Tippelni sem merem, hogy pontosan mit is jelentett a GooBo kiadó számára a Dragonero c. fantasy-képregény behozatalának sikere, de annyi ugyebár bizonyos, hogy közel két év alatt már a hetedik kötetnél járnak. Illetve amelett idén belekezdtek további Bonelli-címek megjelentetésébe, amolyan antológia jelleggel, Maximum Bonelli-címen. Nos, ez utóbbi széria ötödik kötete lett Lilith, az időutazó hősnő kalandja, akinek történetét a Dragonerót is jegyző Luca Enoch nevéhez fűzhetjük. És csakúgy, mint a sárkányvérben fürösztött harcos legendájánál, az olasz képregényíró ezúttal sem okozott csalódást és egy igazán élvezetes világot épített fel.

Rob Zombie-t nem azért szeretik (szeretik egyáltalán?) a horror-rajongók, mert annyira jó rendező, hanem mert képes zseniálisan ábrázolni a kegyetlenséget. Képes mindezt megfűszerezni poénkodással, valamint képes arra, hogy a végeredményt jól nyakon öntse egy kád bűzölgő, rothadó moslékkal. Ennek eredményeképpen pedig kialakul egy olyan trashmozi, ami bőven belefér a gulity pleasure kategóriába. És igen, pont erre tökélete példa az 1000 halott háza széria első két része.

Elérkezett az év egyik leghangulatosabb, legszebb és legkülönösebb ünnepi időszaka. A temetőkben gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére, friss virágot, koszorúkat viszünk a sírokra. Az emlékezés időszaka ez, de korántsem szomorú ünnep, sőt van egy bolondos, vidám oldala is, ami békésen megfér a csendes emlékezés, tiszteletadás mellett. Ősi időkre visszanyúló ünnepkör ez, mely a mai formáját több, különböző kultúrákból származó népszokás és ünnepnap egybeolvasztásával érte el. Talán ennek a szerteágazó eredetnek is köszönhető, hogy bár hazánkban is régre visszavezethető múlttal rendelkezik, mégis sokan nincsenek pontosan tisztában az ünnep mibenlétével. Miért is gyújtunk ilyenkor gyertyát? Mi a mindenszentek és a halottak napja közti különbség, és végül is melyik mikor van? És mi a frász tulajdonképpen az a halloween, melyre a blog hasábjain immár évek óta horrorfilmes cikkekkel készülünk? Egyáltalán hogy jönnek a képbe a horrorfilmek egy ünnep kapcsán? Ebben a nálunk rendhagyónak számító cikkben igyekszem megadni a választ a fenti kérdésekre, illetve kísérletet teszek arra, hogy röviden és áttekinthetően összefoglaljam, honnan is erednek a ma is életben lévő ünnepi szokások, hagyományok.

Egyszerre gótikus, kísértetházas rémtörténet és komoly pszichológiai horror, mindez 1963-ból. Ezzel a filmmel egyetlen baj van csak, mégpedig az, hogy ha láttad, utána az összes hasonló tematikájú film eme remekmű olcsó koppintásának fog tűnni. Tulajdonképpen ez nagyjából így is van. Én legalábbis hasonlóképpen viszonyulok hozzá, mint William Friedkin klasszikusához, Az ördögűzőhöz, mely nemcsak, hogy lefektette az alapjait a démoni megszállással operáló műveknek, hanem rögtön ezek magnum opusává is vált, amit azóta sem sikerült felülmúlnia senkinek. Talán az sem véletlen, hogy Friedkinhez hasonlóan A ház hideg szíve rendezője, Robert Wise sem az a fajta direktor volt, aki elkötelezte volna magát egy adott műfaj mellett. Repertoárjában megfért egymás mellett a zenés film (West Side Story, 1961), a történelmi eseményt feldolgozó dráma, katasztrófafilm egyveleg (Hindenburg, 1975), illetve a sci-fi különböző válfajai is (Az Androméda -törzs, 1971, illetve Star Trek: A mozifilm, 1979).

A fenti kérdés fogalmazódott meg bennem először az új Terminátor mozi megtekintése után, és ezzel nagyjából el is árultam mindent róla. James Cameron produceri felügyelete ide, Tim Miller, a Deadpool rendezője oda, a Sötét végzet sajnos pontosan illeszkedik abba a sorba, amit a második rész után készült filmek alkotnak, és ami bárcsak ne létezne. De a valóságban sajnos senki sem képes kitörölni ezt a csorbát az idővonalból. A végzet sajnos valóban sötét. Már ami a Terminátor filmeket illeti.

A különc, bohókás és roppant szerethető család visszatért, hogy fityiszt mutasson az őket megváltoztatni akaróknak, azonban most élőszereplős mozifilm helyett animációs figurák formájában.

Miután a felnőtteknek szóló kőkemény bűnügyi eposzok, valamint a thriller és a komédia határán egyensúlyozó zsarufilmek műfaját az utóbbi évtizedben majdnem, hogy teljesen kitessékelték az amerikai piacról, a dél-koreai filmiparban találtak második otthonra. A műfaj klasszikusai mellett, mint az Oldboy, vagy a Memories of Murder, olyan közönségfilmeknek szánt alkotások is szórakoztatják a nemzetközi fesztiválok résztvevőit, mint a két évvel ezelőtt nálunk is tárgyalt Veteran, az Inside Men, vagy az idei Koreai Filmfesztivál keretei közt vetített The Gangster, the Cop, the Devil, ami a buddy-cop movie-k, és a bűnügyi thrillerek precízen hasított aranymetszésében született.

– Védelmezők? És kitől védjük meg őket?

– Önmaguktól…

Alan Moore Watchmenje a képregénytörténet egyik, ha nem a legmeghatározóbb darabja, a USA-ban (is) oly népszerű szuperhősös műfaj demitizáló kritikája, ami annak idején Frank Miller A Sötét Lovag visszatér címet viselő opus-ával egyetemben alapjaiban terelte új utakra a képregénypiac legnépszerűbb zsánerét. Az Őrzők története ékes példája annak, hogy milyen az, amikor az alkotók tisztában vannak egy művészeti ágban rejlő potenciállal és ennek tükrében eljárva valósítják meg elképzeléseiket. Moore prózáján az irodalmárok is nehezen találhatnak fogást, Gibbons illusztrációi is mind a mai napig hivatkozási alapként szolgálnak, míg Higgins színezése a retinát nem kímélve égeti bele olvasójának szemébe az előbbi két művész vízióját. Akkor mégis hogyan lehetne egy ilyen művet adaptálni anélkül, hogy ne csorbuljon annak művészeti értéke? Sehogy. Próbálkozók azért akadnak.