Steven Spielberg hosszú évek óta a zsenijéhez méltatlan biztonsági játékot játszik. A formabontó koncepciókat már több, mint egy évtizede teljesen hanyagolva rendre az Akadémia kegyeiért küzd. Noha valamilyen szinten érthető, hogy a járt utat taposva igyekszik minél több szobrocskát begyűjteni, azért tőle mégis csak joggal vár többet az ember. Szerencsére az elkövetkezendő projektjeivel visszatérhet az őt megillető helyre, valamint még ha az idei alkotása is alapvetően “csak” egy életrajzi film, azért már a Kémek hídjával is jelzi: még mindig a legjobbak közé sorolandó.

Sokakhoz hasonlóan jómagam sem tudok túlzottan objektívan beszélni a Star Wars-ról, hiszen a régi trilógia volt az első három VHS-kazetta, amelyet megtekinthettem. Noha az elején még kicsit kapkodtam a fejem az események láttán, miután sikerült elkapnom a fonalat, onnantól már igazi csodának lehettem szem- és fültanúja. Ezt a csodát szerettem volna megtapasztalni a moziban is, de hiába ülhettem végig az új trilógia (az utolsó bekezdésben majd a Disney-re is kitérek) epizódjait, egyik sem volt olyan, mint a régiek. Márpedig ha valaki, akkor én tényleg nem vagyok a régebbi alkotások híve. Ugyanakkor igazán rossznak egyiket sem neveztem volna - talán csak a komplett széria mélypontját jelentő második részt -, ennek pedig legfőbb oka véleményem szerint, hogy alapvetően jó elvek mentén építkeztek, viszont a sok fajsúlyos hiba rontott az összképen. Jelen írásomban (spoilerek segítségével) megpróbálom a tőlem telhető legobjektívabban 5-5 pontba foglalni, melyek voltak az előzmény trilógia legfőbb erősségei és gyengeségei.

Pozitívumok

5. A jedi és sith mítosz elmélyítése

„Ponyva: 1 - Lenből, kenderből szőtt erős, durva vászon. 2 – Olcsó eszközökkel hatásra törekvő, selejtes értékű prózai mű.”

…amiből végül Quentin Tarantino megalkotta élete főművét, valamint minden idők egyik legjobb filmjét, a Ponyvaregényt. Noha a filmet tényleg lehetne úgy jellemezni, hogy erős, durva, olcsó és hatásra törekvő, ám a végeredmény messze nem selejtes, hanem inkább már prémium minőségűnek nevezhető műremek. A Ponyvaregény ugyanis nem egy, nem két toplista élmezőnyében kap/kapott helyett az elmúlt bő 20 évben, így nem csak, hogy szuperlatívuszokban lehet, illetve kell róla beszélni, de emellett iszonyú nehéz is írni róla, hiszen pont a tökéletessége miatt ad fel egy igencsak kemény leckét az írónak.

A helyszín egy bolgár kisváros, itt él Nadezhda (Margita Gosheva) tanítónő. Egyik nap az osztályában az egyik gyereknek ellopják a pénztárcáját. Ez nem hagyja nyugodni, így nyomozásba kezd, megszállottként akarja kideríteni, hogy ki a tettes. Eközben a magánélete sem alakul túl jól: férje nem fizette rendesen a házuk törlesztő részleteit, így a családnak három napja van az adósság rendezésére, különben elárverezik otthonukat. Mivel nem számíthat a férje segítségére, Nade a kezébe veszi a dolgot, és megpróbálja megmenteni a menthetetlent.

Nem tudom, hogy pontosan mit várhat az ember, ha a giallo mestere, Dario Argento (Sóhajok, Mélyvörös, Phenomena) és a Golden Globe-díjas Rutger Hauer (Szárnyas fejvadász, Az országút fantomja) összeáll egy Drakula-filmre, de a végeredmény bizonyosan nem az lett, ami lehetett volna pár évtizeddel ezelőtt. Bár talán már akkor is a “filmes pokol” legmélyebb bugyraiba száműztem volna ezt a jókora fekáliát…

 A rajzolt poszter ötlete még jó is, megidézi a régi horrorokat, de ezek a vámpírok...

Javában itt az ősz. Bár a szeptember közepéig tartó kánikulában azt hittük, talán sose jön el, most már az ablakon kinézve is egyértelműen láthatóak az évszakra jellemző színek, legyenek azok a Nap által megvilágított lehulló falevelek, vagy a ködös, nyirkos reggelek. Ilyenkor az ember általában a hangulatának megfelelő (melyet a kinti körülmények is meghatároznak) nézni-, olvasni-, vagy hallgatnivalót keres. Személy szerint ilyenkor veszem elő a grunge legjobbjai közül a Nirvanát (most is az szól, csak mondom) és a Pearl Jamet, de filmes blog lévén maradjunk a néznivalóknál. Lényeg a lényeg, ebben a négyrészes cikksorozatban írótársaimmal az adott évszak hangulatát és világát leginkább visszaadó filmeket mutatunk be. Szám szerint ötöt.

Bugity

A napokban jelent meg, egyelőre csak konzolra, az Assassin's Creed széria legújabb része a Syndicate, mely az előzetes pontszámok alapján elég vegyes összképet fest. Vannak, akik imádják, vannak, akik utálják, kb. 50-50%-ban megosztva. Na, ezek alapján döntse el valaki, hogy megéri-e rá beruházni, főleg a tavalyi rész után, ami több szempontból is csalódást keltő lett. De kezdjük az elején.

Általában egy játék cikk közepe felé szoktam kitérni a játékmechanikai dolgokra, de ezt most egyszerűen nem tudom eltolni odáig. Mindenki tudja miről van szó, az Unity botrányos portjáról. Ahogy hallottam, a konzolos verziók se sikerültek tökéletesre, de amit a PC-s tábor kapott, az felháborító. Értem én, hogy generációváltás volt, és ez lett az első újgenerációs Assassin’s Creed rész de, hogy a nemtörődömség ordított az egészről, az nem kicsit a pofátlanság határát súrolta. Nemcsak a közép kategóriás, de még a full extrás gépeken se futott normálisan, mi az hogy…játszhatóan. Már a játék legelső küldetésénél, alig pár perccel azután, hogy megkaptuk a karakterünk felett az irányítást, jött egy textúrába zuhanás, amit konkrétan csak a sokadik újratöltés után lehetett kikerülni. Nem probléma, egy Day One patchel javították a bibit. Csak kár, hogy az összes többi hibát nem. Ahogy egy nagyobb területre értünk, ahol tömeg volt, a játék be-be akadt, de olyan szinten, hogy a karakter futás közben egyszer csak gondolt egyet és 180 fokos fordulatot vett, és már az ellenkező irányba rohant. Mondanom se kell, hogy a menekülős részeknél ez milyen jól tudott jönni. Ám ez még a kisebbik rossz, ugyanis ahogy megmásztunk egy magas épületet – akár kívülről, akár belülről – lezuhant az FPS, és a játék átment diavetítésbe. Tekintve, hogy mind a fő, mind a mellékküldetések nagy %-nál szükség volt az épületek megmászására, kimondottan idegesítővé és frusztrálóvá tudott válni ez a dolog. Ám ehhez csatlakoztak még olyan finomságok, hogy a játék bizonyos területeken egyszer csak kifagyott, minden hibajelzés nélkül, ráadásul random módon, hol a küldetés előtt, hol a közepén, jó pár perccel a chekpoint save után. Egy szó mint száz, a játék közel játszhatatlan állapotban volt PC-n. Én személy szerint 3 hónappal a megjelenés után, a február közepén kiadott – asszem negyedik – frissítés után tudtam csak belevágni rendesen a kalandba, mert addig csak az Ubisoftos srácok anyukájával álltam „közeli viszonyban.”

De nyeltem egy nagyot, mert alapjáraton imádom a szériát, és amit láttam belőle az elején, az elégedettséggel töltött el.

Az első vetítések és előzetesek óta csak nőttön-nőtt a Fekete Mise körüli várakozás izgalma, az értékelhetetlen bohóckodásokat maga mögött hagyó Johnny Depp Oscar-esélyes visszatéréseként hivatkoztak a filmre nem kevés médiumban. Bár kétlem, hogy Depp alakítása, vagy maga a film túlzottan felkeltené az Akadémia érdeklődését, de ahogy a színészt, úgy minket is a legkevésbé kell, hogy mindez érdekeljen, ha egyszer egy ilyen klassz moziban nézhetjük az ismét komolyan vehető sztárt.