Két angol katona halad meglapulva az ellenséges lövészárok felé, körülöttük szögesdrót és hetek óta sárban rothadó tetemek alkotta sűrű labirintus, amíg a szem ellát. Küldetésük egyszerű, de rendkívül veszélyes: sürgős üzenetet visznek a meghátráló német alakulatok megtámadására készülő brit zászlóaljnak, ugyanis a hírszerzés legújabb információi szerint a németek ezzel a megmozdulással csapdát állítanak, az angolok pedig épp a vesztükbe rohannak. Az akció teljesítésére szűk fél napjuk van, a tét ezerhatszáz brit katona élete. Ezzel az alaphelyzettel veszi kezdetét Sam Mendes háborús anti-imázsfilmje, mely lenyűgöző képeivel, és valószínűtlen fordulataival egyszerre romantizálja, és építi le az első világháború kegyetlen, sokszor a szürrealitás határán mozgó valóságát.

A száraz tények: 1996. július 27-én táskába rejtett csőbomba robbant az atlantai olimpiai parkban tartott rendezvényen. A detonáció előtti pillanatokra a bomba körüli veszélyzóna majdnem teljesen üres volt, köszönhetően egy ott dolgozó biztonsági őrnek, akinek feltűnt a gazdátlanul hagyott csomag, és időben riasztotta a tűzszerészeket, hogy a rendőrök evakuálhassák a bomba közvetlen környékét. A robbanás pillanatában kicsapódó repeszek még így is egy embert megöltek, további száztizenegyet megsebesítettek. A parkban található műemlékek egyike máig őrzi a tragédia fizikai lenyomatát, egy magába fúródott szöget, egyet a sok ezer közül, amit a bomba a gyomrában rejtett. De az a szög nem csak a robbantás mementója, hanem egy ártatlanul meghurcolt ember történetének egy kézzelfogható szilánkja is. A biztonsági őr, aki több száz ember életét menthette meg azzal, hogy hallgatott az ösztöneire, pár nappal a merénylet után az FBI és a média látóterébe került, mint a terrorcselekmény első számú gyanúsítottja. Richard Jewell igaz történetéből a nagy öreg rendezők egyike, Clint Eastwood rendezett egy meglepően hatásos, és egyben szórakoztató drámát.

Taika Waititi hatodik nagyjátékfilmes rendezése mindjárt hat Oscar-jelölést is kiérdemelt – de nem úgy a nézők egyöntetű rajongását. A Thor: Ragnarökkel a blockbusterek hogyanjába is beszimatoló új-zélandi filmes eleinte vonakodott is Adolf Hitler szerepétől, ám a Fox Searchlightnál (höhö, Disney-nél) csak sikerült valakinek meggyőznie őt, hogy ez a helyes lépés, ahogy végül eme filmötlet is megvalósult, hogy aztán jól meg is ossza a közönséget. Nem ezek miatt lesz emlékezetes a Jojo Nyuszi. De sok minden másért igen.

Rosszfiúk egy életre

Egészen 1995-ig kell visszamenni, ha az első Bad Boys film születésének szeretnénk utánajárni. Will Smith és Martin Lawrence még nagyon fiatalon osztották az észt, de tették mindezt olyan jól, hogy az ember még azt is hajlandó volt elfelejteni, hogy akciófilm, de főleg inkább Michael Bay révén, elég kevés akciójelenettel operált. Ám a zseniális kémia és humor elvitte a hátán a filmet. A 2003-as folytatás már jóval nagyobb falatból merített és itt bizony már a mesteri humor és kémia mellett befigyeltek a nagyszabású akciózások, amiktől egytől-egyik leesett az állunk. Az emberek sokáig szerettek volna egy harmadik részt, mert bőven volt még ebben a párosban egy epizód, valamint a színészek is benne lettek volna egy újabb menetben viszont csak nem akart összejönni az a bizonyos zöld út. Aztán idén végre megérkezett a folytatás de, hogy azt kaptuk-e, amire vágytunk? Nos…fogjuk rá.

Itt egy önálló film, ami nem része egyik filmes univerzumnak sem, nem folytatás, nem előzmény, nem spinoff, nem animációs gyerekfilm és nem valami huszadrangú horror. Sőt, nagy kegyesen a mozik is hajlandóak befűzni a vetítőikbe, és nem engedik át a lehetőséget csak úgy a Netflixnek, szóval ennek most jónak kell lennie. A Tőrbe ejtve természetesen több ennél. Az a fajta "jófilm", amire gyakorlatilag bárki, tényleg bááárki beülhet a mozikba, a szórakozás garantált, a néző meg fogja találni a számításait. Kivéve arról, hogy ki a gyilkos. Az nem lesz egyszerű menet.

Akarom a szörnyeket

A szörnyes horror sci-fi filmek kihalóban vannak. Már, ami a minőségi cuccokat illeti. A 2017-es, űrben játszódó Élet egy üdítő kivétel volt olyannyira, hogy jobb Alien film volt, mint az Alien: Covenant maga. Hasonló cipőben jár az Árok, ami nemcsak, hogy szörnyes horror sci-fi, de ráadásul egy víz alatt játszódó szörnyes horror sci-fi, ami talán még jobban megerősíti a ritkaság jelzőt. Már az előzetes magában hordozott egy kellemes para faktort és azt a hangulatot, amit az ember elvárna egy ilyen filmtől. Megkaptunk, amit vártunk? Meg hát.

Ma már egy kattintás, és szinte azonnal megkapjuk a következő órák, napok várható időjárását, ami az esetek többségében a valóságot tükrözi. Azonban ahhoz, hogy a meteorológiai előrejelzések mindenki számára elérhetőek legyenek, illetve hogy egyáltalán foglalkozzanak az időjárás változásával, sok időbe telt és rögös utat kellett bejárnia a tudománynak. 

Szomorú eset

A zaklatás mindig is súlyos probléma volt, és mindig is nehezére esett beszélni róla az embereknek. Az elmúlt években azonban egyre többen adnak hangot a múltbéli sérelmeiknek, ezzel nem egy botrányt kirobbantva, ami bizony néha bálványok ledöntésével járnak. Ehhez hasonló eset történt meg a Fox New hírcsatorna berkein belül, ahol a csatorna egykori vezetője, Roger Alies (John Lithgow) a hölgy alkalmazottakkal szemben több ízben is követelt olyan dolgokat, amik túlmennek a jóízlés határán. Gretchen Carlson (Nicole Kidman), az egykoron nagy jövő elé néző műsorvezető nő ennek áldozataként lefokozást kellett megéljen a csatorna berkein belül, ám pár év elteltével úgy döntött, ideje lerombolni Alies bálványát, ezért beperelte szexuális zaklatásért. Tudta, hogy ez nem lesz könnyű menet tekintve, hogy Alies nem csak a csatornán belül bír nagy szaktekintéllyel, de Carlson meg van győződve róla, hogyha ő kinyitja a száját, előbb vagy utóbb támogatni fogják női társai.