Aki belebotlott a temérdek promóciós anyag bármelyikébe, az aligha kerülhette el, hogy a Disney mintegy történelmi zárásként igyekezett beharangozni a Skywalker korát. Valamennyi megszólaló színész, filmes szakember, de még a takarító is egyértelműsítette, hogy ez lesz az a film, ami pontot tesz a már több, mint 40 éve elinduló eposz végére. A bökkenő mindössze annyi, hogy részint az eposz szellemi atyja, George Lucas időközben látványosan parkolópályára került, illetve a mostani trilógia az első két felvonása alapján önmaga sem igazán tudja, mi is szeretne lenni. Így pedig elég ambivalens zárásként tekinteni a Skywalker korára, hát ha még azt is figyelembe veszem, hogy aligha találhat az ember olyan személyt a Disney-nél, aki porosodni hagyna egy olyan franchise-t, aminek akvizíciója 4 milliárd dollárt kóstált.

Nem egyszerű téma

A válás semmilyen szempontból nem egy vidám dolog még akkor sem, ha békésen, normális viszonyok között történik meg mindez. Mindkét félben mély nyomokat, sebeket hagy, amik begyógyulnak ugyan, és a heget is csak az adott illető „látja”, érzékeli legbelül, de mindezek ellenére, végig vele marad. A Házassági történet ezt mutatja be a maga nyers, őszinte és bizony kegyetlen valójában. Nem kell azon izgulni, hogy főszereplőink tényleg elválnak-e, mert már az első perctől kezdve egyértelmű: igen, elfognak válni, és nem lesz a stáblista előtt 2 perccel egy nagy „nem tudok nélküled élni, hagyjuk a francba az egészet” összeborulás, így aki egy ilyesféle, cukormázas happy end-re vágyik, azt el kell szomorítsam…nem ezeket a droidokat keresi.

A magyar írók műfaji palettáján viszonylag ritkán fordulnak elő posztapokaliptikus művek, westernt még azoknál is nehezebb találni, s ezen kettő elegyét beszerezni - ráadásul light novelként - egészen biztosan lehetetlen lett volna. A jó hír, hogy már van a piacon mindhárom kritériumnak megfelelő mű, ráadásul a jobbik hír, hogy nem magyar narancsról van szó, tehát minőségét tekintve is megsüvegelendő a készítők teljesítménye. Az Eastern címet kapó, kevert műfajú alkotás ugyanis mind cselekményében, mind pedig illusztrációiban magas színvonalat képvisel és ugyan műfaján belül ugyan nem formabontó, de a hazai piacon mindenképpen üde színfolt.

Shaunék városkájában csészealj landol – természetesen idegen eredetű. Ám utasa (illetve egy ideális világban a közelgő ünnepi szezon kívánságlistájának No. 1-ja) csak beleveti magát az ismeretlenbe, hogy aztán összeismerkedjen a címszereplővel is. Hamar megtalálják a közös hangot, de ahogy annak lennie kell, mások is beleütnék csőrüket az úgynevezett invázióba – a gazda máris szolgasorba állítja juhászkutyáját, hogy valahogy meggazdagodjanak a jelenségből, de az ufóvadászok sem tétlenkednek egy pillanatig sem. Egyértelmű tehát: valahogy haza kell juttatni az égből pottyant jövevényt, még mielőtt rosszul sülnek el a dolgok.

Woody Allen mindig is megosztó személyiség volt, legyen szó azon filmjeiről, amikben még szerepelt, és azokról, amiket már csak rendezőként vállalt. Őt vagy szeretik, vagy utálják az emberek, nincs köztes állapot, nincs „elvagyok vele” kategória. Én mindig is csíptem a humorát, valamint a filmjei hangulatát, és ez utóbbi főleg azon filmjeire igaz, amikben már nem szerepelt. Igaz, hogy a legnagyobb kedvencem tőle, az Annie Hall, pont olyan, aminek ő a főszereplője, de akkor is… van valami a filmjei atmoszférájában, abban, ahogy elmeséli a történetét, ami azonnal beszippant és szimplán jól esik nézni azt a másfél órát, 100 percet, vagy akár egy még hosszabb játékidőt. Legújabb alkotása, az Egy esős nap New Yorkban, pedig ennek a tökéletes megtestesítője.

Most tél van...

Kijelenthető, hogy az elmúlt években rengeteg minőségi magyar film került a mozikba, és ami a legörvendetesebb, hogy nem csupán egy műfajon belül, hanem vígjáték, dráma, szatíra és krimi is feltűnt az éterben. Ez utóbbihoz csatlakozott most a Valan, ami a skandináv krimikre jellemző hangulattal és tempóval van megáldva, és ez nagyon jól is áll neki. Főszereplőnk Péter egy kiskorában elszenvedett tragédia miatt lett rendőr. A romániai forradalom idején, Valan városában egy iskolában lezajlott zűrzavarban húga, Juli nyomtalanul eltűnik. Péter pedig ennek hatására azt választja életcéljának, hogy a rendőrség berkein belül próbál minél több eltűnt személy nyomára bukkanni. Az egyik akció után hívást kap édesanyjától, hogy Valan városában megtalálták egy fiatal lány holtestét, akivel kapcsolatban felmerült a gyanú, hogy talán Juli az. Péter pedig a múlt okozta traumájától teljesen lesokkolódva elhatározza, hogy utána jár a dolognak, mert ennyivel tartozik Julinak, magának, az anyjának, és a belső démonainak, amik a tragédia óta nem hagyják nyugodni. 

A MeToo hazánk filmgyártását is lassanként eléri, a témával foglalkozó alkotás egy kérdéses tanár-diák kapcsolaton keresztül mutatja be, hogy mennyire kényes téma ez még mindig.

Jelen évtizedünk egyik, ha nem a legjobb autós mozijában, a Hajsza a győzelemért c. alkotásban volt egy jelenet, amikor a Daniel Brühl által kiválóan megformált Niki Lauda éppen egy Ferrarit tesztelt, majd amikor félreállt vele, akkor az előtte álló mérnöknek panaszkodott. Kritikája során kitért az autó hiányosságaira, amit a mérnök elképedt arccal hallgatott, majd meg is jegyezte a pilótának, hogy ilyet nem mondhat, elvégre egy Ferrariról van szó. Lauda cinikusan egy szimpla vállvonással zárta le a kommentjét, mondván, ami rossz, az rossz, legyen az akár a leghíresebb sportautó. Aki elnézegette volna azt a jelenetet akár másfél-két óráig is, annak Az aszfalt királyai (eredeti, témamegjelölő címén: Ford vs. Ferrari) rajt-cél győzelmet fog aratni, merthogy James Mangold legújabb, életrajzi ihletettségű rendezése arról szól, hogyan építsünk világverő sportverdát.