Woody Allen mindig is megosztó személyiség volt, legyen szó azon filmjeiről, amikben még szerepelt, és azokról, amiket már csak rendezőként vállalt. Őt vagy szeretik, vagy utálják az emberek, nincs köztes állapot, nincs „elvagyok vele” kategória. Én mindig is csíptem a humorát, valamint a filmjei hangulatát, és ez utóbbi főleg azon filmjeire igaz, amikben már nem szerepelt. Igaz, hogy a legnagyobb kedvencem tőle, az Annie Hall, pont olyan, aminek ő a főszereplője, de akkor is… van valami a filmjei atmoszférájában, abban, ahogy elmeséli a történetét, ami azonnal beszippant és szimplán jól esik nézni azt a másfél órát, 100 percet, vagy akár egy még hosszabb játékidőt. Legújabb alkotása, az Egy esős nap New Yorkban, pedig ennek a tökéletes megtestesítője.

Most tél van...

Kijelenthető, hogy az elmúlt években rengeteg minőségi magyar film került a mozikba, és ami a legörvendetesebb, hogy nem csupán egy műfajon belül, hanem vígjáték, dráma, szatíra és krimi is feltűnt az éterben. Ez utóbbihoz csatlakozott most a Valan, ami a skandináv krimikre jellemző hangulattal és tempóval van megáldva, és ez nagyon jól is áll neki. Főszereplőnk Péter egy kiskorában elszenvedett tragédia miatt lett rendőr. A romániai forradalom idején, Valan városában egy iskolában lezajlott zűrzavarban húga, Juli nyomtalanul eltűnik. Péter pedig ennek hatására azt választja életcéljának, hogy a rendőrség berkein belül próbál minél több eltűnt személy nyomára bukkanni. Az egyik akció után hívást kap édesanyjától, hogy Valan városában megtalálták egy fiatal lány holtestét, akivel kapcsolatban felmerült a gyanú, hogy talán Juli az. Péter pedig a múlt okozta traumájától teljesen lesokkolódva elhatározza, hogy utána jár a dolognak, mert ennyivel tartozik Julinak, magának, az anyjának, és a belső démonainak, amik a tragédia óta nem hagyják nyugodni. 

A MeToo hazánk filmgyártását is lassanként eléri, a témával foglalkozó alkotás egy kérdéses tanár-diák kapcsolaton keresztül mutatja be, hogy mennyire kényes téma ez még mindig.

Jelen évtizedünk egyik, ha nem a legjobb autós mozijában, a Hajsza a győzelemért c. alkotásban volt egy jelenet, amikor a Daniel Brühl által kiválóan megformált Niki Lauda éppen egy Ferrarit tesztelt, majd amikor félreállt vele, akkor az előtte álló mérnöknek panaszkodott. Kritikája során kitért az autó hiányosságaira, amit a mérnök elképedt arccal hallgatott, majd meg is jegyezte a pilótának, hogy ilyet nem mondhat, elvégre egy Ferrariról van szó. Lauda cinikusan egy szimpla vállvonással zárta le a kommentjét, mondván, ami rossz, az rossz, legyen az akár a leghíresebb sportautó. Aki elnézegette volna azt a jelenetet akár másfél-két óráig is, annak Az aszfalt királyai (eredeti, témamegjelölő címén: Ford vs. Ferrari) rajt-cél győzelmet fog aratni, merthogy James Mangold legújabb, életrajzi ihletettségű rendezése arról szól, hogyan építsünk világverő sportverdát.

Minden korszaknak megvannak a maga hősei, olyanok, akik saját testi épségükkel sem törődve, olykor az életük árán harcolnak a demokráciáért, országuk szabadságáért, társaikért. Az amerikaiak pedig előszeretettel mutatják meg hőseiket, nem csak a tetteik nagyszerűsége miatt, hanem azért is, mert a legtöbbször roppant látványos filmet és izgalmas történetet lehet kerekíteni.

2017-ben, a 47 méter mélyen című alkotással egy meglehetősen olcsó, de a lehetőségekhez mérten egy bőven nézhető cápás alkotás került a nagyérdemű elé. A pénzügyi sikert látva nem volt meglepő, hogy berendelték a folytatást, immáron nagyobb büdzsével, nagyobb téttel és Stallone nevével fémjelezve! (Trolltime: Természetesen nem Sylvesterről van szó, hanem a lányáról, Sistine-ről)

Ugyan William Shakespeare a fenti mondatot IV. Henrik szájába adja, a gondolat univerzalitását azonban jelzi, hogy fiára épp úgy igaz, mint azóta sok felelős vezetőre, akik legalább annyira látják magukat a nép szolgájának, mint urának (és még az MCU legújabb felvonásában is elhangzik). Az igazságos király képe, aki a békére törekedik, sajnos ma épp olyan meseszerű, mint a középkorban, a különbség csupán annyi, hogy most sokkal kifinomultabb módokon lehet ezt a valójában talán nem is létező archetípust valós személyekkel összekapcsolni.

Tippelni sem merem, hogy pontosan mit is jelentett a GooBo kiadó számára a Dragonero c. fantasy-képregény behozatalának sikere, de annyi ugyebár bizonyos, hogy közel két év alatt már a hetedik kötetnél járnak. Illetve amelett idén belekezdtek további Bonelli-címek megjelentetésébe, amolyan antológia jelleggel, Maximum Bonelli-címen. Nos, ez utóbbi széria ötödik kötete lett Lilith, az időutazó hősnő kalandja, akinek történetét a Dragonerót is jegyző Luca Enoch nevéhez fűzhetjük. És csakúgy, mint a sárkányvérben fürösztött harcos legendájánál, az olasz képregényíró ezúttal sem okozott csalódást és egy igazán élvezetes világot épített fel.