Miután a felnőtteknek szóló kőkemény bűnügyi eposzok, valamint a thriller és a komédia határán egyensúlyozó zsarufilmek műfaját az utóbbi évtizedben majdnem, hogy teljesen kitessékelték az amerikai piacról, a dél-koreai filmiparban találtak második otthonra. A műfaj klasszikusai mellett, mint az Oldboy, vagy a Memories of Murder, olyan közönségfilmeknek szánt alkotások is szórakoztatják a nemzetközi fesztiválok résztvevőit, mint a két évvel ezelőtt nálunk is tárgyalt Veteran, az Inside Men, vagy az idei Koreai Filmfesztivál keretei közt vetített The Gangster, the Cop, the Devil, ami a buddy-cop movie-k, és a bűnügyi thrillerek precízen hasított aranymetszésében született.

– Védelmezők? És kitől védjük meg őket?

– Önmaguktól…

Alan Moore Watchmenje a képregénytörténet egyik, ha nem a legmeghatározóbb darabja, a USA-ban (is) oly népszerű szuperhősös műfaj demitizáló kritikája, ami annak idején Frank Miller A Sötét Lovag visszatér címet viselő opus-ával egyetemben alapjaiban terelte új utakra a képregénypiac legnépszerűbb zsánerét. Az Őrzők története ékes példája annak, hogy milyen az, amikor az alkotók tisztában vannak egy művészeti ágban rejlő potenciállal és ennek tükrében eljárva valósítják meg elképzeléseiket. Moore prózáján az irodalmárok is nehezen találhatnak fogást, Gibbons illusztrációi is mind a mai napig hivatkozási alapként szolgálnak, míg Higgins színezése a retinát nem kímélve égeti bele olvasójának szemébe az előbbi két művész vízióját. Akkor mégis hogyan lehetne egy ilyen művet adaptálni anélkül, hogy ne csorbuljon annak művészeti értéke? Sehogy. Próbálkozók azért akadnak.

Eljött a világvége! És még csak nem is hívta senki! Most komolyan, hát mégis mióta szabad csak úgy hívatlanul betoppanni?! Nekem ne jöjjön senki azzal, hogy volt időnk bőven felkészülni, mert valami boszorkány már jó előre megjósolta, hogy így lesz, ha egyszer szinte senki sem tudhatott annak a naplónak a létezéséről. Meg egyébként is, ugyan mi alapján gondolhattuk volna, hogy éppen az ő jóslata lesz helytálló, amikor már annyian és annyiféleképpen szónokoltak a közelgő apokalipszisről, mind tévesen. Egy idő után erejét veszti az ilyen jósolósdi…

Kísért a múlt

2009-ben a Zombieland egy remek vállalkozás volt. Nem csak paródiaként működött tökéletesen, de a dráma és a komolyan vehetőség faktora is remekül muzsikált. Végig ott volt bennünk a para, a belső félelem érzete, hogy bárhol-bármikor felbukkanhat egy zombi és vége a dalnak. Paródia révén ez szerintem elég erős fegyvertény, de a stáb piszok jó munkát végzett. Mindehhez természetesen nagy segítség volt a zseniális színészi gárda - akik közül jó páran, úgy mint az azóta már Oscar díjas Emma Stone, az Oscar díjra jelölt Jesse "facebook" Eisenberg, valamint a cuki Abigail Breslin - még csak a pályájuk elején jártak. Harrelson természetesen már akkor is egy rutinos róka volt. Az ő kis csapatuk egy fantasztikus egyenlet végeredménye voltak, és bizony sokak kedvence lett ez a film a műfajon belül. Mondanom se kell, hogy az emberek évekig követelték a folytatást, ami most, 10 éve elteltével végre megérkezett. A kérdés csupán az, mennyire őszinte ez a végre?

Jöttem...

A mai, úgynevezett Z generáció nagyon sok rétegből áll. Sokan azt hinnék, hogy aki ebbe beletartozik, az mind ugyanúgy viselkedik, ugyan olyan elveket vall, ugyanabban hisz, de ez messze nem így van. Több szeletre osztható fel ez a generáció, és ennek egyik szelete a FOMO, azaz a Fear of Missing Out, ami a sodródjunk az árral életszemle megfelelője. A kimaradásból való félelem, az a félelem, hogyha nem sodródunk az árral, nem leszünk boldogok, lenéznek, kiközösítenek minket, ezért rábólintunk mindenre még akkor is, ha alapjáraton nagyon nincs hozzá kedvünk vagy esetleg nem értünk egyet azzal, ami zajlik. Ebbe az életérzésbe kapunk betekintést az első filmes Hartung Attila filmjében.

Lassacskán megérjük, hogy a szabadulószobás, fűrész klónoknak külön zsánert kell adni. (TrashHorrorLight) Az utóbbi időben ugyanis annyira megszalad velük a ló, hogy lényegében, amint kijön egy újabb film ebben a témában, már csak legyint az ember: Jé, megint egy újabb lightos horror… Vajon tényleg van ezekben ennyi, vagy csak önismétlésről szól az egész?

Kis költségvetésű sci-finek nekiülni elég rizikós dolog, ugyanis a független filmipar évről-évre megszór minket közepes, vagy annál gyengébb minőségű darabokkal, amikkel csak az időnket vesztegetjük. Rendkívül izgalmas is ugyanakkor, mert talán épp a soron következő alkotás lesz az a rejtett gyöngyszem, amit majd bennfentest játszva ajánlhatsz azon egyszerű, halandó barátaidnak, akiknek Rey és Kylo fénykard párbaja a sci-fik csúcsa. Ilyesféle gyöngyszem volt két éve a Revolt, vagy a Kill Switch, melyek szűkös büdzséjüket a szívükkel és lelkükkel igyekeztek kompenzálni. Idén A lelőhely az, ami hasonló taktikák mentén dolgozik.

Karl Urban, Rosamund Pike és Dwayne ’THE ROCK’ Johnson. 3 név, akik ott voltak az első, 2005-ös Doom játékadaptáció szereplőgárdái között és 3 név, akik ma már inkább letagadnák azt, hogy bármikor is közük volt ahhoz a feldolgozáshoz. De egye fene… mellé lehet nyúlni, olykor hibázik az ember. A világ azonban újra Doom-lázban ég, hála a legújabb játékoknak. A hardcore lövölde hullámait meglovagolva, ismét adaptálásba kezdte a fejét néhány filmkészítő, a rajongók lehető legnagyobb ”örömére”.