Ha van gyenge pontja Simon Stålenhag Elektronikus állam c. művének, akkor az a besorolhatatlansága. Egyszerűen nem tudok kisregényként hivatkozni rá, mert azzal figyelmen kívül hagynám a kiállításba illő illusztrációit, de nem nevezhetem illusztrált könyvnek sem, mert a festményeinek ereje jócskán túlmutat a szöveg képi megvalósításán, esetenként teljes hatalmat is kap a narrációhoz. Képregényként szintén nem illik nevezni, mert a szekvenciális művészet darabjainak hatásmechanizmusát csak ritkán (a képi történetmesélés oldalainál) érzékelheti az olvasó. Művészeti albumként sem állja meg teljesen a helyét, lévén a szerző munkásságáról, vagy éppen azt befolyásoló életútjáról nem derül ki semmi, helyette egy alternatív történelem fullasztó világa kerül terítékre. Hogy akkor mégis mi ez? Az egyik legfontosabb idei könyv.

Van az a végeláthatatlan hosszúságú, híres magyarokat tartalmazó képzeletbeli lista, amivel szívesen döngetjük a mellünket, mikor elő kell adni, milyen őrült nagy szerepünk volt a történelem, valamint a technológiai és kulturális fejlődés alakításában az elmúlt évszázad során. Ezen a listán – közvetlenül a C vitamin, az atombomba és az illiberális demokrácia után nem sokkal lemaradva –, ott csücsül a megkerülhetetlen amerikai filmklasszikus, a Casablanca is, ugyanis az 1942-es forgatás alatt a direktori székben a Budapesten született Michael Curtiz, magyar nevén Kertész Mihály ült. Itthonról némafilmek gyártása után szakadt az újvilágba, hogy sok-sok évvel később, gyümölcsöző karrierje befejeztével, több, mint százhetven rendezést tudhasson a magáénak. Elsősorban róla szól az épp most a mozikban futó Curtiz - A magyar, aki felforgatta Hollywoodot című dráma. Vajon az elsőfilmes Topolánszky Tamás Yvan filmje egy gyönyörű barátság kezdete, vagy csak egy újabb közepesnél kicsit jobb magyar film a sok közül? Igen, ez pont egy olyan erőltetett kérdés, amilyet a filmkritikák felvezetőjében szokás az olvasóknak szegezni, miközben a válasz a kérdés jellegéből adódóan már sejthető.

Mindenki tudja, kiről van szó

11 évvel ezelőtt lezárult egy korszak. Egy karakter korszaka, amit és akit mindenki ismer, aki csak kicsit is szereti a filmeket. Lehet, hogy nem látott egy részt sem, de ha azt mondják neki, hogy Rambo, tudja kiről van szó. Már a 2008-as epizódban is érezni lehetett, hogy Rambo öregszik. A fejében, a testében és a lelkében még mindig háború dúl, de ez dúlni is fog a halála napjáig. Próbálja persze elnyomni, próbál úgy élni, hogy ne kelljen újra felszínre hozni azt az énjét, amit mindenki ismer, és amit ő személy szerint nem kedvel, de hát tudjuk, hogy a sors bizony néha méltán érdemli ki – már bocsánat, de – a mocsadék jelzőt. Ám nagyon úgy tűnt, hogy ezúttal tényleg pont kerül mindennek a végére, és Rambo…John végre lenyugodhat, és apja házához visszatérvén békében élhet. Említettem már a sorsot? Ja igen, épp az imént.

A kimeríthetetlen világűr

Az űr, a galaxis, réges-régen is meg a jövőben is egy olyan terület volt és lesz, ami mindig is mozgatni fogja az emberek fantáziáját. Mindig is érdekelni fogja az emberiség nagy részét, milyen titkokat rejt, van-e élet rajtunk kívül, és ha igen, mihez kezdenénk, ha egyszer csak bekopogtatna az ajtón? Mi lenne, ha bizonyítékot kapnánk arra, hogy léteznek? Szemmel látható, akár kézzel fogható hiteles bizonyítékot, amiről 100%-ig kijelenthető, hogy nem szerkesztett, nem kamu, nem fake, kinek, hogy tetszik. Biztos nem tudnánk egy szimpla vállrándítással tovább inni a kávét, vagy majszolni a hamburgert, ami mint tudjuk, nélkülözhetetlen az egészséges reggelihez. Rengeteg kérdés, rengeteg lehetőség, ami túl régóta mozgatja az emberek fantáziáját, és ebbe bizony Hollywood is beletartozik. Jó pár alkotás készült ebben a témában, rengetegen választották történetük helyszínének, színterének a végtelen űrt és a rejtélyeit. Emiatt sokszor felmerül az emberben a kérdés, hogy vajon van-e még olyan történet, amit érdemes elmesélni? Véleményem szerint rengeteg, és az Ad Astra a tökéletes bizonyíték arra, hogy nem csak maga a történet, hanem az előadásmód és a mesélési stílus épp olyan fontos, sőt. Talán még fontosabb is ebben a témában.

Aki már járt Rómában, alighanem beleszerelmesedett a város egészen különleges hangulatába, ismerőseinek lelkesen méltatta káprázatos épületeit. Nem csak turistalátványosságként tökéletes, egyik kedvenc könyvem, Dan Brown Angyalok és démonok c. krimije bizonyította számomra először, hogy mennyire jól szolgálhat egy némileg misztikusabb nyomozás helyszínéül. A Maximum Bonelli képregénysorozat negyedik bemutatkozója is megerősítette bennem ezen gondolatot. Alessandro Bilotta írásának alapját elég egyértelműen megihlették Sir Arthur Conan Doyle történetei, lévén saját detektíve voltaképpen Sherlock Holmes kiköpött mása. A Prológus alcímre hallgató kötet egyéb húzásai között is akad olyan, ami szintén ismerős lehet a Doyle-életmű szerelmeseinek, de ez ne vegye el senki kedvét, mert a Mercurio Loi van annyira jól összerakott képregény, hogy túlnőjön az átirat degradáló jelzőjén.

Igen hosszú, kínkeserves vajúdás előzte meg azt, hogy Stephen King nagyszabású regényének a teljes története mozifilmes adaptációként születhessen újjá. Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy az 1990-es tévéfilm bár szerethető, de nem kevés kívánnivalót hagyott maga után. Így voltak ezzel a hollywoodi producerek is, minek folytán az AZ újabb feldolgozása a hosszú évek alatt újra és újra terítékre került, míg aztán Cary Fukunaga előállt a saját forgatókönyvével, amiben a forrásművet újragondolva, csak a gyerekkori eseményekkel foglalkozott. Egy ideig úgy tűnt, hogy sínen van a projekt, már Will Poultert is bejelentették Pennywise szerepére, ám a dolog zátonyra futott. A stúdió azonban szerencsére nem hagyta veszni a dolgot és jött a Mama című horrorral ismertté vált Andy Muschietti. A rendező bár Fukunaga szkriptjét vette alapul az első filmhez, mindenképpen le akarta forgatni a teljes történetet, a folytatás elkészülte azonban az anyagi sikertől függött. A 2017-es AZ végül igen jól teljesített a kasszáknál, ráadásul összességében a kritikai fogadtatás is pozitív volt, minek eredményeképpen Pennywise ismét a mozikban terrorizálhat minket.

Minden évben tele van a mozis kínálat tucat horrorokkal. Olyanokkal, amik nem, hogy újat, de még az ezerszer látott sablonokat sem tudják megfelelően tálalni. Van, hogy már a cím beszédes, de van, mikor már az első előzetes után azt a kérdést teszed fel magadnak; hogy már megint? Aztán persze megnézed egy gyengébb pillanatodban, majd ráeszmélsz, hogy megint kidobtál másfél órát az életedből.

Nehezen tudom elképzelni, hogy a Város a hegyenből (City On A Hill) is olyan rajongói sorozat legyen, mint amilyen például a Breaking Bad, vagy a hozzá stílusában is közelebb álló Maffiózók. A második évad már be van rendelve, így idővel megtalálhat egy szélesebb közönséget is (megjegyzem, a Breaking Bad-nél is így volt), ám ehhez nem árt némi kompromisszum az írók részéről, hiszen a történetét tekintve meglehetősen széttartó sorozat lett, amit szerencsére ellensúlyoz az egyenletes tempó és nem utolsósorban Kevin Bacon kiváló alakítása.