Szomorú eset

A zaklatás mindig is súlyos probléma volt, és mindig is nehezére esett beszélni róla az embereknek. Az elmúlt években azonban egyre többen adnak hangot a múltbéli sérelmeiknek, ezzel nem egy botrányt kirobbantva, ami bizony néha bálványok ledöntésével járnak. Ehhez hasonló eset történt meg a Fox New hírcsatorna berkein belül, ahol a csatorna egykori vezetője, Roger Alies (John Lithgow) a hölgy alkalmazottakkal szemben több ízben is követelt olyan dolgokat, amik túlmennek a jóízlés határán. Gretchen Carlson (Nicole Kidman), az egykoron nagy jövő elé néző műsorvezető nő ennek áldozataként lefokozást kellett megéljen a csatorna berkein belül, ám pár év elteltével úgy döntött, ideje lerombolni Alies bálványát, ezért beperelte szexuális zaklatásért. Tudta, hogy ez nem lesz könnyű menet tekintve, hogy Alies nem csak a csatornán belül bír nagy szaktekintéllyel, de Carlson meg van győződve róla, hogyha ő kinyitja a száját, előbb vagy utóbb támogatni fogják női társai.

Az emberiséget régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy vajon képes-e önálló életet létrehozni, ami tőlünk független entitásként létezik a világban és saját döntései vannak (A.I). Az egyik legismertebb ilyen teremtmény minden bizonnyal Frankenstein szörnye, A filmtörténelemben is számos, rossz vagy jó mesterséges intelligenciát találunk, elég csak (persze kizárólag a teljesség igénye nélkül) megemlítenünk HAL-t a 2001: Űrodüsszeiából; R2D2-t, C-3PO-t vagy a biztonsági droid K-2SO-t a Star Wars univerzumból és nem utolsó sorban a Csillagok között hűséges TARS robotját (aki nem kicsit emlékeztet HAL-ra).

A mérnökök, programozók már elértek arra a szintre, hogy robotokat építsenek, akik meg tudnak tenni néhány mozdulatot, esetleg beszélgetnek az emberrel. Ugyanakkor a robotika történelme sokkal messzebbre vezet vissza, mint azt mi elsőre gondolnánk. Akit esetleg érdekel a téma, itt olvashat néhány érdekességet.

Azonban olyanok is akadnak, akiket hidegen a hagy a technika ilyen mérvű fejlődése és esetleg még a számítógép bekapcsolásával is meggyűlik a bajuk. Rájuk gondolva álljon itt Kern András egyik örökbecsű dalának rövid részlete, ami után bele is csapunk a lecsóba…pardon, a digitális világ bugyraiba.

“Én nem klikkelek, ott lenni szeretek
Én nem használok egereket!
És ha kérdezed, hogy mi az internet
Hát Isten bizony így felelek:

Valami hu pont kukac hu
Dupla vé hu és megint hu” (Kern András – Pont kukac hu)

Who you gonna call?

Ha van olyan rendező a világon, akinek a stílusát kb. fél perc alatt...sőt, nem is kell fél perc, elég két vágás és felismered, akkor az Michael Bay. Így van ez most is. Ha az első nagyjából 4-5 perces zenei felvezetés alapján még nem is hiszed el, hogy ő az, elfogadom. De amikor a színészek behuppannak a verdába, hogy belekezdjenek egy eszement autós üldözésbe, nos...ha akarnád, se tudnád letagadni, hogy egy Michael Bay filmet nézel éppen. Amit az első 20 percben látunk ugyan is, annak minden képkockája, vágása, operatőri munkája, képi világa, zeneválasztása, színészvezetése, a tipikus jelző mintapéldánya. Csak ez a nyitó jelenet annyiba került, mint egy átlag dráma vagy egy indie film teljes költségvetése, és ez meg is látszik rajta. A tempó, a robbanások, a vér, a perverz humor...szóval a filmnek nincsen olyan eleme, ami visszafogná magát és ne nyomná fullba, azt a bizonyos kreténséget. Hogy ez mennyire bevált recept? Is-is.

Nem feltétlenül kell egész Hollywoodig elmenni ahhoz, hogy kész horrorként éljük meg a Facebookot vagy bármelyik másik közösség oldalt, elég csak a mindennapokban keresgélni. Random kamuemberkék jelölgetnek be, vagy szimplán csak úgy gondolod, hogy nem kapsz elég likeot, esetleg belefutsz egy olyan politikai posztba, amit amúgy nem is követsz, de valamelyik ismerősödnek az ismerősének a valakije éppen háborút folytat a kommentszekcióban, hogy éppen ki a g*ci vagy mit kéne máshogy csinálni. Kész téboly, de ott van, látod… és nem tudsz mit csinálni vele. (törölni meg úgysem fogod magad)

A megjelenések számát tekintve rekordévet zárt a hazai képregénypiac ugyanis az év végére a kepregenydb.hu adatbázisa szerint 499 képregény jelent meg. Ha a különböző címeket néznénk, akkor ennél azért kisebb mennyiségről beszélhetünk, hiszen az oldal külön kiadásként kezeli a normál és a limitált-, valamint keménytáblás és puhafedeles változatokat. Márpedig idén akadt bőven olyan cím, amelynél egyszerre több változat is elérhető volt. Mindenesetre a megjelenések zömében import-képregények voltak, a magyar alkotók által készítettek száma ugyan növekedett a korábbi évekhez képest, de arányaiban véve még így is jócskán elmarad a külföldiekkel szemben. A növekvő kínálat mellett az is jó hír lehetett a kilencedik művészet hazai rajongóinak, hogy a megkezdett sorokat a kiadók továbbra is tudják folytatni, tehát az évtized elején még reális aggodalmaknak nincs nyoma, egyelőre úgy tűnik, senki sem szorul majd rá, hogy a félbehagyott sorok hátralévő részeit külföldről pótolja be. A temérdek kiváló és hiánypótló kiadás közül nem volt egyszerű válogatnom, ezért feltételként kiszabtam, hogy a már korábbi években is futó sorozatok éppen aktuális darabjai közül nem választok, ugyanakkor - tekintettel azok minőségére - nem engedhettem meg magamnak, hogy ne válogassak be újrakiadásokat is. Továbbá nem nézhettem szigorúan csak a tartalmi szempontokat, lévén a megjelenéshez hozzátartozik a kiadás minősége is, valamint akár az is, mit is jelenthet egy adott megjelenés a későbbiekben. Sajnos még így is kimaradt sok olyan kötet, amit szívesen ajánlottam volna, de talán így előtérbe kerülnek olyanok is, amelyek egyébként nem feltétlenül kapták meg a nekik járó figyelmet. A lista a végső döntésem alapján 19 tételből áll (melyekből a Sandmant már fel is fedtem az alábbi képpel), ezeket a cím szerint soroltam betűrendbe, de a poszt végén kitérek a következő évre is, lévén már akad olyan cím, amit felfedtek a kiadók.  

A titkos ügynökös sztoriknál nehéz már újat mutatni, más megközelítést nyújtani a nézőknek, hiszen ez az a műfaj, amiben szinte mindent láttunk már...erre jön egy csupaszív történet, különc megoldásokkal és főhősökkel, ìgy teljesen kikapcsolódunk a nézése közben.

Évtizedek óta tartó rajongás tölti ki a szíveket, hiszen a Star Wars egy olyan generációkon átívelő energiaforrás, amit senki nem vehet el tőlünk. Jelen vannak ugyan az ellentétes érzések, az apró kis súrlódások, de mindig is megvolt a helyes út, a közös nevező, az egyensúly, amit a Star Wars maga jelent... a nagybetűs VARÁZSLAT. 2015-ben új időszak köszöntött be, mely hol az egyik oldalt, hol a másikat erősítette, és ennek köszönhetően meginogni látszott az egyensúly, amit ebben a nagyon messzi galaxisban megélt élmények egyetemes összessége jelentett számunkra. Hogy van-e még visszaút a közös nevezőre, arra a röppályára, amit George Lucas sok évvel ezelőtt megálmodott, azt az idő majd eldönti. Egy biztos, valahányszor megindulnak majd a sárga betűk a mozivásznakon, mi ott leszünk a hátsó sorokban, hogy újra meg újra tanúi legyünk a fény és a sötétség örök küzdelmének. Nem próbálunk majd üres kibúvókat keresni, hogy miért nem lesz ez már sosem olyan, mint régen, mert ahogy egy bölcs Jedi mester mondta volt egyszer: tedd vagy ne tedd, de ne próbáld.

Nem, ez nem még egy Star Wars: Episode IX kritika, és nem egy rajongói szerelem-esszé. Nem valamelyik filmkészítő tweetjéből kattintásvadász alibi-cikket kreáló magazin délutáni töltelékposztja, nem a komment rovatban, álnéven felköhögött véres torkú pocskondia. Kifejezetten nem egy remegő ajkakkal kiszenvedett, rajongói arcról lefelé gördülő könnycsepp, hogy “régen minden jobb volt”, és nem is egy ujjal mutogató dühös replika, hogy “régen se volt jobb semmi”. Nem elemezgetünk kimerevített képkockákat, nem keresünk rejtett utalásokat, nem gyártunk Baby Yoda mémeket. Ez itt most komoly cucc. Ez itt az idei legjobb Star Wars kisfilmeket összegyűjtő posztunk, ahogy az már így december végén lenni szokott, garantáltan Disney, Abrams és Johnson mentesen. Végül pedig most se feledjétek, az erőnek lehet akár sötét vagy világos oldala, az továbbra is egyenlő a tömeg és a gyorsulás szorzatával.