Közelednek az ünnepek, a mindent betöltő fenyő és mézeskalács illat időszaka. Az ideje annak, hogy együtt legyen a család, jókat beszélgessünk, és hogy ajándékokkal kedveskedjünk egymásnak. Betegre tömhessük magunkat jobbnál jobb karácsonyi ételekkel, hogy aztán egy jó punccsal öblítsük le. Az ajándékvadászat időszaka, a munka után a tömött boltokban való kényelmetlen sorban állásé, hogy hozzájuthassunk valami olyan kacathoz, amit normál esetben biztos, hogy eszünkbe se jutna megvenni. A kínos összejövetelek és jópofizások időszaka olyanokkal, akiket az év többi napján a hátunk közepére sem kívánunk. A konyhában való robotolásé, pedig mindig megfogadjuk, hogy idén nem visszük túlzásba a sütés főzést. És minek is, ha a végeredményt úgysem értékeli igazán senki. A giccs, az álszentség, a pénzszórás időszaka. Valamit tenni kell, hogy az ünnep visszanyerje eredeti ragyogását, és ezen csak egyvalaki segíthet: a Krampusz.

Kis túlzással hiába volna minden, ha John Williams zsenialitását nem csempészi bele George Lucas a messzi-messzi galaxisba, ugyanis a Star Wars univerzum sava-borsát nem a legnagyobb poénok, nem a sithek vagy a jedik adták a mozivásznon, hanem a felcsendülő dallamok, amik teljes egésszé formálták az űroperát. Így tehát azt nem állítom, hogy pofonegyszerű dolgunk van, amikor ki kell választani a legjobb zenéket, de annyi biztos, hogy bármire tesszük a voksunkat, azzal nem igen lehet mellélőni. No, de azért tegyük egy próbát vele és szedjük össze a 10 legjobbat!

Íme... (katt a képekre vagy a címekre)

Egészen elképesztő, hogy mekkora rajongás övezi az exploitation mozikat, holott kritikailag messze vannak minden olyan alkotástól, amik minőséget képviselnek. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy itt a képzelet mindig is utat tört magának, épp ezért olyan végeredmények születtek a legtöbb esetben, amit, ha nem is imádunk, de illik elismerni valamilyen szinten. Ugyanis a kreativitás a csúcson van, a zsánert kedvelők számára pedig rengeteg olyan perc van a játékidőben, ami szórakoztató, legyen itt szó szexről, vérről vagy brutális akcióorgiáról.

A Pixarnak számomra mindig is két komoly erénye volt: a kreativitás, illetve, hogy náluk a “mese kicsiknek és nagyoknak” nem (csak) a marketingesek kedvenc reklámszlogenje, hanem az animátorok egyik legfőbb elve. Ez a két alappillér szinte valamennyi alkotásuknak remek vázat képez, amik ezáltal a gyerekeknek szerethető, a kísérőiknek meg tartalmas másfél-két órával kecsegtetnek. Sajnos kivétel ez alól a Dínó tesó, amihez mintha már nem maradt volna sok abból az őket jellemző csodából, amiből készült többek között az Agymanók…

Létezik egy Tarantino előtt ­– Tömegfilm a nyolcvanas években című könyv, melynek már a címe is jelzi, hogy a rendező színre lépésével új időszámítás vette kezdetét az amerikai filmgyártásban. Quentin Tarantino a Coen tesókkal együtt valahol a művész- és a tömegfilm között lavíroz (midcult), hiszen túlzás lenne azt állítani, hogy a Kutyaszorítóban egy gengszterfilm (mely műfaji meghatározás a populáris filmek sajátja), de ugyancsak túlzó kijelentés művészfilmmel illetni ezt az 1992-es alkotást.

Öt évvel az első Köpök a sírodra remake után visszatért Sarah Butler, hogy egy majdhogynem vállalhatatlan film keretein belül mutassa be nekünk megtorló énjét, amit már ugyan láttunk a 2010-es esztendőben, de a „sorozat” készítői úgy gondolták, hogy a széria megérdemel egy újabb szar filmet… így tehát idén elkészült a Köpök a sírodra 3.

Magyarországon az átlagember valószínűleg keveset tud erről a vallásról, leginkább csak azt, hogy Tom Cruise és John Travolta is a híve. Ezt az információs űrt igyekszik kitölteni a Magyarhangya, akiknek köszönhetően hazánkban is bemutatásra kerül Alex Gibney dokumentumfilmje, mely Lawrence Wright szcientológiai egyházról szóló könyvéből készült és eredeti dokumentumok, archív felvételek segítségével bemutatja annak történetét a kezdetektől, L. Ron Hubbard tevékenységén át hollywoodi térhódításáig és azon túl.