatározóbb játéka lett. A remek grafika, a remek effektek, a karaktermodellek, a játékmenet, a kihívás faktor, a játékidő, mind-mind telitalálat volt és a mai napig egy kellemes nosztalgikus élményt tud nyújtani annak, aki újra játssza. Egészen 2014-ig kellett várni, hogy ez a siker és rajongás újra megismétlődjön (hiába volt 2009-ben egy simán csak Wolfenstein névre keresztelt epizód, ami finoman fogalmazva sem hozta meg a várt sikert), amikor is a Bethesda Softworks kezei alatt ügyködő, de még teljesen újoncnak számító MachineGames kapta meg a lehetőséget, hogy feltámassza poraiból a mindenki által ismert B. J. Blazkowicz kalandjait. A Wolfenstein: The New Order mind a kritikusoknál, mind a játékosoknál bezsebelte a jól megérdemelt sikert. Mind történet, a cselekmény, a karakterek és a játékmenet tudott sokkoló, de még is zseniális perceket okozni, amiben nem csak a széria szerelmesei, de maga az FPS műfaj kedvelői is megtalálhatták a számításaikat. A MachineGames nem is hagyta kihűlni ezt az új irányt, pár évre rá elkészítette a The Old Blood-ra keresztelt kiegészítőt, ami a New Order előzményeit dolgozta fel. A recept ugyan az volt, és a siker ezúttal sem maradt el, így nem volt kérdés, hogy nem állhatnak meg ennyinél, és bizony B. J. Blazkowicz története még közel sem ért véget.
Emberi érzékszervekkel fel nem fogható, egyszerre anyagi és anyagtalan borzalmak, a világunkba vezető átjáróikat őrző ciklopszfalú katakombák, s a páni félelem, amely az ezt sejtők elméjét teljesen összeroppantja. A vegytiszta lovecrafti borzongatás legalapvetőbb mozgatórugóit soroltam, az amerikai író leginkább ezen történeti elemekkel játszadozva építette fel novelláit, melyek műfajilag valahol a sötét fantasy, a horror és a sci-fi határmezsgyéjén mozogtak, legtöbbször egyszerre érintve mindhármat. Noha írásai közvetlenül csak szűkebb körökben kapták meg a minőségüknek járó fogadtatást, közvetetten számtalan regény, film és játék merített belőlük.
Vesztegetés, korrupció, prostitúció, sötét pénzügyi összefonódások, kétes alvilági machinációk, vagyis a dél-koreai társadalmi és politikai elit gyaníthatóan ijesztően valós látlelete. A 10. Koreai Filmfesztiválon bemutatott Inside Men a legkiválóbb politikai thrillereket ötvözi a kíméletlen bosszú- és gengszterfilmekkel. Aktualitása, tűpontos cinizmusa és irigylésre méltó bátorsága miatt pedig nagy valószínűséggel a legfontosabb koreai film az Oldboy óta – robbantja a bombát a szerénytelen firkász, már itt a kritika elején. Kabooommm!!!
Horrort nézni mondhatni hagyományos elfoglaltság mindenszentek előestéjén, és remek program lehet akkor is, ha egy filmkedvelő társaság gyűlik össze bulizni ilyenkor. A műfajon belül is kiváló választásnak bizonyulhatnak a szkeccsfilmek, vagy ha úgy tetszik horror-antológiák, melyek rövid csattanós kis történetekkel szórakoztatnak és/vagy borzasztanak el bennünket. Ezekből a számomra oly kedves művekből gyűjtöttem csokorba tizenhármat (hisz az szép szám). Akad köztük szándékosan és szándékolatlanul humoros, de véresen komoly, és kifejezetten ijesztő egyaránt, a repertoár meglehetősen széles. Borzongásra fel!
