Elkerülhetetlenül közeleg a Csillagok háborúja: Az ébredő erő magyarországi bemutatója, ma éppen az utolsó vasárnapot írjuk a jeles esemény előtt. Mindenhol rohamosztagosok, jedik és wookieek, halálcsillagok, lépegetők és X-szárnyúak vesznek körül minket. Aki ezt nem bírja, az jobban teszi, ha még pár napig csukott szemmel közlekedik, a többiek meg jobb, ha velünk együtt felveszik az események fonalát, mely mai írásunk tárgyával, A Jedi visszatérrel ér véget.

Egy osztatlan kritikai és közönségsiker után általában az a nagy kérdés a folytatással kapcsolatban: hozza-e az első szintjét? Nos, A Birodalom visszavág nemhogy hozta, meg is ugrotta az Egy új remény által igencsak magasra tett lécet. Látványban, történetben, de még zenében is képes volt újat mutatni, így pedig nem kérdéses, hogy a Star Wars-széria (azóta is) legjobb epizódjáról van szó.

A film, amivel George Lucas megalkotta minden idők legnagyszerűbb filmes univerzumát. A mozi, melynek megjelenésekor 1977-ben még senki nem gondolta, hogy szereplői, kellékei, mondatai évtizedekkel később az emberi popkultúra kitörölhetetlen, halhatatlan részeivé válnak. Egy hét van hátra a Csillagok háborúja hetedik részének bemutatójáig, ennek okán felelevenítjük a korábbi részeket, ezúttal az új film közvetlen előzményeinek kezdete, Luke Skywalker megmérettetésének első lépése, az Egy új remény kerül terítékre.

Elcseszett egy helyzet az, amikor már kétszer is legszívesebben porig égették volna rajongók milliói a házad, de nincs mit tenni, még hátra van egy rész. Persze nem sajnálom én Lucast, elvégre a negatív kritikák ellenére mégis csak több száz millió dolláros “bukásokon” volt túl, de talán éppen ez a fajta utálatcunami kellett ahhoz, hogy A sith-ek bosszúja megközelíthesse a régi filmek minőségét.

A rész, amikor Anakin elindul a lejtőn...

1999. A filmművészet történelmének egyik legjobb éve, amikor a mozikban volt A bennfentes, az Amerikai Szépség, a Halálsoron, a Harcosok klubja, a Hatodik érzék, a Mátrix és számos másik remekmű. Mégsem velük volt tele a sajtó, nem is ezen filmek ajándéktárgyait adták el tonna számra, de nem is lehetett ez másként abban az évben, amikor minden idők legsikeresebb filmes sci-fi eposzának új epizódja is terítéken volt…

Mikor kapja már meg?! Hát már legalább hármat kiérdemelt! Vagy nem. Inkább nem. Mielőtt még mindenki nekem ugrana: DiCaprio egy zseni. Az. Ez számomra sem kétséges, ám jelen írásommal még így, az Oscar-szezon előtt arra szeretnék kitérni (valamint részint vitaindítónak szánom), hogy korunk egyik (vagy a) legkedveltebb színészóriása és az Akadémia viszonya közel sem olyan szélsőséges, mint ahogyan azt minden jelölése után mémek/posztok ezreivel próbálják beállítani. Megpróbálom összegezni azon gondolataimat, amik az elmúlt néhány évben fogalmazódtak meg bennem a téma kapcsán, illetve nyilván nem maradhat ki az sem, mennyire értelmetlennek tartom magát a kérdést. Hangsúlyoznám: írásommal nem áll szándékomban megsérteni senkit, pusztán a saját érveimet szeretném felsorakoztatni, amiben alighanem a blog többi írója sem feltétlenül ért egyet, de pont ez a(z egyik) célom, hogy beszélgessünk róla. Ha utóbbi esetleg nem sikerül, akkor legalább stílszerűen elmondhatom, hogy a vitánk elmaradt, mint Leo Oscar-beszéde…

Ron Howard a versenyautózás után hajóra szállt és szembe kormányozta filmjét Hollywood feminizmus-áradatával. Ötletét nagyon díjazom! A tenger szívében egy igazi, tesztoszterontól és bálnavértől bűzlő tengeri kalandnak indul, de amikor magamban már elkönyveltem volna az év legkellemesebb meglepetésének, akkor a film átment egy súlytalan, rétestésztányira szétnyújtott túlélő drámába…