Megérkezett az első poszter az új Amerikai kapitány filmhez, melyet a 2014-es évben fognak bemutatni. Véleményem szerint a poszter eléggé ütősre sikeredett, és remélhetőleg a film is az lesz. 

Taken 3? Nem, ez a Non-Stop...

A harcművész, a telefonszerelő, és a 90-es évek egyik nagyágyúja. Wesley Snipes már gyerekkorában eldöntötte, hogy a kamerák előtt szeretne szerepelni, és szerencsére semmi sem tántorította el ettől az álmától. Ő volt az egyike azon színészeknek, akik a 90-es évek jelképévé váltak, és megjelenésükkel, harcművészetükkel, és néhol humoros beszédükkel leszállították nekünk a legjobb és leglazább akciófilmeket. A VHS korszak egyik királyáról beszélünk, aki bár nem alkotott filmtörténeti remekműveket, de több filmje is olyan státuszban szerepel, ami mondhatni kötelezővé teszi a megtekintésüket.

Snipes a filmes karrierjét 1986-ban kezdte a Vadmacskák című filmben, majd a következő években több kisebb szerepet is elvállat. Az első igazi áttörést Spike Lee rendezővel érte el, akinek hála elindult felfelé a karrierje. 1992-ben már le is tette a névjegyét az akciósztárok között, és talán ez az év volt az, amikor ténylegesen berobbant a köztudatban, immáron akciósztárként.

Következzen tehát az 5 legjobb Wesley Snipes film.

Bármennyire is bírom Wesley Snipest a filmográfiája elég hiányos számomra, így a főbb filmjeit megpróbálom bepótolni tőle a közeljövőben. Az 57-es utas is ebbe a kategóriába tartozik, és a film végeztével azt tudom csak mondani, hogy remek film, a maga kategóriájában. Snipes ekkor még a hús vér emberek ellen harcolt, majd ezek után tért rá a vámpírvadászatra.

Charles Rane-t a világ egyik legveszélyesebb bűnözőjét elkapta az FBI. Úgy gondolták, hogy a rab szállítását egy utasszállító repülőgépen bonyolítják le, ám az amatőr ügynökök hamar a kiiktatottak státuszába kerültek, így Rane átvette az uralmat a gép felett. Az öröm az ürömben, hogy éppen a gépen utazik John Cutter az antiterrorista szakértő, aki megpróbálja visszaszerezni a gépet…

Mit lehet szeretni az efféle akciófilmekben? Egyszerű a válasz, az egyszerűséget. Adott egy átlagos, jó és rossz közötti harcon alapuló történet, melyhez hozzácsaptak egy akciósztárt, aki a megjelenésével is elvitte a hátán a filmet. Snipes nagyszerűen hozta azt, ami elvárható egy ilyen filmben. Tökös volt, jól bunyózott (sőt látványosan), és az egysoros beszólások sem álltak távol tőle. Emellett az okos, valamint fekete humorral megáldott főgonosz sem maradhatott el, aki nagyszerű ellenfele volt Snipesnak.

Rövid összefoglalva minden adott volt a jó szórakozáshoz, mert a játékidő rövid volt és pörgős. No, persze emellett végtelenül kiszámítható is, ami ezeknél a B akciófilmeknél megszokottá vált az idők során, így nem is volt elvárt, hogy óriási fordulatokkal tarkítsák a játékidőt. Aki meglepetéseket, váratlan fordulatokat vár, az ne ezt a filmet tegye be a lejátszóba, mert csalódni fog. Itt az egyszerűségről szól minden, és a főhős kalandjáról.

Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy a kategóriájában vannak nála jobb filmek is, de Snipes így is megmutatta, hogy bátran lehet a Stallone, Arnie, JCVD stb. akciósztárok közé sorolni, mert bizony van olyan tökös, és kemény, mint az említettek. Az 57-es utas című film nem váltja meg a világot, de bármikor neki lehet ülni. 6,5/10

Woody Harrelson és Wesley Snipes a 90-es évek egyik legnagyobb párosát alkották. Karrierjük során háromszor szerepeltek egy filmben, és ebből kétszer nagyot is szólt a végeredmény. Az első alkalom 1986-ban volt a Vadmacskák című filmben, és mondhatni ez a film indította el a filmes karrierjüket is. (Woodynak ugyan volt már előtte 1 filmje, de ott nem igen jutott szóhoz). A második a Zsákolj, ha tudsz, míg a harmadik a Pénzvonat című akció film volt.

Sidney és Billy a kosárpályán ismerkednek meg. Az elején megy a szurkálódás, de amint beindul a játék és Billy lejátssza a pályáról Sidneyt, a két fiú összeáll, hogy egy csapatot alkossanak. Úgy gondolják, hogy együtt levernek mindenkit a grundról és sok-sok pénzt gyűjtenek majd. Jól is megy minden, mindaddig, amíg ki nem derül, hogy Billy nyomában ott vannak a gengszterek és be szeretnék hajtani rajta a pénzüket…

Ron Shelton az amerikai társadalom azon rétegét célozta meg, akik napról-napra élnek és kénytelenek kockáztatni, mert különben könnyen az utcára kerülhetnek. A két főszereplő is éppen ezt az utat követi, és a megtakarított néhány dollárjukat dobják fel annak érdekében, hogy néhány kosár után megduplázzák vagy megtriplázzák. A szerencse ugyebár forgandó és sosem lehet tudni, hogy mikor jön el az a pont, ahol ki kéne szállni.

A Zsákolj, ha tudsz a kőkemény dráma helyett a humort tette előtérbe, ami azért nem gond, mert megtalálták azt a köztes állapotot, ahol a film nem esik túlzásokba, hanem tökéletesen egyensúlyozik. Érezhető a komoly téma, ugyanakkor nem veszik el az életkedvünket. Szórakozunk, és nevetünk, hála a nagyszerű duónak.  

Ebben a filmben tényleg az a jó, hogy végtelenül laza, és könnyed. Igazi VHS korszakos alkotás, amit az emberek örömmel kölcsönöztek ki anno a tékákból, és rongyosra néztek. Nem lehet utálni, mert minden elemében szórakoztató. De ismétlem, ennek ellenére Shelton végig érezteti, hogy ezeknek az embereknek a sorsa sanyarú, hiába nevetnek.

Woody és Wesley remélhetőleg a jövőben még összeállnak majd, hogy ismét megmutassák miért is voltak ők a 90-es évek fenegyerekei. Nagyszerű párost alkottak, és ezt a filmet mindenkinek ajánlom. 7,5/10

Ric Roman Waugh nem pepecsel az Elítélt című filmben, hanem már az első percekben olyan cselekménysorozatot tár elénk, ami kérdéseket vet fel bennünk. Vajon tudnánk-e megfontoltan cselekedni egy betörő ellen? Vajon eszünkbe jutna, hogy ha rosszul cselekszünk, akkor még akár mi is húzhatjuk a rövidebbet? Nehéz kérdés, de az Elítélt választ ad arra, hogy mi történik akkor, ha mi is hibázunk.

Wade Porter élete gyökeresen megváltozik, amikor az éjszaka közepén betör hozzájuk egy férfi. Porter, mint szerető családapa egyből a család védelmét helyezi előtérbe, így mindent elkövet, hogy senkinek ne essen baja a családban. Egy szerencsétlen baleset miatt azonban túlmegy egy bizonyos határon, és megöli a betörőt. Porter ezek után kénytelen 3 évre börtönbe vonulni, ahol még nagyobb veszély leselkedik rá…

Még néhány éve bukkantam rá erre a filmre, de odáig soha nem jutottam el, hogy meglessem. Ám ami késik, az nem múlik, és még jól is szórakoztam. Az első dolog, ami megfogott anno a filmben, az Val Kilmer szerepeltetése. Ugyebár az ő karrierje sajnos mára már eléggé megfeneklett, de azért még mindig jól cseng a neve, és meglátva a kinézetét, egyből érdekelni kezdett, hogy mégis mit nyújt majd a filmben. Nem csalódtam benne, mert üde színfoltja volt a filmnek, bár azért olyan sokat nem szerepelt. A jól teljesítő személy az Elítélt esetében egy bizonyos Stephen Dorff volt, aki semmilyen módon nem említhető A kategóriás színésznek, de itt meglepően jól teljesített. No, persze a gyengébb képességű színészek esetében könnyebb észrevenni, ha jól játszanak, mint egy jónál, hiszen nem várjuk el tőlük, így meglepetésként ér minket.

Waugh úgy érezte, hogy a filmben a drámaiságot nem lassú körítéssel kell éreztetnie, hanem jól bevált hatásvadász eszközökkel. Ez sikerült is neki, és jól illett a pörgős, akciódús körítéshez. A rövid és gyors felvezetés után nem tökölt a karakterdrámákkal, hanem rátért a börtönélet, ahol kaptunk mindenből egy jókora adaggal, néhol talán már talán túlzásba is vitték. Akadtak becsicskult egyének, voltak a nagy tekintéllyel bíró ászok, és persze előfordultak a beképzelt, hatalommániás smasszerek is. Ezen karakterek megjelenését, cselekedeteit jól rakosgatta egymás mellé a rendező, így a film, végig jól muzsikált, és egyáltalán nem ült le a játékidő alatt, ami nagy pozitívumnak mondható.

Az Elítélt tipikusan olyan film, amit nem lehet utálni, viszont soha nem lesz a kedvencünk. Nincs benne akkora plusz, hogy a legjobb filmek listájára felírjuk, de mégse szólunk egy rossz szót se rá. Ric Roman Waugh jó munkát végzett és egy ügyesen összerakott börtönfilmet adott nekünk a 2008-as esztendőben. 7/10

Zack Snyder és Bruce Timm a legendás szuperhős 75. évfordulója alkalmából közösen készítettek egy nagyszerű kisfilmet, mely Superman fejlődését mutatja be. A zenei aláfestésért köszönet a John Williams és Hans Zimmer duónak.

Steve Jobs (1955-2011) az Apple cég alapítója, és a számítástechnika egyik úttörője, valamint az, aki az alma szónak új értelmet adott. Egy igazi zseniről beszélhetünk, aki mindent felhagyott azért, hogy létrehozzon valami újat, valami nagyszerűt. Ehhez természetesen sok akadályt kellett leküzdenie, és nagy áldozatokat kellett hoznia, de célba ért. Igaz, nem a legszebb úton, de talán így volt ez megírva.

Joshua Michael Stern a jOBS című film segítségével a számítógépzseni korai éveit, illetve az Apple cég alapítását szerette volna bemutatni. A kérdés már csak az, hogy hogyan? A válasz egyszerű. Rosszul.

A jOBS a lehető legtöbb olyan hibát tartalmazza, ami benne lehet egy életrajzi filmben. Adott a játékidő hosszúsága, mely jelen esetben bő két óra. Ez rendben is van, csak a rendező nem volt képes felmérni a lehetőségeit. Ott rontotta el, hogy túl sokat akar bemutatni, és ahhoz bizony a két óra édes kevés volt. Nem érzett rá arra, hogy mik a fontosak és mik a kevésbé értékes dolgok a történetben, épp ezért a végeredmény egy összeszedetlen katyvasz lett.

Nem fektetett elég hangsúlyt a főszereplőre, és arra, hogy mégis milyen volt ő. Csupán felületes képet mutatott róla Stern, és ez azért volt nagyon rossz, mert volt benne fantázia, voltak bizonyos részek, ahol elindulhatott volna valami, de végül nem lett belőle semmi. Jött egy vágás, egy új jelenet, és a kibontatlan szálat elvágták, és hagyták, hogy elvesszen. Nagy hiba volt ez, mert a főszerepet játszó Ashton Kutcher meglepően jól játszott, pedig ő aztán nem arról híres, hogy ügyes alakításokkal vonja magára a figyelmet.

A film sajnos nem követi azt az eszmét, amit az Apple és Steve Jobs vallott, ami nem más, mint az újítás. Stern megelégedett egy közepes életrajzi filmmel, amiben a bejáratott sablonokra támaszkodik. Nem akart ő nagyot alkotni, egyszerűen csak elkészítette a filmet és felmarkolta a pénzt.

Ugyanakkor voltak pozitívumok is, amikről illik pár szót ejteni. A korhű ábrázolás, a zenei aláfestés hangulatossá tették a filmet. Ezek alapján – főleg a zene – nem lehet utálni a filmet, de végig ott lesz a fejünkben, hogy mindez kevés a sikerhez, és ha Jobs is így gondolkodott volna, akkor most nem beszélnénk az életrajzi filmjéről. Mindenesetre, akit csak egy kicsit is érdekel az Apple (úgyis divatcikk lett az évek során) az üljön le és nézze meg. Ami biztos, hogy egy zseniről beszélünk, és egy olyan emberről, akit nem biztos, hogy a baráti társaságunkba szeretnénk tudni. 6/10