Stephen King vaskos, ám lendülete és körmeink tövig rágására késztető izgalmai folytán mégis gyorsan olvasható regényéből nehezen ugyan, de csak elkészült az első mozis adaptáció (az 1990-es feldolgozás ugye csak egy két részes TV-film volt). Az AZ rögtön az idei év egyik nagy eseményfilmjévé is avanzsált, részben  a meglehetősen agresszív marketingkampánynak köszönhetőn, minek hála az utóbbi hetekben még a csapból is Krajcáros undorító vigyora folyt. De egyrészt kit zavar, ha egy jónak ígérkező King adaptáció promóiba botlunk úton-útfélen? (Minket biztosan nem.) Másrészt pedig az író rajongói számára a reklámok nélkül is ugyanekkora esemény a filmnek már a puszta létrejötte is. Megnéztük, hogy milyen lett végeredmény.

Steven Spielberg, 1975-ös mozija óta a cápák, igazi divatállatokká nőtték ki magukat Hollywood, de lényegében a filmgyártás minden szegletében. Igazából érthető is. A tengerek és az óceánok királyai, a filmvásznon jól mutatnak, a megjelenésük félelmetes és menő. Tulajdonképpen minden megvan bennük, ami egy tökéletes főgonoszhoz szükséges. Noha az utóbbi években az Asylum stúdió jóvoltából a cápás filmek igencsak az unalomig lettek járatva, a tavalyi évben bemutatott Zátony című film viszont jelezte a műfaj szerelmeseinek, hogy még nincs minden veszve.

A társadalom fokozatosan kiszoruló peremén, a földrajzi szélességi fokok embernek nem való határvidékén még élnek azok az ősi, a törvényben meghatározott igazságszolgáltatás keretein kívül eső igazságok, melyeket évszázadokkal ezelőtt a nyugati civilizáció szorított zsoltárok és evangéliumok, majd később cikkelyek és paragrafusok szűk korlátai közé. Taylor Sheridan szinte hiba nélküli szocio-trilógiája a Sicario és a Hell or High Water után a Wind River című filmmel most teljes egésszé állt össze, hogy végleg alámerüljön Amerika gazdag múlttal rendelkező, de jövő nélküli társadalmi rétegeinek purgatóriumába. Úgy fest, az idei év is megkapta a maga szikár, kíméletet nem ismerő, kőkemény krimi-thrillerét.

Az utazás kezdete

Történnek az életben olyan dolgok, amik egy szimpla, mindennapi tevékenységünket is képesek annyira felkavarni, hogy az többé már nem lesz ugyan olyan. Onnantól kezdve mindig ott fog lapulni a vállunkon a kisördög, hogy szüntelen sugdossa a fülünkbe: amire nem számítasz, az már szinte meg is történt. 1863-ban, az Amerikai polgárháború idején pont egy ilyen váratlan esemény változtatta meg egy leánynevelde hétköznapjait. Eme leánynevelde egyik legfiatalabb tagja éppen gombát szedett az erdőben a jól megérdemelt ebédhez. Mindennapi tevékenység ez, és a fiatal leányzó láthatólag élvezi annak ellenére, hogy a távolban a polgárháború morajai törik meg a csendet. Már éppen indulna vissza a leányneveldébe, amikor egy fa tövében megpillant egy megrémült, a társaitól jó messzire elszakadt sérült, jenki katonát. A fiatal lány felajánlja a katonának, hogy a leányneveldében lábadozhat, noha nem szeretik túlzottan a jenki katonákat. A katonának, mivel nincs túl sok választása, elfogadja az ajánlatot, és a lány segítségével elmegy a leányneveldébe.

Wes Craven és George A. Romero után jelen cikk születése előtt alig egy héttel még egy legendás horror rendező, Tobe Hooper is távozott közülünk. Mindhárom zseniális úriember életművéről elmondható, hogy elég hullámzó színvonalú, ugyanakkor az is, hogy a gyengébben sikerült darabok mellett mindegyikőjük letett filmtörténeti szempontból megkerülhetetlen alapműveket is az asztalra. Tobe Hooper esetében nincs nehéz dolgunk, ha ki akarjuk választani a legjobbját, azt, amivel a legnagyobb hatást gyakorolta, és amivel méltóképpen megemlékezhetünk róla. Az ő magnum opusa egyértelműen a második rendezése, a híres-hírhedt A texasi láncfűrészes mészárlás.

A cím senkit ne tévesszen meg, nem egy női nézőpontú Macbeth-adaptációról van szó: William Oldroyd első nagyjátékfilmjében Nikolaj Leskov Kisvárosi Lady Machbeth című kisregényét vitte vászonra. A címválasztás a könyv szerzőjétől minden bizonnyal tudatos volt. Látszólag semmi köze Shakespeare művéhez, a középpontba állított női karakter viszont ugyanolyan számító akárcsak a „valódi” Lady Macbeth.

Az It Comes at Night előzetesét látva mind a szakma, mind a közönség egyből az év horrorjaként kezdte el emlegetni a filmet. És ebbe a halmazba én is beletartoztam. Elképesztő feszültséget és hangulatot sugárzott magából. Elvárásaim pedig akkor szöktek az egekbe, amikor megláttam, hogy ugyanaz a Trey Edward Shults rendezi, aki pár évvel ezelőtt a Krisha című remekművet is. Joel Edgerton pedig szimplán az egyik kedvenc színészem, szóval úgy gondoltam sok baj nem lehet. És, ha nem is olyan lett, mint előzetesen vártam, az It Comes at Night így is nagyszerűre sikeredett.

A nevem Seal. Barry Seal.

Tom Cruise nem vádolható meg azzal, hogy nem tudja, hogyan kell élni. Évről-évre egyre több filmet forgat, és nem ragad le egy zsánernél, teszem azt a Mission Impossible akciózásoknál (bár ennek a szériának se fordított hátat), hanem mindig újabb és újabb szerepkörben próbálja ki magát. Az egyik ékes példája ennek a legújabb Múmia, amely finoman fogalmazva se az lett, mint aminek lennie kellett volna. Szörny Univerzum építés ide vagy oda, a bukta elkerülhetetlen volt és kérdésessé tette a további, már előre bejelentett szörny filmek értelmét. Ám alig múltak el eme film okozta negatív hullámok, Cruise egy újabb produktummal jelentkezik, amit az a Doug Liman rendezett, akivel már A Holnap Határa filmben is együtt dolgozott. Az előzetesek egy könnyed, amolyan Wall Street Farkasa felfogású filmet ígértek, így minden adva volt ahhoz, hogy ezúttal a siker szót lehessen odabiggyeszteni Cruise neve mellé a bukás helyett.